HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Felix & Becca - "I saw that." /Karma

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 125
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-10-30, 6:31 pm

now we understand why
Peter Pan didn't want to grow up.




Tudom, nehéz elhinni, számomra pedig még elfogadni is, de előfordul, lehet rá példa, hogy még maga Rebecca Twain sincsen felkészülve mindenre. Életemben talán először történt meg velem - és mindenkit biztosíthatok róla, hogy utoljára(!!) -, hogy csak majdnem mindenre felkészülten hagytam el a szobámat kora reggel. És akkor tegyük hozzá, hogy nem is kellett volna kora reggel elindulnom, de úgy döntöttem a mai napon különösen fitt leszek, és futok pár kilométert, csak hogy kiadjam magamból a mérget. Arról a méregről beszélek, amit napok óta csoki, csipsz, popkorn és más műanyag nyál formájában tömtem magamba, csak mert az ember azt olvassa a depressziós idézetes oldalakon, hogy a csokitól kevésbé érzed magadat magányosnak. Igazából nem is tudom miért gondoltam, hogy majd jobb lesz ha felszedek pár kilót. Elvégre semmi bajom a szingliséggel, sőt, én magam akartam azzá válni, és magányos sem vagyok. Csak hát na. A szerelem hiányában szenvedő, önutáló idézetes oldalakon mindenféle tippeket írnak, hogy hogy érezd magad jobban, de olyan oldallal még nem találkoztam hogy: "én vagyok a köcsög, aki szakított a barátjával, mi a teendő?" Szóval így maradtak a sima szingli oldalak, melyeknek az adminjai gyanítom, hogy különböző csokoládégyárak igazgatói. Biztos vagyok benne, hogy ők állnak a dolog mögött.
Na és akkor ne is beszéljünk arról, hogy hogyan éreztem magam azután, hogy a sok szeméttől és kalóriától nem híztam, hanem fogytam. Tegnap este, mikor a fürdőszobai mérleg egy meglepően alacsony számmal köpött arcon, úgy döntöttem, ma reggel megváltoztatom a dolgok menetét, és megpróbálok életre kelni. Csak egy kicsit. Egy icipicit. És ezzel a reggeli kocogással rúgtam fel minden előző napjaimban érvénybe lépett szabályt: hogy átnézzem Felix órarendjét. Volt barátnőként nem nehéz tudnom róla, hogy általában merre fordul meg a nap folyamán, szóval eddig sikeresen elkerültem kettőnk találkozását. Véletlenül sem ültem be arra az előadásra, amire ő, véletlenül sem mentem abba kajáldába, ahol ő szokott ebédelni, és bármennyire is imádom a kávéjukat, nem mentem el a kedvenc kávézómba sem, mert tudom, hogy Felix akkor is odamegy ha akar velem találkozni, ha nem. Én vagyok, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy voltam a világ legjobb exbarátnője, bárki bármit mond. Mindent elkövettem annak az érdekében, hogy ne kelljen még szarabb helyzetbe hoznunk a kettőnk közti káoszt.
Mondjuk az egyetlen dolog, ami miatt megérte ez a reggeli futás, az Leda tekintete volt. Mintha láttam volna valamit a szemében. Büszkeség. Azt akarom, hogy elhiggye, vagy legalább próbálja elhinni, hogy most már sokkal jobban vagyok. Nem akarom, hogy az év végi hajrában velem kelljen foglalkoznia, és nem saját magával. Úgyhogy... Viszlát megszokott napok, viszlát megszokott napirend. Mire hazaértem a futásból, addigra nem volt már időm Felix-el foglalkozni, csak lezuhanyoztam, rendbe tettem magamat, magamra kaptam a ruháimat - még el is mosolyodtam, amikor feltűnt, hogy a fekete felsőm van rajtam a kicsi dinnyemintákkal - és a táskámat magammal ragadva kitörtem a szobámból...
Most pedig benne vagyok a slamasztikában. Vagy fogalmazok inkább úgy, hogy a szarban. Biztos vagyok benne, hogy azok a hülye libák összeesküdtek ellenem, és kitervelték, hogy egy óvatlan pillanatban arra az órára kalauzoljanak, ahol Felix is jelen van. Eddig olyan zseniális módon kerültem el a hasonló helyzeteket, most meg tessék, egyszer bízok meg "Miss Gyere-Becca-Én-Tudom-Hol-Lesz-Óránk"-ban, és máris itt ülök egy előadóban, maximálisan próbálok a prezentációra koncentrálni, meg az öreg professzorra, de semmi más nem jut el az agyamig, csak az, hogy a mögöttem lévő ötödik sorban, balra legszélen ott ücsörög volt barátom, és a tekintete mindjárt kiégeti a hátamon a felsőmet. Pedig szeretem ezt a felsőt. Az, hogy nem vett észre, egyenlő a lehetetlennel, mert a mellettem ülő csitrik direkt fennhangon vinnyogtak neki mellőlem amikor megjelent, és úgy integettek mint ahogy a disney mesék végén szoktak a szereplők. Hacsak nem a szakításunk utáni két hétben Felix váratlanul megvakult, ami bármennyire is kapóra jönne most, azért nem kívánom neki. Magyarán szólva: Baszki.
Nekem is hátra kellett volna fordulnom. Istenem, csak rontottam a helyzetemen azzal, hogy úgy tettem mintha nem vettem volna észre, hogy bejött a terembe, és tovább firkálgattam a füzetembe. Mert ha az ember lánya mellett max hangerőn vinnyogják, hogy "Szijja Felix!", akkor az ember lánya igenis meghallja, és köszön, mert nem egy bunkó paraszt. A rohadt életbe, mért vagyok bunkó paraszt? Menekülnöm kell innen, jut el a tudatomig, és olyan pánik tör rám, hogy hirtelen levegőt venni is elfelejtek. Óvatlan marha módjára hátrasandítok a terem ajtaja felé, és feltűnik, hogy Felix légvonalban éppen félúton ül köztem és az ajtó között. Felix... A picsába, ránéztem, és nem vagyok benne teljesen százszázalékosan biztos, de szerintem még a tekintetünk is találkozott. Visszarántom a fejemet a professzorra. Még azelőtt a magasba lendül a kezem, hogy felfognám mire is készülök.
- Miss Twain? - hallom meg a nevemet. Mikor kapott el idegesség utoljára, mikor felszólítottak órán? Még talán gólya koromban... Miért gondolkozok ezen? Már rég beszélnem kéne.
- Öö... Én... Én csak engedélyt szeretnék kérni a távozásra - bököm ki végül, és magam is meglepődök milyen határozottan cseng a hangom. Ez az Becca. Visszatér beléd a lélek, csak légy tárgyilagos. Menni fog ez neked.
- Miért is? - kérdezi a professzor felvont szemöldökökkel, mire kifogások ezrei kezdik ostromolni az elmémet. Miért is? Miért is?
- Sürgős dolgom akadt - felelek határozottan, összekapom a cuccaimat, és a vállamra lendítem a táskámat. A professzor még egy pár pillanatig értetlenkedve, és ugyanannyira szigorúan is méreget, de alapvetően mindig én vagyok a jókislány az óráin, és minden órára felkészülten érkezek, szóval utálatra oka nem lehet velem szemben. Talán ez az oka annak, hogy végül beadja a derekát, vagy lehet hogy egyszerűen feltűnik neki reménytelen arckifejezésem, de int, hogy menjek csak. Felpattanok, még egy elköszönést odadörmögök, majd olyan gyorsan indulok el az ajtó felé, hogy csak az út negyedénél jut eszembe, hogy a padon hagytam a tollamat. Nem fogok visszaugrálni érte, ez is biztos. Van még egy csomó tollam. Igyekszem végig csak az ajtót bámulni, hogy véletlenül se kalandozzon el a pillantásom mondjuk útközben ücsörgő Felix-ekre, és sikeresen elérek a kilincsig. Lenyomom, kinyitom az ajtót, majd becsukom magam mögött.
Olyan hatalmas kő esik le a szívemről, hogy szinte hallom ahogy hangos koppanással robban szét a földön. Kijutottam. Tényleg kijutottam, tényleg megúsztam. Bár ezek után csak még jobban utálhat Felix, de ezek után nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy találkozok vele.
Megkönnyebbülve fogom menekülőre, és azon kezdek el gondolkozni, hogy Felix vajon eddig is tudta, hogy bujkálok előle, vagy csak ezzel az akciómmal vált számára bizonyossá.





na akkor vigyázz-kész-rajt Razz:3
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-10-30, 11:09 pm


Becca & Felix
❛❛Don’t cry about your loss, because Fate never takes anything from you without replacing it with something better❜❜



Words: 1175 ✦ note:  Ez a nő, átver engem!

A tegnap éjszaka hosszúra sikeredett. Nagyon- nagyon hosszúra! Érettségi óta nem jártam annyi buliban, mint az utóbbi hetekben. Ráadásul ennyire észre vehető sem voltam azóta. Hiába fogadtam meg már ezerszer, hogy soha többé nem iszok, egy óra múlva ismét üveg volt a kezemben. Túlzásba vittem a dolgot, s ezt is csak onnan tudom, hogy a bulik koronázatlan királya, azaz Ben is már azon volt, hogy józanságra bírjon. Gyerekesen viselkedtem, nem úgy, mint egy érett férfi. Tudom én, mégis újra ugyan abba a hibába esem. Sokkal könnyebb elviselni Becca hiányát, ha tompítom az érzékeimet. Nem is tudom igazán, hogy mi fáj jobban. Maga a szakítás, az, hogy meg sem magyarázta, vagy pedig az, hogy kerül engem. Talán mind így együtt nyomtak pecsétet a hangulatomra. Nem kellek már neki, bele kell törődnöm! Csakhogy ezt sokkal könnyebb kimondani, mint megtenni. Tegnap éjjel is, mindenki azt hajtogatta, hogy lépjek tovább végre. Épp ezért, reggelre megálmodtam a megoldást. Vagyis csak a látszólagos megoldást. Nem iszok, bemegyek órára és amennyire csak lehet, úgy teszek majd, mint aki túl van rajta. Eleget aggódtak már a barátaim a lehangoltságom miatt. Na meg az sem hiányzik, hogy nagy részegségemben, kirúgjanak épp a végzős évben. Akkor aztán tényleg nem maradna semmim. Titkon, talán még mindig azt remélem, hogy Becca meggondolja magát, ám az eszem tudja, hogy erre édes kevés az esély. Arra sem emlékszem, hogy kerültem vissza a szobámba, mégis egy teljes órával beelőztem az ébresztőt. Mire Liza vad kopogást követően bevágtatott a helységbe, már frissen borotválkozva, letusolva, felöltözve ücsörögtem a kupleráj közepén. Először arra gondoltam, hogy lerázom valahogy, végül mégis hagytam, hogy szövegelések közepette elkísérjen az előadóteremig. Még tegnap szólt Tom, hogy értem küldi majd a drágalátós menyasszonyát, hogy biztosan bejussak az órámra és ne egy lebujban pusztítsam az ellenségnek kikiáltott lőrét. Most komolyan! Pár ismerős azt hiszi, hogy menten eret vágok, ha nincs mellettem valaki? Azért ott még nem tartok! Egész úton próbálok Lizára koncentrálni, mégsem fogom fel a szavait. Tomról mesél, mint mindig, de én lopva a mellettem elhaladó diákokat kémlelem… hátha… De nincs szerencsém! Jobb is így.  Páran rám köszönnek, de többnyire csak intek egyet, egészen addig, míg valaki a kezembe nyom egy papírt. Újabb buli! Kipréselek magamból egy fakó mosolyt. Nem vigyorgok úgy, mint az elmúlt napokban, de ez érthető, hisz az alkohol szintem elérte a nulla százalékot. Nyomott vagyok, de legalább az őrület grimaszba torzuló arca nem ért utol. Majd túl leszek ezen is! Hála a barátaimnak és selyemtündérnek. Bár azt még nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a kedvességét. Bizonyára szánalomból tette azt, amit! Bosszant ez a gondolat, holott eredendően teljesen mindegy, hogy mi miért történt. Megtörtént és kész! Az önmarcangolás ezen már nem segít. Talán, ha felszednék valakit! Tekintetem körbevándorol a választékon. Alapvetően egész felkapott lettem a lányok körében a szakítás óta. Ezt leginkább annak tudtam be, hogy végzős vagyok. Ebben az évfolyamban már radikálisan kevés a szóló férfiak száma, azok is olyanok, mint Ben. Minden napra egy új nő! Ellentétben velük én talán egy fokkal jobb vagyok hosszú távú megoldásra. Legalábbis ezt sikerült kisilabizálnom az elmúlt napokban. Számomra volt a legmeglepőbb, hogy hányan hívtak randira. Ráadásul néhányuk jóban van Beccával is, ha jól emlékszem. Nincs ezeknek gerince! Előzékenyen kitárom Liza előtt az ajtót, lévén egy előadásra jöttünk, majd megpróbálok észrevétlenül bejutni a diákoktól hemzsegő helységbe.  Nem sikerül! Miért is sikerülne? Pár sminkben úszó csaj hangos vinnyogással köszönt, de még csak nem is ettől dermedek le egy pillanatra. Azon az egyen akad meg a tekintetem, aki még csak felém sem fordul. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg a hátát nézem, majd azon kapom magam, hogy Liza a kezemnél fogva húz, majd egyszerűen leránt a székre. Megfagy még a hangulat is a teremben. Jó pár szempár szegeződik rám, s aki épp nem engem vizslat, az Beccát tanulmányozza. Ez már több, mint kellemetlen. Bezzeg a körülötte hemzsegő lányok továbbra is feltűnősködnek. Magasról tennék rájuk, de Liza fülemhez hajolva sugdos ezt- azt. Persze semmi jót. Csak olyanokat, hogy ne lessem már ennyire feltűnően. Totál szánalmas vagyok! Legalább köszönjek a lányoknak és próbáljak meg nem haldokló képet vágni. Az a legrosszabb, hogy igaza van. Mosolyt erőltetek a képemre és odaintek a társaságnak. Ha lehet, ettől még hangosabbá válnak, de szerencsére épp egy pillanat múlva belép a professzor, akit én személy szerint csak gólemnek becézek. Két hét! Már több, mint két hete nem láttam Beccát. Utolsó beszélgetésünk alkalmával, szépen szólva kiadta az utamat. Jó lenne azt mondani, hogy egy cseppet sem rázott meg a dolog, de az hazugság lenne. Padlóra küldött, olyannyira, hogy azóta talán ma van az első olyan nap, hogy egy kortyot sem ittam még, sőt, órára is eljöttem. Persze, nem önszántamból. Szinte szó szerint ide rugdostak, de a lényeg úgyis a végeredmény. Itt vagyok, s ő is itt van. Óra után elkapom! Végül is tartozik nekem egy magyarázattal! Egész jól néz ki. Úgy tűnik, őt egy cseppet sem viseli meg a szakítás. Miért is viselné meg? Hülye vagyok, ha azt hiszem, bánkódik a dolog miatt! Bizonyára éli világát, s ki tudja, kivel hetyeg, míg én átvitt értelemben telesírom a párnám. Mégsem bírom ki, hogy időnként ne nézzek felé. Épp egy ilyen alkalom közepén tartok, mikor egy pillanatra összevillan a tekintetünk. Hátra fordult? Tényleg rám nézett, vagy már hallucinálok? Egy perc múlva már biztosan tudom, hogy tényleg megtörtént az előbbi incidens, hisz drága ex barátnőm ismét menekülőre fogja a dolgot. Csendesen nézem végig a jelenetet, mégis, mikor becsukódik mögötte az ajtó, nem bírok tovább nyugton ülni. Beszélnem kell vele! Ezzel az elhatározással pattanok fel a helyemről, s hátra hagyva mindent, elindulok az ajtó felé. A gólem persze szóvá teszi, de már hallom is az angyali Liz hangját. Kiment engem a professzornál. Vajon Tom tudja, hogy mekkora szerencséje van ezzel a lánnyal? Nincs időm tovább gondolkozni, hisz Becca már majdnem a folyosó végén jár. Kilépek, s mielőtt még eltűnhetne a kanyarban, kezem a csuklójára simul.
-Hová, hová szökevény? – Szólalok meg meglepően higgadt, erős hangon, holott attól féltem, hogy a látványától majd a lábai elé borulok, hogy visszakönyörögjem magam. De nem! Tudom, hogy nem használna és túl sok késztetést sem érzek a dologra.
-Azt hiszem, beszélnünk kellene! – Nem hiszem, tudom, hogy beszélnünk kell, mert ez nem mehet így tovább. Még, ha fáj is, jobb, ha túl leszünk rajta. Mert bizonyára fájni fog, erre engednek következtetni az előjelek.
-Mond már meg az istenért, hogy mi a francot tettem? Mégis mit rontottam el ennyire, hogy már egy levegőt sem vagy hajlandó szívni velem? – Minden előjel nélkül kifakadok, majd egy pillanat múlva be is fogom a szám. Vissza kell fognom az indulataimat. Üvöltéssel semmire sem megyek.
-Feltűnőbben már nem is kerülhetnél. Tudod ugye, hogy a viselkedésed miatt már azt pletykálják, hogy miattam mentünk szét? Megcsaltalak egy olyan professzornővel, akinek a nevét sem tudom! Ennél már nem is tudnád jobban degradálni a kapcsolatunkat! – Immár csak a fogaim közt szűröm a szavakat. Haragom nyilván való, pedig ez mögött sokkal több van. Mérhetetlen fájdalom, kétségbeesés és egy egészen csipetnyi öröm. Legalább láthatom pár percre, legalább esélyt kapok valami féle válasz kicsikarására. Magasról teszek a pletykákra, ezt talán ő is tudja. Csak meg akartam bántani, legalább egy kicsit. Újabb gyerekes tett….

 







Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 125
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-10-31, 12:30 am

now we understand why
Peter Pan didn't want to grow up.




Megáll bennem az ütő. Egyszerűen szívrohamot kapok. Vagyis nem. Nem kapok szívrohamot, nemáll meg bennem az a hülye ütő sem. És éppen ez a baj. Állok a két sajgó lábamon - mert ugyebár jó dolog a reggeli futás - és nem esek össze holtan. Pedig valószínűleg életem legnagyobb menekülése lenne egy kellemetlen beszélgetés elől. Ugrottam már bele bokorba, loptam már el egy ember kalapját, és bújtam már meg kétméteres hegyomlás férfiak mögött, amikor éppen nem volt kedvemre egy beszélgetés, de meghalni még sohasem haltam meg. És bármennyire is öngyilkos hajlamú kívánságnak tűnik, most mégis abban reménykedek, hogy bárcsak összeesnék, lehetőleg holtan, de legalább olyan állapotban, hogy ne tudjak megszólalni.
Az első gondolat ami megfogalmazódik bennem, miután a szívem kihagy egy ütemet, és a lábam megáll, hogy Felix utánam jött. A második gondolatomra már a fejemet is a hang irányába fordítom, és ekkor rájövök, hogy az első megállapításom helyes volt. A harmadik gondolat, hogy mi lenne ha most elkezdenék rohanni, mint valami félőrült, és mondjuk soha többé nem jönnék vissza az egyetemre, majd a negyedikben rájövök, hogy nem éri meg elcseszni az életemet, csak azért mert érzelmileg nyomorék vagyok, és nem mellesleg még tahó is.
Még csak két hét telt el azóta, hogy átírtam a közös romantikus vígjáték forgatókönyvünket és horrorfilmet alakítottam belőle. Azóta nem hallottam sem a hangját, és azóta nem láttam őt magát sem. Vagyis de, egyszer láttam, de elég távolról ahhoz, hogy egyrészt ne tudjam alaposan megvizsgálni, másrészt pedig olyan iramban tűnjek el a helyszínről, hogy mire látótávolságon belülre érne, addigra én már rég az egyetem másik sarkán bujkálok. Megváltozott rajta pár dolog. Nyúzottabbnak tűnik. Megviseltebbnek. De ma reggel borotválkozott, ami jó pontnak számít nem? Mert hát most na... Nem azt mondom, hogy arra számítottam, hogy szakállat növeszt, de a filmekben a teljesen lelke vesztett férfiak még csak meg sem borotválkoznak. Örülök, hogy Felix borotválkozik. Baromi betegesen hangzik, tudom, de ettől valamiért könnyebbnek érzem az amúgy ólom nehéz szívemet, ami mindjárt kiesik a bordáim közül. Ez pedig azért meglepő érzés, mert most hogy látom Felixet, hirtelen sokkal szívtelenebbnek és gonoszabbnak látom magamat, mint eddig. Eddig is tudtam, hogy ennél csúfabban talán nem is szakíthattam volna. Mármint... Legalább valami vitatkozást megvárhattam volna, vagy összeveszhettem volna a cipője színén, esetleg eljátszhattam volna, hogy féltékeny vagyok más lányokra, és ezért szakítok vele. Ehelyett akkor csaptam le, amikor minden a legnagyobb rendben volt. Olyan vagyok, mint a havibaj. Rosszabb vagyok, mint a havibaj, azt legalább a hasfájás bejelenti előre.
És gratulálok Becca, hogy ilyen gyönyörű gondolatokra pazarlod a drága agysejtjeidet, de mindeközben mondjuk nem ártana kitalálni, hogy mi a fészkes fenét mondjak. Nem mondhatom azt, hogy "szia, mizu?". Én lőném magamat fejbe, még mielőtt ő teszi meg velem. Nem mondhatom, hogy "hagyj békén, nem akarok beszélni!" mert alapvetően semmi okom arra, hogy ne akarjak vele beszélni. Vagyis de, okom az van, hogy nem igazán tudom mit kéne mondanom, de ez már olyan magánprobléma, természetesen nem ő tehet róla, hogy képtelen vagyok megfogalmazni azt amit érzek. Mert nem érzek semmit. Vagy épp hogy túl sok mindent érzek.
Még beszél. Minek is szakítanám félbe? Csak hallgatok. Először végighallgatom. Hátha közben kitalálom mit is mondhatnék. Nincs sok időm, de gondoljuk át. Mit érzek. A szívem egyik fele azt súgja, hogy csak öleljem meg, kérjek bocsánatot, és próbáljak mindent helyrehozni. De nem vagyok olyan hülye, hogy bedőljek neki. A szívem másik fele... Hé, alapvetően nincs is szívem nem? Szívtelen ex-barátnő vagyok, szívtelen tettekkel, és szívtelen szavakkal. Ez így nem fog menni. Nem tudom mit kéne mondanom.
- Sajnálom. - Lesütöm a szememet.
Ez még viccnek is rossz. Sajnálom? Miért mondom azt, hogy sajnálom. Azt mondják, az a bátor, aki képes bocsánatot kérni. Számomra miért egyszerűbb bocsánatot kérni, mint bármi mást tenni? Egyszerűbben kérek bocsánatot, mint ahogy veszem a levegőt. A sajnálom nekem már csak egy szó, ami mögé világ életemben bújtam. Felix-ről van szó. Felix-nek nem mondhatom egyszerűen azt, hogy sajnálom. De akkor mégis mit mondhatnék? Gyorsan meg akarok szólalni, még mielőtt reagálhatna.
- Sajnálom - ismétlem meg, és lassan elhúzom a kezemet az érintésétől. Ha már ennyire megy a bocsánatkérés, akkor talán felhasználhatom magyarázatképpen. Vagy nem. - Sajnálom, hogy kerüllek, azt meg még jobban, hogy ilyen feltűnően, de fogalmam sincs mit kéne mondanom. Utálom, amikor fogalmam sincs hogy mit kéne mondanom - dörmögöm az utóbbi mondatot annyi utálattal a hangomban, hogy attól félek mindjárt bereped alattam a talaj. Utálom magamat is. - Meg azt is sajnálom, hogy azt hiszik miattad mentünk szét, és hogy pletykálnak - jut eszembe ez is. - Sajnálom, hogy szegény Ledát küldtem magam helyett a dobozzal, és hogy azt hiszed te rontottál el valamit, amikor nem, az egész az én döntésem. És sajnálom a Carrie kötetet. Ha szeretnéd visszaadom - teszem hozzá. Mekkora félkegyelmű vagyok. Kit érdekel egy hülye könyv? Mondjuk... - De azért szívesen megtartanám - pillantok vissza rá először, mióta megszólaltam, és most is olyan bizonytalan fejjel, mintha attól félnék, hogy belém rúg és itt hagy. Valójában igénylem a belém rúgást és az itt hagyást, mert megérdemlem, és talán tisztulna egy kicsit a lelkiismeretem, plusz nem kéne tovább folytatnom ezt a beszédnek csúfolt reménytelen kapálózást, amit produkálok éppen.
Vajon jobban utálna, ha megkérdezném a Bon Jovi CD-mről? Vajon most éppen mennyire utál?






haha. nem akarlak én átverni, tudod jóóól
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-10-31, 1:39 pm


Becca & Felix
❛❛Don’t cry about your loss, because Fate never takes anything from you without replacing it with something better❜❜



Words: 1047 ✦ note:  Hmm, hinnem kéne neked?

Agyamat enyhén szólva is elönti a méreg, mikor Becca menekülőre fogja a dolgot. Utána megyek, na nem azért, hogy könyörögjek neki, csupán válaszokat akarok. Ennyi jár, úgy érzem, ráadásul már szerintem is nevetséges ez az egész. Mégis, mit hisz? Hogy el tud kerülni egész évben? Hisz ugyan azt tanuljuk, ugyan ott élünk, és a barátaink is szinte ugyan azok. Szóval veszett ügy az, amiért ennyire harcol. Elkerülhetetlen a találkozás, s én személy szerint, szeretnék is túlesni rajta minél hamarabb. Inkább most, itt a kihalt folyosón, mint például egy buliban, ahol száz szempár szegeződne ránk. Így sincs, sok időnk az előadás végéig épp ezért úgy döntök, hogy hamar a dolgok közepébe vágok. Csakhogy, fogalmam sincs arról, hogy hol van ennek az összevisszaságnak a közepe. Elhagyott! Miért? Talán ez az! De vajon, számít egyáltalán az ok? Jobb lesz attól, hogy megtudom, mondjuk azt, hogy egyszerűen rám unt? Nem hinném! Attól csak még szarabbul érezném magam. Az önbecsülésem már úgyis a véka alatt lenne, ha egyesek nem vernének belém lelket időről-időre. Én meg, vagyok akkora balfék, hogy még csak meg sem köszönöm nekik. Mostanában nem voltam a helyzet magaslatán, de ezen változtatok. Két hét, bőven elég volt, most már ideje talpra vergődnöm! Rögtön, a beszélgetés után. Vagy inkább az után pár órával, hogy legyen időm feldolgozni a hallottakat. Mármint, ha egyáltalán lesz mit, hisz az sem biztos, hogy Becca valaha megszólal. Lehet, hogy befagy az idő, s örökre itt maradunk ezen az átkozott folyosón. Együtt, mégis végtelenül magányosan. Hála az égnek, hogy nem egy filmben vagyunk, mert most bizonyára az történne. De az életben, az idő egyre csak halad, egyre közelebb hozva az előadás végét. Akkor pedig, túl sok nézőnk lesz egy őszinte beszélgetéshez. Bár nem számítok arra, hogy túl sokáig fog ez tartani. Tudom, hogy Becca le akar rázni, amilyen hamar csak lehet. Érzem, s ez, üzemanyag egyébként is lángoló dühömnek. Ez a csaj lesz egyszer a halálom! Tényleg kikészít! És ez még semmi ahhoz képest, hogy mit vált ki belőlem az első szó, amit kiejt a száján. „Sajnálom” Legszívesebben tombolnék itt helyben az egyetem kellős közepén. Sajnálom… S A J N Á L O M! Hát ezzel kitörölhetem a nemes hátsó fertályom! Még az sem hat meg, hogy szendén lesüti a szemét. Ismerem már ezeket a trükkjeit, hiába akar szendének látszódni. Én tudom a legjobban, hogy nem az, egy kicsit sem!
-Ó! Nem mondod, hogy a nagy Rebecca Twain, torkán akadtak a szavak?! Ez most valami vicc? Mi az, hogy nem tudod, hogy mit mondj? Kezdhetnéd talán az igazsággal! Nem dobunk ki valakit csak úgy ukmukfukk minden ok nélkül! Bizonyára tudod, hogy mi nem stimmelt és örülnék, ha ezt velem is megosztanád! – Mérgem azt hiszem, ha akarnám, sem tudnám már titkolni, főleg azért mert még ebben a helyzetben is csak magára tud gondolni. Utálja, hogy nem tudja mit kéne mondania! Hogy szerethettem bele ebbe az önző nőbe? HOGY?
-Mégis, mit kéne hinnem, ha nem azt? Nem adtál semmilyen magyarázatot! Pár hete még az ágyamban henteregtünk, utána, meg hipp-hopp, véget vetettél mindennek! Ki a fene nem gondolna arra, hogy elrontott valamit? – Más magyarázatot nem igen tudtam, hacsak nem egyszerűen arról van szó, hogy talált valaki mást. Szóval, vagy elrontottam valamit, vagy lecserélt… vagy, talán az érzelmek tűntek el?
-Nem érdekel, hogy mit hisznek mások, sem az, hogy mit pletykálnak! Azzal viszont leköteleznél, ha mindazok után, ami köztünk történt, nem kezelnél úgy mint egy leprást! Mert tudod, mit? Sokkal jobban fáj az, hogy ilyen veszettül kerülsz, mint maga a szakítás! Tettem én ellened bármi rosszat? – És csak úgy dőlnek belőlem a szavak, s talán olyasmiket is mondok, amiket nem kéne. Mégis, az a legfélelmetesebb, hogy van benne igazság. Most, hogy látom, nem érzek túlzott vágyat arra, hogy megérintsem vagy akármi, csupán megnyugtató a közelében lenni. Ez már csak azért is érdekes, mert közben nagyon is hatalmas vihar tombol bennem. Mégis úgy érzem, egy fokkal jobb, hogy a közelemben van. Ha telefonon beszélnénk, már rég széttörtem volna a készüléket, vagy valami esetleg valaki mást, hogy levezessem a feszültséget. De így, hogy itt van, egész jól tartom magam. Meglepően jól! Még is csak szorult belém egy maréknyi férfiasság!
-Az utóbbi időben az volt az egyetlen jó cselekedeted, hogy Ledát küldted! Ezt nem kell sajnálnod! – Magam elé meredve, jóval csendesebben mormogom el ezt a két mondatot. Tényleg! Így visszagondolva, sokkal jobb, hogy őt küldte. Bírom a lányt! Ha Becca lépett volna be azon az ajtón, nem is tudom mit tettem volna. Nem volt túl tiszta a fejem, ráadásul pocsék látványt nyújtottam. Mára már azt is szégyellem, hogy a szobatársa látott abban az állapotban, mégis jobb így. Inkább Leda lássa ezerszer a gyengeségem, mint Becca egyszer. Van ennek egyáltalán értelme? Tudom, hogy a párunk előtt kéne így kitárulkozni, de szigorúan véve, mi akkor már nem voltunk egy pár, szóval azt hiszem, jó az így.
-És tudhatnám, miért döntöttél így? – Az ő döntése! Ő…Ő…Ő… megint csak ezt tudja mondani. Ennyire marha nehéz a szemembe nyögni, hogy már rohadtul nem szeret? Igen, érzelmi érvágás lenne számomra, de talán segítene! Talán könnyebb lenne úgymond tovább lépnem. Bár Ben szerint ehhez elég lenne felszednem egy épkézláb nőt egy éjszakára.
-Gondolod, hogy érdekel az az ócska könyv? –Immár lemondóan nézek rá, mintha azt akarnám sugallani, hogy elég! Ennyi volt, vége! Sem a könyv, sem pedig ő nem kell többé. Elérte, amit akart, gratulálok! És épp ebben a pillanatban tárulnak ki az ajtók, s jó pár ismerős arc özönlik el mellettünk. Vége az előadásnak! Jó pár csaj meg is áll csevegni tőlünk nem messze. Arra tippelek, hogy hallgatóznak! Végül is az elmúlt napokban jó sok pletyka kering rólunk. Liza bezzeg kedves mosollyal az arcán halad el mellettünk, s még a kezét is a vállamra teszi egy percre, mintha erőt adna. „Akkor este!” Ennyit mond csak, de barátságosan köszön Beccának is. Miért ne tenné? Ha túlzottan nem is, látásból ismeri. Nem is zavar tovább, sietve távozik. Ezer százalék, hogy Tomhoz rohan, mint mindig. Ők a tökéletes pár, olyanok, amilyeneknek magunkat is gondoltam egykor.
-Gyere, igyunk meg egy kávét, vagy valamit! Nem foglak megenni! Ennyi időt csak kibírsz még mellettem! – Fakó hangom épp, hogy eléri a lányt, hisz elég nagy a ricsaj. Nem akarok én messzire menni, csak a beugróig, ahol az automata van. Jobb ott, mint a kíváncsi szemek előtt. Itt az ideje, hogy valamilyen csoda folytán zöld ágra vergődjünk, mert megőrülök!









Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 125
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-10-31, 7:48 pm

now we understand why
Peter Pan didn't want to grow up.




Utál. Végérvényesen, és visszavonhatatlanul utál engem. De végül is ezt akartam nem? Akkor miért érzem úgy, mintha éppen megdöglött volna bennem valami? Valami, ami addig lábon tartott, és most úgy érzem mindjárt seggre csücsülök itt helyben a földön. Utál. Felix utál. És tök jogosan. Elvégre szakítottam, ott hagytam, nem kerestem, még egy hülye dobozt sem voltam képes magamtól átvinni neki, és ha ez mind nem lenne elegendő, akkor hadd tegyem hozzá hogy elmondása szerint ennél feltűnőbben nem is kerülhettem volna. Nyilván nem szereted azt az embert, aki ilyen nyíltan bánt téged.
Utál. Semmi más nem visszhangzik a fejemben, csak az, hogy Felix utál. Mikor jutottam én ide? Mikor jutott ő ide? Mikor jutottunk mindketten ide? Két hét után most először jut el az agyamig ilyen tisztán és biztosan, hogy Felix utál engem, a gondolat pedig egyszerűen megbénít. Nem sok ember kedvel, még kevesebb szeret - valójában mindig is tudtam hogy miért - de ennek ellenére egy számomra fontos ember elvesztésének realizálása borzalmas érzés. Mintha megfosztottak volna valamit tőlem, ami eddig az enyém volt. És igazából én magam voltam az, aki megfosztotta magát tőle. Pedig én nem akartam. Ezt így soha nem akartam. Valahol örülök, mert ezek után legalább már nem fog bánkódni a szakításunk miatt, elvégre ki akarna egy olyan boszorkánnyal együtt lenni, mint én. De én egy önző ember vagyok. Sosem tagadtam le, hogy az vagyok. És belegondolni, hogy most már nem csak barátnőjeként, de barátjaként sem kellek neki, borzalmas érzéssel tölt el. Hánynom kell, meg sírnom, elszaladnom a szobámba, hogy beletemetkezzek a plüsshadseregembe, és belefulladjak a kávéba.
Furcsa, nem gyakori hogy az emberek ilyen nyíltan közöljék velem, amit gondolnak rólam. Inkább csak nem foglalkoznak velem, esetleg beszólnak majd angolosan távoznak, és ugyebár van példa arra is, hogy csak azután derül ki, hogy valójában nem kedvelnek, miután már nincs rám szükségük - gondolok itt azokra a hölgyekre, akik máris Felix kegyeit keresik, pedig egy hónap sem telt el azóta, hogy arról beszéltek milyen gyönyörű pár vagyunk. De soha senki nem mondta ki hangosan, hogy: "Nem mondod, hogy a nagy Rebecca Twain, torkán akadtak a szavak?!" Még csak hasonlót sem. Mindig úgy képzeltem, hogy ha valaki ilyet mond nekem, akkor diszkréten arcba könyökölöm majd arrébb sasszézok, de most leginkább fáj Felixtől hallani, mint hogy mérges legyek rá. Bár bevallom, elpattan bennem valami, amikor már vagy az ötödik mondatában ecseteli, hogy mekkora köcsög vagyok. Még akkor is, ha minden szava csöpög az igazságtól, és ettől elszégyellem magam, ugyanakkor harag is lobban bennem. Semmi rosszat nem akartam, mégis úgy hangzik ez az egész, mintha én lennék a legborzasztóbb nőszemély a világon. Nem akarom végighallgatni, amit mond, bármennyire is megérdemelném.
- És ha nem? Mi van akkor, ha nem tudom, hogy mi nem stimmelt?! Képzeld még a "nagy Rebecca Twain" sem mindent tudó - torzul sértett grimaszba az arcom. - Jó-jó, már hallottam milliószor, hogy nem adtam magyarázatot, és ha hiszed ha nem, magam is észrevettem. Mit gondolsz nem vagyok vele tisztában, hogy ez nem helyes? Ismersz Felix, annyira legalábbis mindenképpen, hogy tudhatnád, hogy nem vagyok a magyarázkodás megkoronázatlan királynője. Azt hittem, pár nap alatt össze tudom szedni a gondolataimat, hogy értelmes magyarázatot tudjak adni neked, de pár nap helyett két hétig nem jutottam semmire. Ezért kerültelek, és nem azért mert úgy tartotta kedvem.
Felbosszant, hogy azt hiszi mindent azért teszek, mert éppen megjött a havi baj. Nem is jött meg! És mégis, úgy érzem, hogy minden ember körülöttem egy hisztis hárpiának néz, csak mert szakítottam a barátommal. Mi közük hozzá, hogy szakítottam a barátommal? Persze gondoltam, hogy fognak pletykálni, sosem zavart túlzottan szóval gondoltam most is túl fogom élni. De az, hogy még Felix is csak a rosszat látja bennem és a tetteimben... Attól meg aztán mindjárt lemegyek hídba és visszajövök.
Meglep, hogy Leda miatt nem haragszik. Mármint... én éppen ellenkezőleg gondolom. Az egyetlen dolog, amit megbántam a tetteimben, az az hogy Ledát küldtem magam helyett Felix-hez. Igenis megérdemelt volna annyit, hogy én adjam vissza neki a dolgait, elvégre én voltam az oka az egész szakítás mizériának. Ennek ellenére ő minden más tettemet látja helytelennek, és ezt az egyet jónak. Furcsa másfél év kapcsolat után rájönni, hogy ilyen dolgokban is mennyire különbözik a véleményünk. De hát ilyet még nem éltünk meg együtt nem igaz? És van egy olyan érzésem, hogy semmit nem fogunk már együtt megélni. Mért érzem magam ettől magányosabbnak? Bár már két hete elindítottam a lavinát, mégis úgy érzem mintha most temetett volna be az a több tonna hó. Fázok tőle. A tenyeremmel egyszer megdörzsölöm a libabőrös karomat.
- Hát pedig az elmúlt időben az volt az egyetlen dolog, amit megbántam - morgom vissza már csak azért is.
Épp válaszolni akarok, hogy de igenis számít az a hülye könyv, és az én Bon Jovi CD-met is visszaszolgáltathatná, mert Seránál biztosan nincsen, és nem kerestem fel Blair-t meg társait, mert nem is tudom kik Blair meg társai, amikor kinyílik az ajtó, és hirtelen jóval több fül kerül a folyosóra, mint ahánynak szánnám a mondanivalómat. Lehet, hogy jobb is. Talán nem is nála járt az a sok nő, hanem a szobatársánál. Ha elkezdeném felhozni a Ledától hallott neveket, akkor a végén még úgy tűnne, mintha féltékeny lennék. És valljuk be, az én helyzetemben gáz lenne féltékenynek lenni.
Mosolyt erőltetek az arcomra, és halkan visszanyögök egy sziát a megjelenő Lizának. Nem nagyon ismerem, de legalább ő nem azok közé tartozik, akik vinnyogva ácsorognak méterekkel odébb, és próbálják elhitetni magukkal, hogy nem feltűnően kísérlik meg a hallgatózást. Igenis feltűnőek. Bosszantóan feltűnőek.
Nincs is időm átgondolni Felix ajánlatát, ösztönösen adom beleegyezésemet egy merev bólintással, és közben halálos pillantásokkal méregetem az arrébb megálló lánycsapatot.
- Akkor gondolom most én vagyok a gonosz boszorkány ex-barátnő - motyogom sokkal inkább fáradtan, mint sem bosszúsan, és igyekszem elkerülni a szembejövő ismerősök tekintetét. Hirtelen mi lettünk a helyi szenzáció, vagy mi van? Tényleg senkinek sincsen jobb dolga?
Amint kiérünk az épületből, mély levegőt szívok a friss levegőből, és próbálok felkészülni lélekben a szavakra, amiket mondani akarok Felixnek. Leginkább azért vagyok ideges, mert nem tudom mit kéne mondanom neki, de még inkább azért, mert tudom, hogy ezúttal nem kapok plusz két hetet, hogy kieszeljem. Bárcsak szembe jönne velünk Leda és kiszabadítana. Bár nem igazán értem mire lenne az jó, azért jó lenne. Leda most tudná mit csináljon. Leda biztosan nem bántaná meg Felix-et. Néha azt kívánom bár olyan lehetnék, mint Leda. Ennél a gondolatomnál tűnik fel előttünk a kávézó hangulatos logója, és még utoljára körbenézek, hátha közelben van legjobb barátnőm.
- Mondd... - töröm meg valamivel később a csendet, amikor már az itallapon cikázik a tekintetem. Természetesen feleslegesen olvasom át újra meg újra, mikor kívülről fújom az egészet, és úgyis mindig ugyanazt rendelem. Lehet, hogy most mégis mást rendelek... Csak hogy Felix ne tudja előre mit akarok inni. - Te tényleg azt hiszed, hogy minden amit teszek az ellened van? - kérdezem, cseppet sem vádlóan, és nem is számon kérni akarom, csupán érdekel. Vajon tényleg elkönyvelt már a fél kampusz az ördög lányának, aki minden áron ártani akar a volt barátjának?







bocsi a vége kicsit összecsapott, mert a bátyám nem hagyott békén :s
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-11-01, 2:22 pm


Becca & Felix
❛❛Don’t cry about your loss, because Fate never takes anything from you without replacing it with something better❜❜



Words: 1251 ✦ note:  Semmi baj! Én sem sziporkáztam most!

Nem tudom mikor pattant el az életeket összekötő vörös fonál köztünk, de az biztos, hogy megtörtént. Talán már akkor, mikor kidobott, vagy mikor nem fordult hátra, mi több, elmenekült. Avagy épp most, a hisztije kellős közepén. Mindig is tudtam, hogy Becca nem egy angyal. Önző a természete, ez tény! De én azért reméltem, hogy legalább most visszafogja magát. De nem! Á, a primadonna erre képtelen! Ebben az egészben mégis az igazán szörnyű, hogy én magam sem vagyok jobb nála! Itt állok előtte! Szemtől szemben a nővel, akit szeretek, és aki úgy elbánt velem. És mégsem próbálom helyre tenni a dolgokat. Ránézek, s már nem az a csodás lányt látom. Mintha megfakult volna a szemeimben. Valami meghalt a kapcsolatunkban, vagy épp bennem. Valami olyan, mely hozzá kötött. Még mindig vívódok magammal. Egyrészt, már határozottan tudom, hogy köztünk mindennek vége. Másrészt pedig, visszavágyom azokba az időkbe, amikor még minden rendben volt. Talán nem is azt akarom, hogy Becca visszatérjen, hanem azt, hogy én visszamehessek oda, mikor még úgy éreztem, hogy ő az egyetlen lány ebben az univerzumban, akit szeretni tudok. Ez persze lehetetlen! Mi történt velünk, s mikor? Hogy nem vettem észre azt a pillanatot, mikor minden kisiklott? Mégis, mire figyeltem akkor? Mi volt fontosabb?  Ő volt az a bizonyos biztos pont az életemben. Ez a végzős évem, s volt idő, mikor azt hittem, mi már örökre együtt maradunk. Rácáfolt! Ő vagy épp a sors! Talán így kellett lennie! Mégis, nekem szükségem van a kikötőmre! Be kell látnom, hogy valahol épp olyan önző vagyok, mint ő! Nem akarok elválni tőle, s ennek igazából egyetlen nyomós oka van. Szükségem van rá! Ki akarom használni? Tehetek én ilyet, pont vele? Vajon eddig is ezt tettem? Minden gondolatsor után újabb kérdések vetülnek fel bennem, mintha az egész ügyet egyre zavarosabban látnám. Azt hiszem, már azt sem tudom, hogy mit is akarok most. Mi lenne a legjobb, mindkettőnknek? Beccának igaza van, és ez rohadtul bosszantó! Tovább megyek, már akkor meg kellett volna lépnünk ezt a szakítás dolgot, mikor reggel az első gondolatom nem ő, hanem egy kávé volt. Aztán a második és a harmadik is! De úgy voltam vele, hogy minden ember igényli az indítófolyadékot reggelente. Vagy nem?
-Te most komolyan azt hiszed, jogod van egy ilyen jelenethez? Atya ég Becca! Nézz már magadba! – Muszáj leoltanom, mert épp ahogy ő, én sem bírom ki, hogy ne beszéljek vissza. Végül is, én vagyok itt a sértett fél! Azért ha már magyarázatot sem képes adni, legalább lehalkíthatná magát, mert ez a hisztéria az utolsó dolog, amire jelen esetben kíváncsi vagyok.
-Te aztán tényleg önző vagy! Mi lenne, ha most az egyszer nem csak magadra gondolnál? Hidd el, nem dőlne össze tőle a világ! – Pofán csapóan őszinte vagyok, s most, még csak meg sem próbálok finoman fogalmazni, pedig eddig mindig azt tettem vele. Persze, az ember előzékeny a barátnőjével, de az exével, már nem. Így van ez, én mégsem azért vagyok ilyen nyílt, mert az exem áll előttem. Csak mérges vagyok és sértődött, de rohadtul. Becca mindent sárba tipor, mint valami mocskos úrinő! De le kéne már szállnia a földre. S ki más ránthatná le? Persze arra készülök, hogy most még hisztérikusabbá válik, mert hogy az igazán jellemző rá. De egyelőre, nem hagyok időt neki a reagálásra. Nem! Mert még van némi mondani valóm!
-De tudod mit? Jobb is, hogy az vagy! Régebben is ezt szerettem benned! Tudod miért? Mert így én is önző lehettem! De már látom, hogy hülyeség volt! Mi ketten, teljesen mások vagyunk!  Nem is értem, hogy gondolhattuk valaha is, hogy összeillünk! – Bár mondataim kissé ingerültek, a hangom nem emelem fel. Nem akarok Beccával kiabálni. Semmi értelme! Sok mindennek nincs már értelme! Mindezek ellenére, még mindig szeretem őt. Nem úgy, mint az első fél évbe, de na. Másfél évnyi idő nem veszik oda csak úgy. Nyomai maradnak! Mély nyomai…
-Tudom, hogy bosszant az őszinteségem, de azt hiszem még mindig jobb, mintha a szemedbe hazudnék! – Szóba hozom ezt is, mert látom, lassan felrobban dühében. Ismerem, mint a tenyeremet, mindig is ilyen pukkancs volt. Ha neki nem tetszik valami, akkor robban. Régebben tudtam kezelni, s ez, szerencsére nem múlt el úgy, mint a szikra kettőnk között.
-Utólag belegondolva pedig, nekem az az egy döntésed tetszett igazán! Megviselt a szakítás, nem tagadom! Ha akkor te hozod át azt a dobozt, lehet, hogy a fejedhez vágtam volna! Leda viszont… egész.. . – Kiterítem a lapjaimat, s meg is fogadom, hogy ma teljesen őszinte leszek Beccával. Aztán elbizonytalanodom kissé, mikor Leda kerül szóba. Mégsem mondhatok akármit a volt nőm szobatársáról. Igyekszem megválogatni a szavaimat.
-Bírom őt! – Végül csak ennyit nyögök ki, épp elég ez is és legalább nem hazudtam. Tényleg bírom, bár annyira még most sem ismerem. Azt meg persze a hülye is észrevette volna, hogy mennyire jól néz ki, de ez nem tartozik ide. És persze, jobb, ha soha nem említem meg hangosan. Mert ez így fer! Vagy nem?
-Veheted úgy, hogy ebben a szituációban ő volt Svájc! A barátnőd, de alapvetően semleges, így eszembe sem jutott kinyírni, még ittasan sem! – Most először ejtek egy igazán halvány mosolyt, amint megjelenik lelki szemeim előtt a szituáció. Hatalmas tankká változok és megpróbálom kilőni a Svájc alakjába bújt Ledát. Furcsa hasonlat volt. Inkább túl is lépek az egészen. Ez az ügy egyébként is Beccára és rám tartozik, senki másra. Nincs időm több gondolatfoszlányra, hisz kivágódnak az ajtók, s hirtelen megtelik a folyosó. Túl sokan lettünk egy ilyen bizalmas beszélgetéshez. Támad egy mentőötletem, az a bizonyos kávé, ami reggelente elfoglalja az első gondolatom helyét. Enyhén szólva meglepődök mikor Becca is rábólint a dologra. Oké, ez nem is annyira szörnyű, mint amire számítottam. Jó, a szívem talán még mindig dupla ütemben ver és a lelkem is úgy háborog, mint holmi időjárási katasztrófa, de na! Túl tudom tenni magam ezen! Erős vagyok, menni fog és holnaptól teljesen új lapot nyitok! Vagy legalábbis pár sor kihagyással folytatom életem történetét.
-Csak ötven százalékuk szerint. A többiek úgy vélik, én vagyok az a bika, aki nem fér a gatyájába és idősebb nőkre vadászik! – Csendesen emlékeztetem a rólam keringő pletykákra, érdekes módon, immár nem azért, hogy megbántsam. Inkább vigasztalni akarom, bizonyítani, hogy nem kell magát hibáztatnia minden áron. Hülyeség az egész, vagyis én vagyok totálisan hülye!
-Még csak nem is tudom, ki lehet az! Remélem, minimum ötven alatt van, egyébként ez rám nézve gáz! – Viccelődni próbálok. Atyám! Elment az a maradék eszem is! Miért? Miért vagyok ennyire nyamvadt? Miért nem tudom férfiasan elküldeni a francba és továbblépni? MIÉRT? Bár csak az automatáig akartam eljutni, mégsem szólok egy árva szót sem a dologról, mikor elsétálunk mellette. Ha Becca hajlandó a kávézóig eljönni velem, hát legyen! Még az sem zavar, hogy egész úton pillantások százai kísérnek. Vajon, mi lesz a legújabb pletyka rólunk? Csendesen tesszük meg az út további részét, miközben én igyekszem csokorba szedni a gondolataimat. Annyi minden van, amit meg kéne még beszélnünk, másrészt, már semmi sem számít igazán!
-Nem! Azt hiszem, hogy teljesen hibbant vagy! – Közlöm komoly arcot vágva, immár az asztal túloldaláról. Kávét iszok, két cukorral, hogy legyen, ami megédesíti a napomat. Ezt már eldöntöttem.
-Ne felejtsd el, hogy jól ismerlek Becca! Hiába játszod meg magad! Ne akarj boszorkány, vagy mártír lenni, ez nem áll jól neked! Légy az, aki vagy! Kivéve az önzőséged! Abból visszavehetnél és gondolhatnál rám is egy keveset! Szerintem el sem tudod képzelni , hogy mekkora pofon volt nekem az, amit tettél. –És mindezt sikerül emberi módon, normál hangon, fapofával előadni. Hát ma fantasztikus vagyok! Remélem, ez a magabiztos fellépés megmarad a találkozás után is és nem sírom tele éjjel a párnám. Az totál cinkes lenne!









Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 125
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-11-01, 5:39 pm

now we understand why
Peter Pan didn't want to grow up.




Persze, gondolhattam volna, hogy ha mentegetőzöm, ha én kapom fel a vizet, ha bocsánatot kérek, mindenképpen én leszek az, akinek nincs joga hozzá. Az az érzésem már semmihez nincsen jogom. Ha kussolok az a baj, ha beszélek akkor meg az. Nincs kedvem azon törni az amúgy is lüktető fejemet, hogy mit kéne tennem, hogy ne okozzak bajt. Mintha valami átok ülne rajtam. Pedig igazából az egyetlen dolog, ami miatt minden tettem bűn, az az hogy én vagyok Rebecca Twain. Igazságtalanság, hogy az emberrel máris gondok vannak, csak mert Rebecca Twain. Még akkor is, ha ez megint olyan önzőn hangzik, mint minden más amit mondok, teszek, vagy gondolok. Egyszerűen csak fárasztó, hogy nem tudom mit kéne tennem, hogy ne legyen baj. Elvégre ha nem kerültem volna Felix-et, hanem rögtön szakításunkra következő napkeltekor már az ajtaja előtt ácsorogtam volna, és normális magyarázatot adtam volna neki, akkor meg az lenne a baj. Miért nem hagyom egyedül egy kicsit? Miért zargatom rögtön másnap, mikor még fel sem fogta, hogy szakítottam vele? Miért vagyok ennyire szívtelen? De persze ha az ember teret hagy, és bujkál - jó talán nem ez a legjobb módja a térhagyásnak, de hát az istenért is, legalább kezdtem magammal valamit - akkor meg már rögtön az a baj.
- Milyen jelenethez? - Nem hagyom annyiban. Bár azért kicsit visszább veszem a hangerőt, és próbálok olyan nyugodtan beszélni vele, amilyen nyugodt egy átlagos napomon soha nem vagyok. - Az embernek joga van tisztázni a félreértéseket. Te félreértetted, hogy miért kerüllek, én pedig gondoltam elmondom, hogy nem azért mert egy érzéketlen tahó vagyok. Vagy legalábbis nem csak azért - dünnyögöm az utolsó mondatot még halkan, és keserű valami jelenik meg a szám sarkában, ami aligha nevezhető mosolynak, de mégis csak ahhoz hasonló. Furcsa, hogy magamat tahózom le, miközben éppen a nevemet akarnám tisztázni. De végül is csak röviden, tömören, egy szóban összefoglaltam Felix rólam alkotott véleményét.
Már éppen ellenkeznék, hogy lehet hogy önző vagyok, de azzal tisztában vagyok, hogy nem körülöttem forog a világ, azonban Felix még arra sem ad nekem időt, hogy levegőt vegyek a beszédhez, úgyhogy nem nagyon sikerül hangot kicsikarnom magamból. Majd elmondom akkor, mikor befejezte, elvégre időnk mint a tenger. Vagy nem, mert nemsokára elszabadulnak a teremben maradt kíváncsiskodó fülek meg szemek, és ezzel egyidőben kapnak majd szárnyra a pletykák. Kíváncsi vagyok, hogy Leda már tudni fog-e a találkozómról Felix-el, mielőtt én elmesélem neki, még ma este a Mathers-es buli, meg az Ash ellen tervezett bosszúnk leforgása előtt.
De aztán megkukulok. Tudom, ez mostanában nem nagy újdonság tőlem, de egyszerűen belém ragad a szó. Hogy nem illettünk volna soha egymáshoz? Talán mások vagyunk, de rengeteg mindenben hasonlítunk. Ez pedig pont a jelen pillanatban mutatkozik meg rajtunk annyira. Ő sem hagyja annyiban, én is erősködök a magam igazáért, mikor valójában már rég befejezhettük volna ezt a beszélgetést, és egy végérvényes ponttal lezárhattuk volna a témát. Mindig azt hittem, hogy illettünk egymáshoz. Még ha vége is van, akkor is illettünk egymáshoz. És az, hogy az ellenkezőjét közli, valamiért csalódottsággal tölt el. Inkább magamba fojtom a szót, és csak döbbenten fürkészem az arcát. Csöndben várom, hogy folytassa, erre inkább nem is akarok mondani semmit. Úgyis csak baj lenne abból is, nem igaz?
Mindig is tudtam, hogy nyitott könyv vagyok Felix számára, ezért meg sem lepődök, amikor szóvá teszi bosszúságomat. Felbosszant, még szép! Hogy ne bosszantana fel? Főleg azért, mert olyan dolgokat is megmond őszintén, amiket máskor sose mondott. Azt sem mondta, hogy bírja Ledát. Bírja Ledát? Igazából sosem gondoltam, hogy utálja, meg mindig sejtettem hogy kedveli, miért is ne kedvelné, Leda rohadt jó arc... de valamiért arra számítottam, hogy ha már nem vagyunk együtt, akkor Leda sem érdekli különösebben. Persze, én is egész jóban vagyok az ő szobatársával, meg nem tilos bírni Ledát, csak meglep. És kicsit irritáló, hogy ennyi minden meglep abban, amit mond. Hirtelen, mintha egy tök ismeretlen emberrel beszélgetnék, aki tudom hogy kicsoda, és tudom is hogy milyen ember. Olyan mintha... Mint amikor az ember ezer éve nem látott valakit, és éppen felméri a másikban történő változásokat.
- Hát... - vonok vállat - az jó - nyögöm zavarodottan, hiába próbálom leplezni meghökkenésemet. Mert hát az jó, gondolom. Most erre mit tudnék mondani? Egyáltalán mondanom kéne erre valamit? Leda egy tündér, én már csak tudom, és sok ember van aki "bírja" őt. Nem fogok megkövezni ezért senkit.
Svájc... Barátnőm gondolatára önkéntelenül is mosoly szökik az arcomra. Tényleg, Svájc egész véletlenül nincs a közelben, jut eszembe és körbe pislantok. Sajnos az abból a teremből kiözönlő embereken kívül, amelyikből az előbb én is kimenekültem, nincsen senki a folyosón. Halkan sóhajtok.
Jól hangzik egy finom kávé, és amúgy sem nézne ki jól, ha most megint lapátra tenném Felix-et, és elmenekülnék előle a ringyók szeme láttára, szóval úgy döntök vele tartok. Már rég nem kávéztam. Utoljára reggel. Igaz, hogy azóta aligha telt el több idő, mint két óra, de most mégis úgy érzem, hogy kapar a torkom és ezt a kaparást csak kávé képes enyhíteni.
Akarva akaratlanul is kiszökik a számon egy nyikkanás, ami nálam egyébként nevetésnek tudható be, aztán még egy, ami olyan, mint más embereknél a csuklás, nálam pedig megint csak a röhögcsélés egyik alapeleme.
- Rám nézve is - egészítem ki. - Ha azt hiszik, hogy idős nőkre buksz, akkor az engem is öregít - szökik ki belőlem önkéntelenül, és pont annyira nem értem a kialakult szituációt, mint amennyire a mellettem álló Felix sem valószínűleg. De hát na... Akkor kezdjük el értékelni az életünket, amikor már a saját nyomorunkon nevetünk.
Pár perc évtizedeknek tűnő néma csönd, és jópár mérföldeknek tűnő méter után megérkezünk a kiszemelt kávézóba. A friss levegő megtette a hatását. Ha nem is tudom, hogy mit akarok mondani - igen, még mindig érzelmileg retardált vagyok -, legalább a bennem tomboló adrenalin és bosszúság csillapodik valamelyest. Mintha a kint fújó szél távolra repítette volna a folyosón bennem rekedt rossz érzéseket, amelyeket Felix szavai hagytak bennem. Nem mondom, hogy jogtalanul. Tökre megérdemeltem, de jó egy kicsit lehűlni, az amúgy tikkasztó kinti hőségben.
- Dehát én ilyen vagyok - vágom rá meggondolatlanul, de kicsit sem támadóan. Nem akarok támadni. Szívesebben leszek mártír, meg boszorkány, mint támadó. - Tudom, hogy nehéz elhinni, és tényleg nem azért mondom... Tényleg tudom, hogy nehéz elhinni rólam, de nem csak magamra gondoltam. Önző vagyok, oké, túltárgyaltuk, de végig azon gondolkoztam, hogy te hogy lehetsz. Nem akartam, hogy rosszul érezd magadat, reménykedtem benne, hogy nem érint annyira rosszul a dolog... Vagy ha igen, akkor hamar túlteszed magadat rajta. Csak valahogy megint minden úgy sült el, ahogy nálam mindig szokott: mintha elefánt lennék a porcelánboltban. - És ezúttal te voltál a porcelán.







porcelán Felix :3
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-11-02, 10:03 pm


Becca & Felix
❛❛Don’t cry about your loss, because Fate never takes anything from you without replacing it with something better❜❜



Words: 1384 ✦ note: Édes, hatalmas Dumbóm!

Soha sem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Mármint azt sem gondoltam, hogy vége lesz köztünk a dolognak valaha.  Azt meg végképp nem, hogy az utolsó utáni jelenetünk, így fog lejátszódni, az egyetem kopár folyosóján. A filmekben olyan ócskának tűnnek az ilyen jelenetek, s most már tudom, hogy átélni sem habos torta egy ilyet. Annyi érzés kavarog bennem, hogy nehezemre esik kiválogatni közülük a fontosabbakat, hogy aztán szógombócokká formálva vágjam mindet Becca kemény burkához, hátha megreped az önérzete. Nehéz vállalkozás, főleg, hogy minden dühöm és fájdalmam ellenére, nem akarom igazán bántani. Inkább csak megkarcolnám, hogy legalább a tizedét érezze annak, amit én. Tudom, hogy ez rajtam nem segít, mégis úgy vágyom rá. Egyszerre bántanám, s óvnám meg. Ez csak még indulatosabbá tesz! Valahol mélyen, megvetem magam az érzéseim miatt. Mennyivel egyszerűbb lenne bele rúgni egyet és emelt fővel tovább állni. De nem! Annyira puhány vagyok vele kapcsolatban, hogy előbb lőném fejbe magam, mint hogy felé lendítsem jókora lábaim egyikét. Megérdemelné? Nem hiszem, hogy igazán szükség lenne arra, hogy fájdalmat okozzak neki, s persze nem is akarok, mégis, az ördögi énem, aki valahol nagyon mélyen veszett el bennem, arra késztet. De ellenállok neki, legyűröm, s csak egynéhány szóval sértem fel az exemet körül lengő úri buborékot. De előtte még, kénytelen vagyok végighallgatni az ő újabb nagyjelenetét, amely nem is tudom, hogy monológ, avagy újabb nyitány a mi két személyes drámánkban. Csak abban vagyok biztos, hogy lassan olyannyira felforr az agyvizem, hogy a füst kénytelen lesz a füleimen távozni. Felix, a gőzmozdony! Kösz Becca, igazán köszönöm! Az irónia nagy barátom lett, hála neked!
-Tisztázni a félreértéseket? Először is, nekem volna jogom egy tisztázáshoz! Mondjuk, tisztázhatnánk azt, hogy miért hagytál el! De persze azt te magad sem tudod! De azért higgyem el, hogy nem szeszélyből szakítottál? Érdekes! Másodszor pedig! Már megint te hisztizel! – Most rajtam a sor, hogy egy válasz monológot szavaljak el neki így hirtelen. Bár nincs írói vénám, vagyis nem sok van, azért megbirkózom a feladattal. Csak úgy dől belőlem a szavak nemes lánca, de lassan belátom, hogy ezt bármeddig folytathatjuk, soha sem lesz vége. Mégsem állok le. Hogy miért? Mert úgy vélem, mégis csak én vagyok a sértett fél, s ennek hangot is adok.
-A tahó dologban, meg igazad van! De tudod mit? Az lenne a legjobb, ha nem kontráznál rá minden egyes szavamra! Most az egyszer, mondjuk egyet is érthetnél, végtére is, itt én vagyok az, akinek joga van dühöngeni. Ha jól emlékszem, te küldtél padlóra és nem fordítva! És még csak annyira sem méltatsz, hogy elmond az okát! – És nem bírom ki. Csak mondom és mondom. A szavak, önkéntelen reflexként ugrálnak ki belőlem a légtérbe, hogy körbe fonják egykori kedvesem testét, gúzsba kötve a keserűségem maradékával. Be kéne fognom! Nem kéne nekem sem így viselkednem! Vagy mégis! Talán épp ez kell! Hogy kiadjam magamból az egészet. Hosszú beszédemet még hosszabb csend, majd még több szó, s újabb csend követi. Mint egy soha véget nem érő ciklusos keringő. Egy haláltánc!
-Van ennek még bármi értelme? – Hangszínem mélyebbé, nyugodtabbá változik. Szinte betölti az üres teret, nyugalommal árasztva el a sarkokat. Nyugalommal és ürességgel. Bár kérdezek, mégis már ebből is kivehető a válasz. Üreges kongása, s színtelensége szinte azt visszhangozza, hogy; Semmi…semmi.  Ezt érzem! A mérhetetlen nagy ürességet. Egy hatalmas űrt, mely ott tátong szívem bal pitvarában, áteresztve a levegőt. Sípol, jelzi a halál, közelgő óráját. A kapcsolatunk haláláét! Kapálózok. Némán és kétségbeesetten. Nem akarom ezt a halált! Legyen inkább heg, vagy mély, helyre hozhatatlan repedés, csak halál ne! Ha vallásos lennék, most imádkoznék az úrhoz. De, nem vagyok az, sose voltam. Úgy érzem, pofátlanság lenne épp most elkezdeni, ezért csak reménykedek. Hogy miben? A csodában! S valahogy, az ég tudja így utólag, hogy hogyan, de Leda kerül szóba. Még, ha ő semleges is. Még, ha vele kapcsolatban, vagy épp az akkori szituációval kapcsolatban sem értünk egyet, mégis mindketten felengedünk egy kicsit. Két hatalmas, egymást taszító jégtömb, lassan olvadni kezd. Hála neki! Van valami abban a lányban! Bár nem is tud róla, most is segített! Ráadásul, már nem először…
De nem létező imám, s a pillanat kovácsolta angyali segítség, csak eddig tartott. Tekintetem hirtelen fut körbe, tucatnyi minket figyelő szempáron. Az előadás vége, a mi kínjaink újabb kezdete? Nem! Már elegem van abból, hogy figyelnek. Mentőötlet! Mi más? Egy jó adag fekete. Becca rábólint, kissé meglepő, de alapjában véve örülök neki, hogy nem hagy újra faképnél. Bár talán épp most, van körülöttünk pár ember, aki megvigasztalna alkalomadtán, én mégis ezt a verziót preferálom jobban. Ha hallgatnék Benre, most megjátszanám a szegény szerencsétlent, pár vigasz menet reményében. Ha hallgatnék rá, de nem teszem. Leégne a képemről a bőr, ha ilyesmire vetemednék. Nem akarok senki előtt sem gyengének látszódni, de sajnos nem akarásnak, nyögés a vége. Elkalandoztam, de a mi kis drámánk, szépen folyt tovább. Lassan úgy tűnik, komédiába akar átmenni. Még mindig jobb, mint egy tragédia.
-Kétlem, hogy van olyan ember a kampusz környékén, aki ne tudná, hogy melyik évfolyamba jársz! – Pont őt néznék öregnek? Hisz az lenne csoda, ha olyan emberi lényt találnánk a környéken, aki még nem tudja az alapvető paramétereit. Ebbe a mellméret és a kor is épp úgy beletartozik. A nagy Rebecca Twain! Ezt annyiszor mondta már, nyilvánosan is, hogy annak is felkeltette önimádata a figyelmét, aki egyébként észre sem vette volna. Például az a meleg klikk, akik állandóan rózsaszín sálakat hordanak. Ocsmány! Komolyan mondom, undorító! Mármint a sálak! Férfi, hogy vehet fel olyat? Oké, melegek, de akkor is! Kiég tőlük a retinám! Mondja az a pasi, aki mályvaszínű inget kapott az egyik mostoha anya jelölttől karácsonyra. MÁLYVA SZÍNŰT!! Létezik egyáltalán ilyen szín?
És máris a kávézóban ülünk, szemtől szemben. Egy újabb felvonás következik, és persze ebből sem maradhat ki a hamisíthatatlan Becca monológ. Ez a nő! Hát komolyan! Szavaim sincsenek már rá!
-Az vagy! Egy baaaaaaaaaziii nagy elefánt! – Széttárom a karjaimat, hogy nagyjából megmutathassam, milyen hatalmas, miközben elnyújtom az ezt kifejező szócskát. Ismét bolondozok, pedig, annyira azért nem vagyok boldog. Egyszer talán, őszinte mosollyal tudok ránézni, de most, csupán az álvidámság marad. Az álarc, amelyet magamra kívánok ölteni, az elkövetkezendő napokra. Többé senki se nézzen rám sajnálkozva és a barátaim se higgyék azt, hogy önpusztítással töltöm szabad perceimet. Felhúzom hát a maszkot, s az arcomon hagyom, míg át nem rágom magam az őszinte érzéseimen. Ezen jár az agyam, mikor mellém libben egy csupa mosoly hölgyemény.
-Mit hozzak kedveském? Ma is egy bögre gumimacis eszpresszót kérsz dupla habbal, whiskyvel és mentalevéllel? – Néz rám piros pozsgás arcával Polly, a kávézó kövér és cseppet sem fiatal felszolgálója. Olyan akár, egy nagymama. Én meg, mint egy szégyellős gyerek. Legalábbis kívülről így nézhet ki, ahogy egyre lejjebb csúszom a székemen szégyenemben. Tényleg nem kellett volna ittasan mászkálnom! Miért engedték?
-Khm… Ma inkább csak egy feketét kérek két cukorral!- Megköszörülöm a torkom, majd miután leadom a rendelést, kérdő tekintetem Becca felé vándorol. Amilyen szeszélyes mostanában, a jó ég tudja, hogy most mit fog kérni. Bár tuti nem egy bögre gumimacis eszpresszót, dupla habbal, whiskyvel és mentalevéllel.
-Nehéz napok állnak mögöttem! – A velem szemben ülő lányhoz intézem szavaimat, amíg a rendelésünk meg nem érkezik. Most utoljára, aztán csak a sors tudja, mikor lesz alkalmunk ismét így elbeszélgetni. Vagy lesz-e valaha? Remélem, hogy igen, s azt is, hogy egy cseppnyi düh sem fájdalom nem lesz bennem addigra.
-De, azt hiszem, most már minden rendben lesz! Feltéve, ha nem kerülsz! Szükségem van még egy kis időre, de ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem akarlak látni, vagy beszélni veled. Az életem része vagy és remélem valamilyen szinten az is maradsz! Nem tagadom, jelenleg egy kicsit utállak, egy kicsit megölnélek, és még sorolhatnám. De mindez elmúlik majd, idővel! Szóval bármilyen nehéz is, jó volna, ha köszönnél, mikor összefutunk, és nem futnál el! – Komolyra veszem a figurát, s minden erőm és bátorságom összeszedve adom elő a végjátékot. Igazán menőnek érzem magam, komoly, higgadt és épp annyira érett felnőttnek. Persze szavaim, csupán a felszínes álcám kellékei. Szükségem van erre, talán mindkettőnknek szüksége van rá ahhoz, hogy ne maradjon keserűség bennünk. Ha most ismét őszinte lennék, ha üvöltenék, vagy hozzá vágnám ahhoz a ronda faliképhez az előttem pihenő poharat, félek, csak tovább feszíteném mindkettőnk idegeit. Nem akarok háborút! Nem akarok olyan szakítást, mely a csontunkig felsért minket. A szívem, már így éles pengéje áldozata lett. Legyen ennyi elég! Nem akarom, hogy egymás szemében gyűlöletet lássunk majd a jövőben! Nem akarom végleg elveszíteni a kikötőm!







Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 125
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   2014-11-30, 3:03 pm

now we understand why
Peter Pan didn't want to grow up.




Néha elkap a vágy, hogy a padlóhoz vágjam magamat, és addig vergődjek amíg minden energiámat kiadom magamból. Kimerítő volna, és üdítő, mindamellett hogy ijesztő is valószínűleg, és még mielőtt kellően kidühöngeném magamat, elvinne egy mentőautó. Lehet kivizsgálnának, de szerintem simán benyomnának egy elmegyógyintézetbe mindenféle kérdés nélkül. Lehet hogy jobb lenne. Az ember a bolondokházában nem érzi magát annyira bolondnak, de idekint cérnavékony szálak tartanak vissza az ideg összeroppanástól. Néha elgondolkozok rajta, hogy mennyi mindent tűrnek el az emberek a diliházban, mielőtt végképp magával ragadja őket az őrület.
Most is így érzem magamat. Bár még nincs senki a folyosón, és csak Felix lenne tanúja az ideg összeroppanásomnak, de ennek ellenére valami mégis arra késztet, hogy maradjak állva a két lábamon, és próbáljak meg ép ésszel gondolkozni, ami egyébként igen nehezen megy nekem manapság. És ez meg csak még jobban aggaszt egyébként.
Próbáljunk gondolkozni. Most mit kéne mondanom? Mit kéne válaszolnom? Pontosan ezért kerültem Felix-et. Mert egyszerűen nem tudom mit mondjak neki. Nem tudom, hogy bánkódva hallgatnom kéne-e, ahogy szidalmaz, és a bocsánatáért esedeznem mindeközben, nem tudom, hogy meg merjem-e kockáztatni, hogy kicsit önmagam védelmére lépek, és elmondom, hogy nem mindent ellene tettem, valójában soha nem is akartam neki ártani... Vagy... vagy mi? Olyan mintha megállt volna a világ, és nem tudom hogyan kéne újra indítani. Úgy érzem bármit teszek, mondok, gondolok, csak ront a helyzeten. És ezen a ponton, az ember még egy kicsit erősebben feszül neki annak a cérnavékony szálnak, ami visszatartja az őrülettől. Bűntudatom van, és nekem is fáj, a védekező mondataim támadónak hatnak, a csöndem pedig gyávaságnak. Most pedig, hogy Felix újra közli velem, hogy már megint én hisztizek - ami valljuk be őszintén, rohadtul igaz - egyszerűen úgy érzem, hogy a tehetetlenség maga alá gyűr, és a földbe temet. Lerombol. Szó szerint lerombol, és nem tudom hogyan tudnék újra építkezésbe kezdeni.
A plafonra pillantok, hogy visszagyűrjem a kikívánkozó könnyeket. Nem fogok sírni. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, könnyekkel, meg rinyálással akarom megoldani a problémát. Igazából szavakkal akarnám, tettekkel... Ezekkel akarom bizonyítani, hogy nem hisztizni akarok, nem bántani őt, csupán megoldást keresni a problémára, megértetni vele, hogy nem akarok rosszat. De a szavak a torkomat égetik, a tettek pedig a kisujjam feltűnésmentes remegésébe fulladnak. Visszakapom rá a tekintetemet, mert a  végén még az is baj lenne, ha nem néznék rá, és isten mentsen attól, hogy még valamivel jobban elbasszam a dolgokat köztünk. Meg nem csak köztünk, hanem úgy alapvetően magam körül. Mintha egy tornádó lennék, ami csak romokat hagy maga után, bármilyen óvatosan is akar osonni. Szar dolog tornádónak lenni.
Amikor ismét megszólal valamivel nyugodtabban, majdnem megejtek egy hálás sóhajt, amiért úgy tűnik vége a viharnak, és egy kis szélcsend közeledik, de elfojtom magamban. "Maradj mozdulatlan, akkor nem vesz észre, és nem esz meg." Úgy érzem magamat, mintha a Jurassic Park-ban lennénk.
- Van értelme. Igazad van, nem kontrázok rá - bólintok én is olyan hangszínt megütve, amilyet az előbb ő. Ha ennyi kellett ahhoz, hogy végre rájöjjek, nem fogom tudni meggyőzni őt arról, hogy nem csupán egy hisztis, mártír, szeszélyből szakítós boszorkány vagyok, hanem vannak igaz érzelmeim és okaim, akkor már megérte. Amióta kerültem Felix-et, mindig szavak formájában próbáltam megfogalmazni magamban, hogy hogyan is kéne bocsánatot kérnem, úgy, hogy az ne hallatsszon üres sajnálkozásnak. Most pedig, hogy itt állok előtte, bármennyire is próbálok belecsempészni valami többet is a szavaimba, üresen csengenek. Igen Felix, ennek volt értelme, ennek van értelme, mert lassan talán rájövök végre, hogy mégis hogyan kéne kezelnem ezt a helyzetet. És nem csak ezt. Hanem az összes hasonló szituációt. Furcsa. Felix még akkor is új dolgokra tanít, még akkor is csiszolja az érdes személyiségemet, amikor most rajta csattant az ostorom, mellyel összevissza kapálózok, mint valami gyerek, aki szalagtáncosnak képzeli magát.

Elefánt. Na kösz szépen. Bármennyire is nincs okom a felháborodottságra - szerinte, meg mondjuk szerintem sincsen - ennek ellenére valahol bántja az egómat, hogy elefántnak nevez, még akkor is, ha én adtam neki a magas labdát. Sőt, tálcán kínáltam neki.
Akkor most viccelődve kéne előállnom a gondolataimmal? Az üvöltözés nem jött be - bár nem is értem, hogyan gondolhattam valaha is, hogy az majd beválik -, jogosan nevezett hisztis bunkónak. Most pedigv higgadtan, komolyan, talpraesettebben álltam neki a téma boncolgatásának. Akkor meg ő nem vesz komolyan. Akaratlanul is összeszűkül egy kicsit a szemem, miközben a nevetgélő Felix-re pillantok. Viccet csinál abból, amit nekem olyan nehéz volt megfogalmaznom. Az ösztönös Becca-reflexek azt sugallják, hogy csapjam nyakon, aztán hagyjam ott szó nélkül, de az ösztönös Becca-reflexek súgták azt, hogy kössek bele a mondandójába a folyosón, illetve szintén ez a hang sarkallt ma reggel indulásra, úgyhogy eléggé elegem van az ösztönös Becca-reflexeknek csúfolt egészségtelen és veszélyes szokásaimból. A szám sarka megrándul, hogy egy szomorkás mosollyal díjazzam a poénját. Hát most na, lehet, hogy én vagyok a melankólia megtestesítője, de jelen pillanatban nehéz visszazökkenni a humoros személyiségembe, mikor éppen próbáltam elmélyülni a gondolataim és érzéseim emberi közlésében.
A bögre gumimacis valami hallatán önkéntelenül vigyor ül ki a képemre. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy valójában miattam került ilyen helyzetbe exbarátom. Lehet, hogy csak poénkodik az aranyos nő, bár be kell vallanom, nem ő az első, aki Felixet és az alkoholt egy mondatban említi amióta szakítottunk. Persze az elmúlt hetekben süket voltam az ilyesféle pletykákra, mert minden erőmmel azon voltam, hogy elképzeljem a boldog, és gondtalan Felix-et, aki jobban élvezi az életét nélkülem, mint velem. Így próbáltam enyhíteni az engem marcangoló bűntudaton. Megint egy önző dolog került fel a listámra. Nem hallottam meg a pletykákat, csak hogy én jobban érezzem magamat, és eközben kerültem őt. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ha nem találkozunk, akkor majd a pletykák áradata is eláll. Pedig valójában csak gátat építettem, hogy engem ne érjenek el. A gondolattól megborzongok, és lefagy az arcomról az a mosoly, ami olyan hirtelen került fel rá.
- Én is feketét, cukor nélkül - motyogom halkabban, fülemet, farkamat behúzva. Engem valójában nem is kérdezett, de gondolom azért nekem is szabad rendelnem. Remek... Már a kedvenc kávézómban is Felix a kedveske. Azt hiszem ez az ő birodalma lett, és nem az enyém. Itt én vagyok a Lannister, akit nem néznek jó szemmel. Vagy csak beképzelem? De hát még szép, hogy ezt gondolom, elvégre ha Felix lassan már az alkoholizásáról hírhedt, akkor én valószínűleg alkoholizásának okáról.
Szólásra nyitom a számat, de rájövök, hogy azt mondanám, hogy sajnálom, ezért amilyen gyorsan csak lehet be is csukom, és még az alsó ajkamra is ráharapok, nehogy ismét sajnálkozásba akarjak kezdeni. De akkor mit mondhatnék? Inkább nem is mondok semmit.
Hála az égnek Felix nem azzal jön, hogy "a Naaaagy Rebecca Twain már megint megkukult", hanem belekezd a dolgok lezárásba. Magam is meglepődök, hogy miért tör ki bennem a pánik egy pillanatra. Persze, kívülről csak egy ülő szobornak tűnök, aki pislogás nélkül hallgatja végig az előtte ülő fiút, aki valaha annyit jelentett neki, és aki valójában még most is annyira sokat számít. De belül, úgy igazán bennem, megmozdul valami, a gyomrom pedig egy pillanatra aquaparkosat játszik. Akkor ez most itt tényleg a pont. Én lezáratlanul otthagytam a dolgot, és Felix most elkapott, hogy pontot tegyen a végére. Hirtelen úgy érzem, mintha nem is én szakítottam volna vele két héttel ezelőtt, hanem ő tenné meg most. A két héttel ezelőtti jóval vérszegényebb volt, kávé sem volt a közelben, és nyitott maradt a vége... Nem volt pont. Nem volt felkiáltójel. Semmi nem volt, ami arra utalt volna, hogy végérvényesen is le van zárva. Vajon miért hagytam úgy? Lehet, hogy mégsem voltam benne annyira biztos? Lehet, hogy valójában tényleg csak szeszélyből történt az egész? És most számít ez már bármit is? A bizonytalanságom pánikot szül bennem, és ettől úgy érzem képtelen vagyok rendesen levegőhöz jutni, vagy nyelni, vagy pislogni. Megmozdulni. Felix pontot tesz a végére. Azt csinálja, amit kell, és amire én képtelen voltam. És érzem, hogy nincs visszaút. Eddig a pontig nem éreztem ennyire biztosan a végét, de most a The End felirat olyan gyorsan közeledik, és én nem tudom, hogy mennem kéne felé vagy inkább menekülnöm előle. Mozdulatlanul ülök, és várom, hogy fejbe kólintson. Aztán... Aztán meg nem tudom mi lesz. Csak annyit tudok, hogy nem lesz már ugyanolyan. Nem fogok soha többé menekülni Felix elől, és magyarázat után kapálóznom, ahogyan soha többé nem fogom azért keresni, hogy megöleljem, megcsókoljam, vagy csak egyszerűen megfogjam a kezét. Amióta csak az egyetemen vagyok, róla szól az élet. A szakítás óta is csak róla szól az élet. Hogyan tudnám elengedni őt, ha róla szól az élet? Utánam miről fog szólni? Lehet, hogy tök üres leszek. Mint egy eldobott, kiürült, sörös doboz.
Ekkor tűnik fel, hogy milyen szótlanul ücsörgök előtte, fogalmam sincs mennyi ideje. Csak azt érzékelem, hogy legalább annyi idő eltelt, hogy az aranyosnak tűnő asszony kihozza nekünk a rendelésünket. Már nem is kívánom ezt a kávét. Édesebbet kellett volna rendelnem nekem is, szokásomhoz cseppet sem hűen.
Megköszönöm a kávét, de nem nyúlok érte, hogy belekortyoljak, és ezzel legyűrjem a torkomban keletkezett gombócot. Inkább csak szomorúan, lebiggyesztett ajkakkal mosolyogva pillantok az előttem ücsörgő fiúra. Most olyan, mintha életemben először látnám. Ismeretlennek tűnik. Mivel kéne bizonyítanom magamnak, hogy az előző másfél év tényleg megtörtént, és nem csak álmodtam. Nincs már rá garanciám.
- Rendben. Nem foglak kerülni, és köszönök. Nem szeretném, ha csak rossz jutna rólam eszedbe, és nem akarok semmit sem elfelejteni. Rengeteg mindent köszönök - pillantok rá fáradtan pislogva. Aztán öblös nevetést hallatok. - Mert bár nem annyira feltűnő, sok mindent javítottál a személyiségemen - dünnyögöm. A számhoz emelem a csésze kávét, és belekortyolok. Túl keserű. Lehet, hogy meguntam a keserű kávét? Most miért nincsen jó íze? Gyorsan felhörpintem, mintha feles pohárba töltött rövidital volna, aztán feltápászkodok az asztaltól.
- Most mennem kell - pillantok az órámra. Tizenöt perc múlva gyakorlaton kéne lennem. A zsebemből előkotrok éppen annyi pénzt, amennyibe a kávém került, és lerakom az asztalra. - Viszlát Felix! - integetek a kezemmel, és lassan megindulok az ajtó felé. Kicsit olyan, mintha fémből lennék, és elrozsdásodtak volna az ízületeim. De aztán erőt veszek magamon, és rendes tempóban indulok meg az épület felé. Csak az utcán tűnik fel, hogy egyébként könnyezek.







remélem nembaj, hogy zártam. csak hát olyan jól ideillett <3 még úgyis találkozunk  Twisted Evil  
Vissza az elejére Go down

Sponsored content




TémanyitásTéma: Re: Felix & Becca - "I saw that." /Karma   

Vissza az elejére Go down
 
Felix & Becca - "I saw that." /Karma
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Felix Hasting

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Welcome to Abbey Mount :: Földszint :: Első Emelet-
Ugrás: