HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Leda & Felix

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Leda & Felix   2014-11-25, 11:11 am


Leda & Felix
❛❛The best feelings are those that
Have no words to describe them...❜❜



Words: 1362 ✦ note: -

Immár nem napok, hanem hetek teltek el a szakítás óta. Több mint három hét. Lassan, tovavánszorog az idő, láthatatlan tapaszokat téve a fájdalomtól szenvedő lelkekre. Tudom, mert én is érzem! A Beccával való találkozás olyan volt, akár egy spirituális megvilágosodás. Nem mintha nagy szellem és túlvilágrajongó lennék! Csupán akkor éreztem azt először, hogy voltaképp nem is úgy érzek iránta, mint ahogy kéne. Azóta foglalkoztat a gondolat igazán, hogy talán mégis nyomós oka volt a szakításnak. ÉN! Megérezhet olyasmit egy lány, amire a fiú még rá sem jött? Talán van egy pasi lecsekkoló hatodik vagy akárhányadik érzékük. Vagy csak Becca is arra a következtetésre jutott, amire én, csak sokkal korábban.  A kapcsolatunk elkapott egy szinte észre vehetetlen, ám halálos kórt. Úgy gyűrűzött be közénk, mint holmi daganat, átterjedve mindenre. Sajnos mielőtt észbe kaphattam volna, már be is állt a halál. Már a kemó sem segíthetett! Elengedtem, mert nem volt más választásom. Most pedig, azt hiszem a sok zűrös nap után, lassan túljutottam a gyászon.  Az önfeledt vidámság és az igazi mosoly még várat magára, de hamis, álcaként használt jókedvem, kitűnően működik. Már a horgászathoz is visszatértem. Szintén csak látszólag! Flörtölgetek néha napján, random kiválasztott nőkkel, talán csak azért, hogy megmutassam, mennyire túl vagyok már az exemen. Gyerekes dolog, tudom! Ez annyira nem én vagyok! Néha, már magamra sem ismerek. Mindazonáltal egyik ilyen gyermeteg akcióm sem jelent semmit sem. Csak játszadozok, próbálgatom a határaimat, mintha kötelező lenne. Az ismerősök körébe tartozó nők közt vannak kedvesek, szépek, jó lelkűek, de hiába teszem a szépet, ha belül egyáltalán nem képesek megmozgatni. Még egy kicsit sem! Ez pont olyan, mint mikor leülök spenótot enni. Nem szeretem és tudom, hogy az életbe nem fogom megenni. Mégis kanalat ragadok, s piszkálgatom az ételt, csak, hogy ne lógjak ki a körülöttem lévők közül. Merthogy ők szeretik! Falják is rendesen! Én maximum belekóstolok, de már előre tudom, hogy nem fog ízleni, épp úgy, ahogy eddig. Majd vágok egy fintort a végén, de ha két hét múlva ismét ezt teszik elém, megint piszkálgatni fogom. Mert nincs hús! Ha lenne egy jókora sült a tányéromon, a világért sem érdekelne, hogy hányan tömik, a spenótot én csak a saját kosztomra figyelnék. Ilyen a világ rendje, azt hiszem! Ehhez hasonló gondolatokkal ácsorogok épp egy jelentősebbnek mondható, potom húszfős társaság közepén.  Magamat átkozom, amiért rosszkor-rossz helyen voltam!  Minden hajnalban kezdődött. Nyugodtan szunyókáltam puhának nem mondható ágyamban, amikor egy őrült állat, név szerint Philip, betört a lakrészembe és erővel lerángatott az ágyról. Szó szerint! Nem talált elég jelentkezőt a Dunant ház által megálmodott és létrehozott „Egység” névre keresztelt hétvégi programsorozathoz, mely arra hivatott, hogy erősítse az egyes házak közti összetartást. Vagy valami ilyesmi! Épp nem voltam józan és azt hiszem Ben sem, mikor segített az ötlet kidolgozásában. Nem érzem úgy, hogy ott kéne lennem! Mármint, hahó! Idén végzek, és nagy ívben teszek a többi házra! De persze semmit sem érnek itt az érvek, sem a tiltakozás. Pár hisztis lány és az elnök „addig nézlek ilyen rondán, míg el nem indulsz” akciója után, csak becsomagoltam. Most meg egy ócska busz mellett várakozom, hogy az utolsó egynéhány ember is befusson. Aztán irány egy eldugott kis porfészek, ahol faházakban fogunk tengődni egész hétvégén. Se wifi, se térerő! És akkor még meg sem említettem a nagy csapatosztásokat! Merthogy minden házban lennie kell egy-egy tagnak a jelenleg működő egyetemi házak lakói közül. Azt már tudom, hogy én kapom az utolsó, azaz 24-es házat! Ez benne volt az egyezségben! Azért ezt kapom, mert ugyebár a létszám miatt, ez a ház nem lesz teli. Hála az égnek! A táskám már a busz csomagtartójában pihen. A többi szállítójármű már kigurult, csak ez az ócskavas várja még a későket. Meg sem lepődök azon, hogy zömével elsősök cikáznak körülöttem. Hát persze, ki más akarna ilyen összekovácsoló szarságra menni! Aztán mégis megakad a tekintetem egy közelgő sziluetten. Leda! Nem, az nem lehet! Mit keresne ő itt? De mégis! Karcsú alakja egyre csak közeledik, egyre gyorsabban. Vagyis nem! Ő épp akkora tempóban jön, mint eddig, csakhogy valamikor az elmúlt másodpercek alatt, én is megindultam felé.
-Nem is tudtam, hogy a selyemtündérek ilyen korán kelnek! – Köszönés nélküli megjegyzésem mellé egy kisfiús mosolyt is tűzök, majd egyszerűen elemelem a csomagját. Pedig épp, hogy le tudtam beszélni magam tegnap este arról, hogy ne vegyek egy rohadt Bon Jovi cd-t Beccának, hogy ezen ürügy segítségével, találkozzak ismét Ledával. Hülyeség!
-Majd én viszem! – Hősies kijelentésemmel karöltve meg is indulok a busz felé, azon igyekezve, hogy levakarjam mosolyom az arcomról. Már megint ezt csinálja! Úgy, mint akkor, a kiállításon. Múlt hétvégén benéztem, de alig negyed óra alatt úgy kiakadtam, hogy angolosan távoztam a helyszínről. Hogy miért? Mert ez a lány egy igazi tündér, vagy boszorkány! Eleinte nem volt ennyire feltűnő, ott a kupiba öltözött szobám közepén. Aztán összefutottam vele a teremben, a folyosón, a büfében és az ég tudja, hogy hol. Mintha mindenhol megjelenne, bármerre is járok. Ráadásul egyre szebb, ha ez lehetséges egyáltalán! Sokszor csak megejtett egy mosolyt, vagy épp észre sem vett, mégis, lassan azon kapom magam, hogy akármerre megyek, máris őt keresem a tömegben. Aztán persze ott volt a kiállítás. Nem tett semmit! Tényleg nem és sajnos én sem, pedig azért mentem oda elsősorban, hogy megköszönjem a segítségét. De erre sem került sor, pedig Eva, szinte azonnal felszívódott, miután beléptünk a terembe. Eljött velem, mert épp intellektuális pasit akart fogni. Furcsa egy nő, minden héten más az esete, ami nem is lenne nagy baj, ha nem bújna mindig az aktuális partnere ágyába. Így viszont, hiába szépítjük a dolgot, csak egy kedves ribanc. Én bírom! Van benne potenciál, annyi szent! De mindegy is! A lényeg az, hogy nem köszöntem meg semmit, ráadásul alig néhány perces beszélgetés után, legszívesebben lerángattam volna róla azt az érzékien feszülős cuccot, ami épp eltakarta. És ekkor tört rám a frász! Merthogy Leda mégis csak Becca legjobb barátnője. Akkor nekem miért pont róla kell fantáziálnom? Szabad vagyok, tényleg, bárkivel kikezdhetek, erre pont az egyetlen nő kelti fel a figyelmem, akire rá se kéne néznem. És, ha ez még nem lett volna elég, épp zárás előtt történt mindez, ami egyet jelentett azzal, hogy alig néhány alak mászkált már csak körülöttünk. Egyetlen képre sem emlékszem, arra viszont határozottan, hogy mennyire rohadtul meg akartam csókolni, mikor egy kósza tincset a füle mögé tűrve nézett rám ragyogó szemeivel. És aztán, gyáva voltam! Úgy vettem fel a nyúlcipőt, mintha kergettek volna. Egy gyors „nekem mennem kell” után faképnél hagytam. Azóta sem tudom, hogy ez volt életem leghősiesebb, avagy legszánalmasabb cselekedete.
-Hogyhogy vállalkoztál erre az őrületre? Ki sem néztem volna belőled, hogy erdőlakó amazon vagy! Vagy téged is kényszer alá vont a házad elnöke, mint engem? – Kissé esetlenül kezdeményezek beszélgetést, majd beszuszakolom az ő táskáját is a csomagtartóba, hogy aztán magát a lányt is felsegíthessem a buszra. Bár erre igazán nem lett volna szükség, de jólesett. Persze miközben áldom a szerencsémet (bár ez simán lehet szerencsétlenség is) lehuppanok a Leda melletti ülésre.
-Végül jól sült el a kiállítás? – Felé fordulva ismét faggatni kezdem, de mielőtt tovább dumálhatnék, elakad a szavam. Nem kellett volna erre az oldalra ülnie! Nagyon nem! Az épp felkelőben lévő nap gyengéden csillan meg fürtjein, s nőiesen lágy arcélén. Tekintete annak ellenére is ragyogó, hogy határozottan látszik, hogy nem rég ébredt csupán. Ajka nedvesen csillog, szinte csókra vár, arca pedig olyannyira makulátlan, mintha csak egy remekül tervezett szobor volna. Én pedig, majd megveszek azért, hogy megérinthessem ezt a remekművet! De erőt veszek magamon, s kényszerítem testem egy újabb levegővételre, remélve, hogy nem volt túl feltűnő a hirtelen jött rajongásom. Mert ha igen, készíthetik is az ásót! Ennek így nem lesz jó vége! Közömbös leszek, annak kell lennem!  Emelek egy jó nagy falat kettőnk közé, a Beccával töltött idő emléktégláiból. Csak így úszhatok meg egy teljes hétvégét józan ésszel! Szükségem van valami hárítóakcióra!
-Becca, jól van? - Halkan nyögöm ki ezt az újabb kérdést. Bár úgy tűnhet, hogy túlzott érdeklődést mutatok az exem iránt, ez inkább csak amolyan figyelem elterelés. Persze azt sem bánom, ha kapok némi információt a lányról. Végtére is szeretem, igaz, már nem úgy, mint egykor, de attól még érdekel, hogy mi van vele. Egyébként meg, különös, hogy nincs itt Ledával. Bár lehet, hogy másik busszal ment, hisz ők egyébként sem kerülhetnek egy házba, ahogy én sem Bennel.








Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 496
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2014-11-30, 11:37 pm

Felix ~


Elképzelhető, hogy elmentek nekem otthonról. Amikor viszonylag túl jól mennek az embernek a dolgai, hajlamos olyan dolgokra is igent mondani, amelyekre egyébként nem mondana igent (vicces módon ez akkor is igaz az emberekre, amikor meg maguk alatt vannak, még nem mély depresszióban, csak simán lehangoltak…). Nekem nincs sok okom panaszra. Bosszút álltam Ash Skylaren a hajszínemért. Igaz, hogy nem úgy, mint akartam, de azért bosszút álltam, és ez lanyha elégedettséggel tölt el. Visszasegítettem Beccát az élők sorába, bár azt hiszem ez voltaképpen nem nekem köszönhető, de azért szeretném úgy képzelni, hogy egy kicsike közöm talán mégis volt a dologhoz. Megkaptam álmaim gyakorlati helyét, ami már önmagában csoda. A négyből két vizsgámat már le is tettem a vizsgaidőszak előtt, szóval elég jól állok. Mindez valamiért azt az üzenetet küldte az agyamba, hogy egészen nyugodtan hagyhatom rádumálni magam egy kis iskolai programra. Hozzátenném: én szeretem az iskolai programokat, egy kis kirándulással, és ismerkedéssel sincsen bajom, na de hogy ezért hajnalok hajnalán kelljen felkelnem, és a hétvégére elbúcsúzzak a wifitől meg a térerőtől? Mi van, ha valamiért felhívnának Londonból a gyakorlat miatt? Igaz, hogy majd csak a nyári vakációm elején kell jelentkeznem és kezdenem náluk, de mi van ha…? Igyekszem nem erre gondolni, többnyire ez megy is, mert a koffeinszintem még nem érte el a megfelelő értékel, ugyanis a kávém nagy része még a magammal hurcolt termo pohárban lötyög, én pedig úgy vánszorgok, mint akinek legalábbis a fogát húzzák, pedig javarészt önkéntesen vagyok itt…
Túl későn esik le az is, hogy az alak, aki a busz mellől mintha felém közeledne, az Felix, kínos lassúsággal kerül fókuszba az arca, nagyjából akkor, amikor meghallom a hangját, és akaratlanul is elmosolyodok, noha egyáltalán nem akarok mosolyogni rá…! Azt hiszem ez az állítás szorul némi magyarázatra.
Az a szomorú igazság, hogy az elmúlt hetekben valamiért indokolatlanul nagyon a szívemen viseltem Felix sorsát. Szeretném ezért Beccát hibáztatni, hogy a szakításuk után engem uszított a fiúra a „szakítós-cuccaikkal”, de azt hiszem igazán nem áll jogomban ilyen vádaskodásokkal élni, mert egyedül a saját hülye fejemet kellene hibáztatni, meg a vajszívemet, ahova mintha valahogy egyesek belopták volna magukat, noha nem tudnám pontosan megmondani, hogy mivel. Butaság, ugye? Ennek ellenére valahogy így érzem, egészen azóta, hogy megsajnáltam annyira, hogy segítsek neki egy kicsit rendbe kapni a szobáját. Pedig egyáltalán nem kellett volna. Sőt. Utólag belegondolva talán kimondottan tolakodó gesztus volt, de ezen már nem tudok változtatni. Ahogy azon sem, hogy azóta mintha állandóan belebotlanék, pedig nem direkt csinálom. Mintha folyton ugyanazon a részén tartózkodnánk a kampusznak, és akkor meg mégsem csinálhatok úgy, mintha nem venném észre, vagy ne érdekelne, és érdeklődném meg röviden, hogy éppenséggel hogy van, nem…? És benézett még a kiállításra is. Indokolatlanul megörültem neki. Talán azért távozott olyan gyorsan, ami kimondottan áldásos tény lenne a némileg fellegekben járó fejemnek, amit igyekeztem elfoglaltnak tartani az elmúlt időszakban, de minden hiába, mert most megint úgy érzem, hogy indokolatlanul örülök, hogy látom…
- Általában nem szokásuk, de azt hiszem lekéstem volna a buszt, ha most nem teszem… - mondom továbbra is mosolyogva, akármennyire szeretném lekaparni a mosolyt az arcomról, csak hogy ehhez nincsen szabad kezem, kávé, telefon, táska… legalábbis addig nincs, amíg Felix roppant lovagiasan meg nem szabadít a terhemtől - Öhm, köszi – mondom, miközben a fülem mögé tűröm a hajam pár tincsét, és óvatlan (értsd: szándékos) mozdulattal nem dörzsölöm meg közben egy kicsit a szám szélét, hogy ugyan már, legyen szíves egy kicsit inkább lejjebb konyulni. Nem kell úgy csinálni, mintha már attól boldog tudnék lenni, hogy süt a nap és kék az ég. Nem kell, de én már csak ilyen ember maradok.
- Szóltak, hogy kicsit kevesen vagyunk, szóval igen, valahogy úgy. Bár szívesen jöttem, igazából szeretek kiszabadulni néha egy kicsit a szokásos környezetemből. Szeretek utazni – sőt, imádok utazni, még ha csak ilyen kis apróságokról is van szó, szóval valójában nem teher ez nekem, azzal pedig sosem volt problémám, hogy másokkal ismerkedjek, az ilyen csapatépítős bolondságokat szerintem kimondottan nekem találták ki, bár mivel úgy emlékszem, azokkal utazunk együtt, akikkel együtt fogunk lakni, egy egészen leheletnyit aggaszt Felix jelenléte. Miért érzem magam hirtelenül ilyen kényelmetlenül, mint akinek izgulnia kell valami miatt? Ennek semmi értelme - Igazából nem kényszerítettek, de azért… érted – nevetem el magam egy kicsit zavartan, magamtól lehet, hogy tényleg nem jut eszembe jelentkezni, inkább az elsősöknek szoktak ilyesmit szervezni. Motyogva köszönöm meg, hogy felsegít, és igyekszem nem pánikolt arcot vágni, amikor helyet foglalok, és jön ő is utánam. Bár igaz, azt hiszem furcsa lenne, ha messziről kerülnénk egymást, csak Becca miatt, és senki mást nem ismerek az ittlévők közül még annyira sem, mint őt, szóval…
- Ó, köszi, remek volt! Egész szép kis összeget kerestünk a gyerek egyesületnek… neked hogy tetszett? – kérdezem érdeklődve, valahogy bizonytalanul ingadozva a szorongó izgatottság és a lelkesedés között, mert sajnos én lelkesedek, ha olyasmire terelődik a szó, amiről szívesen beszélek. Még akkor is, amikor valójában talán egy kissé keveset merek Felixre nézni, mert amikor legutóbb láttam, arra a következtetésre jutottam, hogy mennyivel jobban áll neki, ha mosolyog, mint hogyha borongós-alkohol mámoros köd ül a tekintetében, és hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is értem, ez korábban miért nem tűnt fel, amikor Beccával jártak, és… Becca emlegetése szerencsésen megszakítja ezt az elmélkedést, mielőtt olyasmi jutna eszembe, aminek nem kellene, és egy kicsit meg is rázom a fejemet, mintha csak fel akarnék ébredni - Azt hiszem jól van – mi az mégis, hogy hiszem?? Nem vagyok normális. De aztán eszembe jut megint, hogy talán kellemetlen lenne neki, ha azt mondanám, hogy kicsattan a boldogságtól, kösz az érdeklődést… na persze - Ő megúszta a korán kelést – teszem aztán hozzá, mintha valami kimondatlan kérdésre válaszolnék, de… hiszen nem is kérdezte, hogy jön-e akkor miért kellett ezt mondanom? Bah. Ez így… érdekes lesz.



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2014-12-09, 10:55 pm


Leda & Felix
❛❛The best feelings are those that
Have no words to describe them...❜❜



Words: 1111 ✦ note: -

Még számomra is hihetetlen, hogy mire az agyamhoz elért az információ, mi szerint Leda közelít felém, lábaim már el is indultak elé, mintha külön életet élnének. Mosolyom is reflexszerűen tűnik elő, aztán persze elűzhetetlenül a képemre fészkeli magát. Nem tudom, hogy mi van velem. Mármint tudom, de mégsem! Belátom, hogy tetszik az exem szobatársa, persze ez még nem ok arra, hogy komplett idiótaként, Joker mosollyal az arcberendezésemen legyek akkora zavarban, mint amiben vagyok. Teljesen megőrültem! Miért pont ő az, akibe mindenhol belefutok, aki egyfolytában a fejemben jár, ha épp a szobámban ülök? Miért pont mellette érzem magam ennyire vidámnak és idegesnek egyszerre? És legfőképp, miért villantja rám azt a lélegzet elállító mosolyát? Pár hete még azt hittem, hogy Becca kegyetlen, pedig a közelébe sem ér a selyemtündérnek. Kínzásból jelest érdemel! Legalábbis én megszavaznám neki a csillagos ötöst, mert fáradhatatlanul a fejemben jár, pedig rohadtul nem kéne. Aztán ismételten olyat teszek, aminek semmi köze a józan észhez. Köszönés helyett benyögök egy ritka idióta mondatot. Ilyen is csak akkor történik, ha megzavarja egy szépséges boszorkány a normális férfi agyat. Nem mintha tenne bármit is a mosolygáson kívül. Nem tesz, eddig sem tett. Azt hiszem, hogy talán soha sem gondolt rám úgy, mint én rá. Bosszantó, hogy ő csinálja jól. Nekem sem kéne így néznem rá! Semleges kis tündér! Nem ember, csak selyemtündér!
-Klassz, hogy épp ma tettél kivételt és korán keltél. Máskülönben egy csapat elsőssel kellene töltenem a hétvégét. Bár látszólag nincsenek sokan, azért így is nagyon hangosak és csak egyetlen dolgon jár az eszük! – Dumálok, miközben valami féle lovagot játszva megmarkolom a táskáját és már viszem is tova a jármű felé. Mert én már csak ilyen ultra gáláns úriember vagyok! Persze nem mindenkivel szemben, de mindegy! Most az vagyok, még a buszra is felsegítem a lányt. Így legalább már nem tud megfutamodni. Azért sem, mert a mellette lévő ülést veszem birtokba. Közben megfordul a fejemben az is, hogy nekem kéne leugranom a sok kerékkel megáldott járműről, ami feltehetőleg épp a pokol felé gurul. Az én poklom felé! És a vigyor, még mindig kitart! Mostanra mosollyá szelídült, ez még így is kellemetlen. Bár, kívülről úgy tűnhet, hogy szimplán jó napom van! Ezen gondolatok miatt csúszok meg a válaszadásban. Leda még a buszra szállás előtt cseveg nekem, de én, csak az után reagálok, hogy helyet foglaltunk. Apró fáziskésés, van ilyen!
-Utazni én is szeretek, csak nem éppen így!-Vágok egy drasztikus fintort ami, még azt a maréknyi elfogadható vonásomat is alapjaiban torzítja el. Eddig nem is érdekelt ez, de most, belém hasít a gondolat, hogy nem kéne így mutatkoznom előtte. Egyrészt gyerekes, pont, mint én, másrészt egyáltalán nem vonzó. De nem is kell vonzónak találnia. Mindkettőnk, sőt, mindhármunknak jobb, ha visszataszítónak talál! Jól csináltam!  Így kell elüldözni a nőket a puszta kinézetünkkel! De akkor miért nem tesz boldoggá a dolog?
-Értem! Enyhe hatást gyakoroltak rád! Engem persze kényszerítettek! Még az ágyból is kirángattak, most meg játszhatom a csapatvezetőt. Persze az utasításokat majd sms-ben megkapom. A házelnök semmit sem bíz a véletlenre. Igazán ördögi teremtés! Remélem, nem jön át lecsekkolni, hogy mennyire vagyok aktív ebben az ismerkedős dologban, mert akkor szörnyű hétvége vár rám! – Duzzogva magyarázok, mintha végzetesen utálnám az egész szituációt, de természetesen lassan megenyhülök és a végére már látszik rajtam, hogy annyira nincs is ellenemre a dolog. A szavaim lehet, hogy azt sugallják, hogy igen, de a hanghordozásom azt, hogy egy cseppet sem. Eleinte tényleg a hátam közepére sem kívántam az egészet, de mióta tudom, hogy a mellettem ülő hölgy is velünk lesz a hétvégén, már nem tűnik olyan taszítónak a dolog. Lehet, hogy jobban járnék, ha mégsem mennék, de most már akarok. Szóba hozom a kiállítást, majd elakad a lélegzetem. Kényszerítenem kell a tüdőm, hogy kitáguljon és újabb adag oxigént juttasson a szervezetembe. Szinte fáj a lélegzés. Milyen gyönyörű! Túlzottan jól áll neki a létezés, ezt már büntetni kellene! Angyali hangja cirógatja a hallójáratomat, de ismételten késve reagálok. Ezúttal azért, mert csigalassúsággal tudom csak elszakítani magam a látványtól, hogy aztán lassan újraindíthassam az agyam. Te jó ég! Ha már így kezdődik az út, mi lesz később?
-Lenyűgöző volt!– Őszinteség tükröződik az arcomon, de ez nem a kiállításnak szól. A képekre rohadtul nem emlékszek, de rá, nagyon is! Akkor is pont ilyen hatással volt rám, mint most. Talán csak a fények teszik, talán, ha egy bizonyos szögből éri a fény, akkor… Ez a legnagyobb ökörség, ami mostanság az eszembe jutott! A szakítás ment az agyamra, vagy a közelgő vizsgák! Ez így nem lesz jó! Menekülő utat keresek, valamiféle érzelmi burkot, végül Beccára terelem a szót.
-Csak hiszed? – Kíváncsivá tesz Leda kijelentése, hisz úgy mondja, mintha nem tudná, hogy mi van a szobatársával. Legalábbis ezt hiszem eleinte, de aztán, leesik a tantusz.
-Becca nem egy drog, én pedig határozottan nem vagyok fogyasztó. Már nem! Szóval nyugodtan megmondhatod, hogy mi van vele. Nem nagy ügy! Ígérem, hogy nem fogok kiborulni, még akkor sem, ha épp egy liliputival dörgölőzik valamelyik silány tengerparti kocsmában! –Viccelődök, de persze nem esne jól, ha kiderülne, hogy máris tovább lépett, de tudom, hogy annak is meg kell történnie. Ahogy nekem is távolabbi tájakra kéne kacsintgatnom és határozottan nem érte, avagy a szobatársáért epekedni. Csak sajnos ezt nem én döntöm el! A kémia olyan dolog, amit akkor sem tudok befolyásolni, ha beleszakadok. De azért megpróbálom! Ledával leszek egész hétvégén, jól érzem magam és nem kezdek ki vele akkor sem, ha a fene, fenét eszik. Vagy inkább csak jól érzem magam!
-Szóval nem jött és most az igazak álmát alussza! Akkor nekünk bosszúból hihetetlenül jól kell éreznünk magunkat! – Rákacsintok az útitársamra, csak úgy, mintha ez baromi természetes lenne. Pedig nem az! Érzem és ettől ismét kisfiús zavar kezd kerülgetni, de szerencsére elterelik a figyelmem. Az előttem ülő, hátra fordulva egy adag gumicukor kígyót tol az orrom alá. Más esetben kapásból elutasítanám, de most hálám jeléül, mert megmentett a kínlódástól, elveszek egy sötétlila egyedet. Épp a szerzeményem vizsgálgatom, mikor Leda felé irányul a zacskó. Egész normálisak ezek az elsősök. Be is mutatkoznék, ha nem tudná már egyébként is mindenki a nevemet. Ebben is a házelnök keze van, az tuti!
-Hát nem remek selyemtündér? Kipróbáltad a hajnali kelést, elbúcsúztál az internet csodájától, egy buszon zötyöghetsz órákig a társaságomban és még egy jó nagy kígyót is kaptál így kezdetnek! Most mond azt, hogy nem kezdődik tökéletesen ez az út!- Poénkodva szurkálódok egy kicsikét, csak hogy oldjam a légkört. Úgy tűnik, hogy ez működik, hisz lassan egyre többen fordulnak felénk. Pillanatokon belül már kínosan érint a nagy figyelem. Mintha ismét a Beccával való beszélgetésen lennék. Így aztán hosszú lesz ez az út! Főleg mert mindeközben arra is figyelek, hogy ne bámuljam túlságosan feltűnően a mellettem ülő nőt. Ez a legnehezebb feladat, hisz pillanatnyilag is vonzza a tekintetem.








Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 496
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2014-12-15, 5:27 pm

Felix ~


Kicsit meglepődök azon, amit mond - Csak elsősök lesznek velünk? – lanyha pánik lenne ez a hangomban? Ha igen, akkor is csak viccből, nincs nekem semmi bajom az elsősökkel, két évvel ezelőtt még én magam is elsős voltam, nyomorult kis gólya, akinek át kellett esnie minden hasonló beavatási ceremónián, de például ilyen kiránduláson én anno nem voltam, mert… mert miért is nem? Vagy nem szerveztek ilyet, vagy csak jobb dolgom is volt, mint mondjuk életem második vizsgaidőszakára készülni. Igazán nem számít, de arra valóban nem készültem fel, hogy csupa elsőéves lesz itt. Inkább számítottam arra, hogy olyanokkal leszek körülvéve, akiket ismerek, mert azért így harmadévre elég sokakat ismerek… de persze ebbe az elképzelésbe is hiba csúszott, mert nem kimondottan Felixre számítottam, mint az egyetlen ismerős arcra. Az egyetlen ismerős, pofátlanul helyes arcra, ha pontosak akarunk lenni, és jó lenne, ha nem érezném szükségét ennek a kiegészítésnek, de sajnos azt már rég bevallottam magamnak, hogy ennyire nagyon nem tudom vaknak és hülyének tettetni magamat. Ami nagy kár, mert ennyi már épp elég ahhoz, hogy beinduljon az ember fantáziája, de én inkább szeretném lelakatolni a képzeletemet az elkövetkezendő napokra, biztos, ami biztos. Próbáltam megfejteni, hogy vajon korábban is ezt gondoltam-e Felixről, de nem tudtam eldönteni. Vagy csak teljes tagadásban éltem az elmúlt másfél évben, vagy most történt a megvilágosodás, amiért kétségtelen azon női hormonjaim tehetőek felelőssé, amelyek felmérik a facér pasikat. Pedig egész eddig azt hittem magamról, hogy én nem az a fajta lány vagyok, aki minden egyes szingli pasast azonnal osztályoz a fejében, amint meglátja őket. Talán mégis ilyen vagyok. Bleh. Visszatérve az elsősökre… vajon fel fognak zabálni minket, vagy mi lesz a sorsunk?
- Úgy látszik nem tájékozódtam megfelelően… - teszem aztán nagy nehezen hozzá, amint túltettem magam az első sokkon. Talán túl fogjuk élni. Vagy ha nem, majd felmászunk egy fára, és oda kötözzük magunkat, amíg vége nem lesz a bulinak. Amolyan Éhezők Viadala-módon - És min is jár folyton az eszük? – egy kis hang a fejemben azt mondja, hogy nem pont ezzel kellene poénkodnom, de már késő, kimondtam, és még vigyorgok is, mint aki már sejti előre a választ, és öt éves módjára áll a kérdéshez. Végül is… talán simán idiótaként kell viselkednem ahhoz, hogy megvédjem magamat magamtól. Igen, ez egy értelmes kijelentés - Mármint buszon, vagy elsősökkel? – kérdezem újfent halkan nevetve, mert bár nincsenek nagy fenntartásaim a busszal, akkor már inkább az elsősökkel, de busszal általában nem túl messze utazik az ember, és ha lehetne választani, biztos inkább valami egzotikusabb úticélt választanék, mint a semmi közepe Angliában, de azért kimozdulásnak ez sem rossz, na.
- Húú, akkor neked még extra feladataid is lesznek itt? – érdeklődöm, akaratlanul is, egy kicsit incselkedve, mert azt egyértelműen levettem már, hogy Felix számára messze nem ez lesz élete legideálisabb hétvégéje, és még csak nem is teljesen szabad akaratából van itt. Szinte szükségét érzem annak, hogy folytassam - Ugyan, fel a fejjel, nem lehet annyira rossz az egész! – mosolygok biztatóan, és mondanám, hogy elvégre itt leszek én is, de ez egyrészt egyértelmű, másrészt pedig… ez kicsit úgy hangozna, mintha minden ébren töltött percemet vele akarnám tölteni, és bár a gondolat mintha indokolatlan melegséggel töltene el, mégsem tartom jó ötletnek, hogy ezt is kimondjam hangosan. Közben kényelmesen elfészkelődök, és észre sem veszem, hogy mikor indult el pontosan a busz, de az biztos, hogy már zötykölődünk egy ideje, csak úgy látszik kikapcsolt a tudatomnak egy bizonyos, gyakorlatias része.
- Örülök, ha tetszett – mondom boldog mosollyal, sajnos erre nem tudok kevésbé önérzetesen reagálni, mert úgy érzem, nekem is, mint minden kiállítónak és szervezőnek, a szívügyemmé lett ez a kis kiállítást. Pedig nem volt egy egetrengetően egyedi, vagy hihetetlenül sajátos dolog, mégis szerettem dolgozni rajta, vele, azokkal az emberekkel… igen, le sem tagadhatnám, hogy galériákban is kiállításokon nőttem fel anyám mellett, és vicces, hogy ennek ellenére soha nem fordult meg a fejemben, hogy komolyabban foglalkozzak ilyesmivel. Ki tudja, annak ellenére, hogy jelenleg a reklámszakmába készülök, könnyen lehet, hogy egyszer még a galériák világában fogok kikötni mégis.
Szerencsémre Felix aztán veszi a lapot, és nem kell magyarázkodnom a szóhasználatom miatt. Nem akarom, hogy kínos legyen közöttünk bármi is, ami azt hiszem egy kissé fura vágy, tekintetbe véve, hogy kettőnk kapcsolódási pontja némileg igenis indokolttá teszi, hogy kínosak legyenek köztünk a dolgok. Hiszen nem voltunk barátok, vagy ilyesmi, hogy természetesen megmaradjon köztünk a jó viszony, szinte semmi közünk nem volt egymáshoz korábban, egyedül Becca volt a kapcsolódási pont. És mégis valahogy olyan természetesnek érzem Felixszel beszélgetni, mint ahogy természetesnek éreztem az elmúlt hetekben is, hogy ráköszönök, érdeklődök felőle, ha meglátom, vagy csak rámosolygok… alig észrevehetően megrázom a fejem. Már megint a fantáziám riogat…!
- Nem dörgölőzik sem liliputikkal, sem másokkal, de egyébként tényleg jól van – mondom a lehető legsemlegesebben, mert persze azt sem mondhatom, hogy a szakítás után azért egy kicsit padlón volt ő is, egy szakítás soha nem könnyű, de egyrészt ilyesmit nem adhatok ki Beccáról, mint a barátnője, másfelől van ebben részemről egy kis önzőség is, amit abba csomagolok, hogy csak Felixet akarom megkímélni hiú reményektől, mert a végén még azt vonná le a szavaimból, hogy Becca nem is volt olyan biztos ebben a szakításban… de persze én tudom, hogy az volt. Nem igazán akarok erről beszélni, vicces, hogy szinte engem érint kényelmetlenül a dolog, ami miatt kedvem lenne arcon vágni magam, de inkább csak hátradőlök, és kinézek közben az ablakon. A busz egyetlen előnye, hogy lehet nézelődni. De végül muszáj ránéznem, és rám kacsint, és nem tehetek róla, de elnevetem magam a kijelentésén - De az a minimum, hogy megpróbáljuk – bólintok rá vidáman.
A következő pillanatban egy zacskó gumicukorral találom szemben magam, amit hálálkodva meg is csapolok, ugyanis… gumicukornak nem tudok ellentmondani, és voltaképpen Felix szavait sem tudom megvétózni, valahol igaza van - Végül is – adok hát igazat neki félmosollyal, adózva egy pillanatig a körülöttünk zsivajgó többi diáknak is - Ha ilyen motivációs beszédeket tudsz adni, nem lesz semmi bajod az elsősökkel, azt hiszem – mondom aztán vigyorogva, ahogy észlelem, hogy a lanyha éljenzés nem csak a gumicukornak szól. Mit is mondhatnék… így engem is meg tudna venni kilóra, akármilyen fájdalmas is ez a beismerés.



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2014-12-27, 1:09 pm


Leda & Felix
❛❛The best feelings are those that
Have no words to describe them...❜❜



Words: 1223 ✦ note: Bocs, hogy csak most...

Hihetetlen, hogy még a meglepettség is milyen jól áll neki. Miért nem képes olyan idiótán kinézni, mint a vígjátékok főszereplői. Azok arca totálisan eltorzul egyes érzelemnyilvánítások közepette. De Leda! Ő, most is makulátlan. Tényleg zavarba ejtően jól áll neki az élet? Régebben is így volt, vagy megváltozott valami? Mármint a kapcsolathálómon kívül, mert ugye abban egy bazi nagy lyuk keletkezett, hála Beccának!
-Amint a mellékelt ábra mutatja.. – Kezdtem bele nagy sóhaj közepette, aztán viszont a biztonság kedvéért körbekémlelek.
-Határozottan csak elsősök lesznek velünk! – Ismét mosoly kúszik az arcomra, nem mintha örülnék a dolognak. Az elsősökkel több a baj, mint Bennel. Pedig ő sem semmi pár üveg után. De mindegy, megoldom! Ha már én volnék a rangidős ezen a szemétdombon! Ez nem is tudom kinek nagyobb gond, nekik, vagy nekem! Végtére is, én fényévekre vagyok a karizmatikus, vagy épp vezető jellemzőktől. Azokban apám az ász! Én jobban szeretek vegyülni, mintsem irányítani és attól tartok, hogy ez nem lesz másként ezen a hétvégén sem. Egyetlen dolog van, amit szívesen irányítanék, s talán egyszer majd alkalmam is lesz rá. A saját állatorvosi klinikámat. Ezen kívül más nem igazán érdekel ezen a téren. Na jó, a szex is kivétel, nem mintha sűrűn gyakorolnám mostanság! De hogy is jutottam el az elsősöktől a szexig? Oké, van pár egész csinos lány is közöttük, legalábbis azt hiszem, merthogy egyelőre még eszembe sem jutott felmérni a terepet. Most meg, már nem nagyon látom értelmét. Úgyis tudom, hogy ki vonzana leginkább. Ez már nem is kérdés. Az viszont nagyon is az, ami Leda ajkait hagyja el. Min jár folyton a gólyák esze? Min is? Mosolyom akaratlanul is huncuttá válik.
-Ha megmondanám, belepirulnál! – Azzal a bicskanyitogató mosollyal nézek a szemébe, és mondanom sem kell, eléggé élvezem a helyzetet. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy van egynéhány sejtése arról, mit is akarhat egy hormonokkal túlterhelt 18 éves.
-Ki akar koedukált szobákat? – Kiáltom el magam végül válaszadás helyett, minek következményeként, egy tucatnyi csillogó szempár mered rám, hangos visítást hallatva. A fiúk fütyülnek, a lányok pirulva sikkantgatnak. Azt hiszem, mindenki dupla igennel szavaz a dologra.
-Na, most már tudod, hogy min jár az eszük! Ez még nem is lenne gond, ha megválogatnák a partnereket. De a többség ezt nem teszi meg. És nem csak a fiúkról van szó, sajnos! – Vágok egy rosszalló grimaszt. Én sem voltam régebben szentéletű, de mikor egy lány él ugyan ilyen életmódot, az mégis valahogy más. Kissé taszító! Persze nem pont nekem kéne ítélkeznem mások felett, mikor bőven van, vagyis volt mocsok a saját házam táján is. Csakhogy Becca valamilyen csoda folytán, „kitakarította” a váramat. Most viszont, már nincs velem. Szóval akár vissza is térhetnék ahhoz az életmódhoz. Csak a késztetés hiányzik! Valahogy, valamikor elvesztettem az együtt töltött hónapok alatt.
-Buszon, elsősökkel, csapatvezetőként… egyik sem jellemző rám! – Az utazással még nem is lenne gondom. Szeretek utazni, nagyon is. De nem egy rozoga buszon, egy rakás elsőssel, akikre papíron nekem kell felügyelnem. Végül is ezek már nem gyerekek! Én meg nem vagyok óvónő! Majdnem egyidősek vagyunk! Mármint én csak annyira vagyok felnőtt így végzősként, amennyire muszáj! Gyereket ráérek akkor nevelni, ha majd egyszer sajátom lesz. Ha lesz valaha egyáltalán!
-Lesznek! Bár remélem, nem túl sok, de ez nem rajtam múlik! Majd ír, vagy hív a főnökasszony, ha tennem kell valamit. Nagy vonalakban elmondott mindent ő, meg Philip, de nem igazán figyeltem rájuk. Épp igyekeztem magamra kapni a gatyám, nehogy egy szál alsóban lökjenek a busz után! – Úgy vélem simán megtették volna, hogy ingben, gatya nélkül hajítanak a jármű után. Végtére is, nekem baromi sok időm van a szakítás óta. Néha nem tudom, hogy csak kihasználnak a sok szabad időm miatt, vagy segíteni akarnak, hogy lefoglaljam magam. Talán egy kicsikét mindkettő.
-Reméljük, hogy mindenki túléli a hétvégét, testi és lelki sebek nélkül! – Mormogom magam elé, bár ez már nem is annyira Ledának szól, inkább saját magamnak. Mert, ha itt valaki veszélyben van jelenleg, az én vagyok! Ha nem a fiatalság szed cafatokra a hülye feladatok miatt, akkor majd a selyemtündér vonzása taszít a nyomorba. Minő fantasztikus kilátásaim vannak a közel jövőre nézve. Közben a kiállításra terelem a szót, majd csendbe burkolózom. Egyrészt szóhoz sem jutok a látványtól. Túl szép, túl tökéletes, túl csábító, én meg túl nagy marha vagyok. Mármint nem. NEM! Leda és köztem soha, semmilyen körülmények között nem történhet semmi. Tudom. Vagyis, próbálom elhitetni magammal, hogy az világromboló tragédia lenne, de egyre nehezebben hiszem el a dolgot. Tekintettel kell lennem Beccára, na meg azt sem hiszem, hogy Leda pont velem akarna bármit is kezdeni. Mégis, minden egyes apró rezdülését érzékelem és ez baromira idegesít. Az agyam elrejtett zugában már megfogalmazódott a következő lépésem. Másra kell koncentrálnom. Erőszakkal vonom meg látványát kocsányon lógó szemeimtől. Inkább Beccára terelem a szót, abban bízva, hogy az exem emlegetése hideg zuhanyként ér majd.
-Ennek örülök! Mármint, hogy tényleg jól van és nem annak, hogy nem dörgölőzik! – Enyhe mosollyal próbálom kidumálni magam, annak ellenére, hogy ez így nem teljesen igaz. Ugyanis örülök neki, hogy még nem lépett túl rajtam, úgy igazán. Szóval nem dörgölőzik senki mással, egyelőre. Oké, tudom ez olyan önző hozzáállás, főleg mert én egy pillanattal ezelőtt is azon fantáziáltam, hogy milyen lehet Leda anyaszült meztelenül, de ez van. Ilyen önző tahó vagyok, úgy tűnik. Nem is olyan nagy gond ez, amíg más nem tud róla. Majd egyszer, valamikor ez is elmúlik, mint minden más is. Nagyon remélem… Inkább újfent viccelődök. Ha így haladok, előbb vagy utóbb fel fog tűnni a selyemtündérnek, hogy mindig ezt teszem, ha kínosan érint valami.
-Nem próbáljuk, csináljuk!- Elvesztettem az eszem valahol a tekintetének mély tavában, bizonyára ezért teszek kétértelmű kifejezést. Az a legrosszabb, hogy közben én sem arra gondolok, hogy mennyire jól fogjuk érezni magunkat, hanem arra, hogy mennyire jól érezném, ha az erdő megnyugtató hangjait útitársam kéjes sikolyai törnék meg. Felix, te barom! Kiverem a dolgot a fejemből, s ebben egy jókora gumicukor kígyó segít. Aztán ismét kitör belőlem a Cooper féle hülyeség.
-Imádnak, ez az én keresztem! – Elkínzott sóhaj hagyja el a testem, persze megint csak szórakoztatom a népet. Nem is rosszul, hisz szinte minden tekintet vigyorral kísérve szegeződik rám. Talán nem látszik, de annyira nem vagyok oda az ilyen helyzetekért. Nem is értem, hogy most miért adom a lovat ahhoz, hogy a középpontban legyek.
-Koedukált szobák! Jee! – Kiáltom el magam, mire egy negyed órás „Jee!” őrjöngő roham veszi kezdetét. Ezeket tényleg nem nehéz motiválni. Már épp azon vagyok, hogy megkérdezzem, ki csatlakozna hozzám, vagy Ledához, hogy aztán természetesen közölhessem, hogy a lány tabu, mivel a koedukált dolog, csak és kizárólag az egy korosztályba tartozókat érinti, mikor megcsörren a telefonom. Talán jobb is így! Sms, magától az atya úr istentől.  Válassz helyettest!  Ravasz mosollyal fordulok ismét Leda felé.
-Gratulálok, csapatvezető helyettes! – Kiszélesedik a mosolyom, majd ismét fennhangon közlöm a többiekkel is, hogy Leda kisasszony főnöki rangra emelkedett a hétvégére. Épp, mire befejezem a nagy monológom, a busz is begördül a 24-es faház elé. Basszus, ez komolyan az erdő közepén van! Hol a többi ház? És a kocsma? Hogy élem ezt túl egy selyemtündér társaságában? S, még a fogaskerekeim beindulnak, addig a fiatalság túlbuzgó bikaként ront le a járműről, hogy birtokba vegye a faház helyiségeit.  Holt biztos, hogy Leda nem aludhat a kis kanmajmok szobájában! Fancsali képpel állok fel, hogy lemászva a buszról, nekiálljak kipakolni a csomagtartót. A lány táskáját direkt utoljára hagyom, s míg a sajátomat a vállamra dobom, az övét a kezembe véve szándékozok bemasírozni az épületbe.








Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 496
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-01-03, 4:01 pm

Felix ~


- Ó, hogyne, bizonyára – hagyom rá olyan képpel bólogatva, mint aki éppen valami keserű igazságot készül benyelni, de aztán – megint csak akaratom ellenére, mi az isten van az arcizmaimmal?? – úgy mosolyodom el, mint aki éppen az állítás ellenkezőjében biztos. Nem mintha nem lennének dolgok, amiktől el tudok pirulni, nagy bánatomra vannak, például ha hagynám magam belegondolni abba, hogy igazán hogyan érzem magam perpillanat, és hogyan érzek azzal az illetővel kapcsolatban, aki itt ül mellettem, akkor biztosan elpirulnék, de a 18 évesek hormonális túltengése már nem igazán tartozik ebbe a kategóriába. Mind jártunk ott, és ha az a szerencse ért minket, hogy 18 évesen is lányok voltunk, akkor pontosan tudjuk azt is, hogy egy 18 éves fiúnak egészen konkrétan milyen vágyai vannak. Aztán, ahogy elmúlsz 18, azzal vigasztalod magad, hogy már biztosan jobb a helyzet a fejükben, de aztán mindig eljön az a pillanat, amikor rájössz, hogy ez  nem így van. A helyzet a fejükben nagyon sokáig nem fog változni, de legalábbis addig nem, amíg be nem töltik a harmincat, és akkor a lányokról még nem is beszéltünk. A mai lányok meg vannak mekkenve! Mondom ezt én, ami talán szemernyit álszent dolog, de azt hiszem viszonylag tisztes életet éltem eddig olyan szempontból nézve, hogy kinek és mikor szabadultam meg a… nos, mondjuk ki, a bugyimtól. Lehet, hogy füldugót is hoznom kellett volna magammal? Eddig erre miért nem gondoltam?
- Ezt nem gondoltad meg – mondom aztán nevetve a kihirdetmény, és a többiek reakciója hallatán, de valójában csak viccelek. Tök mindegy, hogy ki-kivel alszik egy szobában, úgyis az lenne a vége, hogy nagy népvándorlás alakulna ki az éjszaka folyamán, hogy mindenki ott legyen, ahol lenni akar, és egyébként is… Felix nem tanár, hogy szigorúan kellene vennie az ilyesmit, bár kíváncsi vagyok, hogy ezzel a szervezők is egyetértenek-e. No de ez igazán nem az én problémám, az én dolgom csak annyi, hogy toleráljam az állandósuló sikítást, és maradjak életben. A korai óra, amikor felkeltem, valahogy egyelőre mindkettőt nehéz feladatnak tünteti fel, de azért úgy összességében nem mondanám, hogy fekete felhők gyülekeznek a fejem felett, épp ellenkezőleg. Valamiért az az érzésem, hogy jól fogom érezni magam ezen a hétvégén, annak ellenére, hogy bizonyos faktorok egy józan ember számára egészen másról árulkodnának. Talán nem vagyok józan ember. Már most sem. Úristen! - Való igaz. De azt hiszem ez nem pont ezen a hétvégén fog megváltozni – értek vele egyet apró sóhaj kíséretében, de nem veszem túlságosan komolyan a dolgot. Nem úgy ismerem Felixet, mint aki most erről hosszas filozófiai elemzésbe fog kezdeni, bár hiába gondolok ilyeneket, az igazság még az, hogy akár meg is tehetné, mert annyira azért mégsem ismerem. Ami most valahogy egészen furcsa.
- Pedig épp akartam mondani, hogy igazán beavathatnál, mi is vár ránk a hétvégén tulajdonképpen. Azt hittem többet tudsz, mint én, a köznép, akit csak az áldott jó szíve vezérelt ide – mondom drámai sóhajjal eltüntetve egy újabb darab gumicukrot a markomból. Nem vittem túlzásba a tájékozódást én sem, az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy oké, tényleg eljövök, mert korábban csak úgy voltam vele, hogy majd csak akkor, ha nem töltik be a helyeket. Nem gondoltam, hogy tényleg nem fogják. Nem tudom miért egyébként, végül is az egyetemnek az ilyen hülyeségekről kellene szólnia, úgy látszik idén túl sok volt a kötelességtudó gólya? Mi a manó? - Ha te mondod – folytatom továbbra is somolyogva, mintha egy egészen kicsikét még akkor is felfelé görbülne az ajkaim mindkét széle, amikor nagyon próbálkozom azzal, hogy pókerarcot vágjak. Újabb bizonyíték arra, hogy nekem van a világon a legrosszabb pókerarcom, de lassan akár már be is ismerhetem, hogy Felix (és/vagy az állandó viccelődése) ilyen hatással van rám, hiszen amikor átmentem hozzá, akkor is ez volt, hiába akartam véresen komolyan venni a missziómat, valahogy vigyorgás lett a vége, vigyorgás lett a vége annak is, ha csak integettem neki, most meg itt ülök, mint akinek zsinórok vannak kötve a szájára, és valaki a magasból folyamatosan felfelé rángatná őket - Inkább jól érzem magam, mint rosszul, szóval mindent be kell vetnünk – indítványozom aztán tovább, nem is igazán eszmélve rá arra, hogy az ő kijelentésének kissé félreérthető vonzatának fényében talán az én szavaim sem pusztán eredeti szándékomat fejezik ki. Vajon ha beleverném a fejem az ablakba, az segítene? Kétlem.
A nagy őrjöngésben inkább előrehajolok az előttünk ülőkhöz, és pofátlanul kérek még magamnak gumicukrot, hogy addig se beszédre használjam a számat, amíg mindenki fontosnak érzi megtárgyalni, hogy ki-kivel fog egy szobában aludni. Egy pillanatra ugyan eszembe jut, hogy ezt talán nekem is ki kéne találnom, de az a helyzet, hogy senkit sem ismerek úgy igazán Felixen kívül, aki persze nyilván nem opció, mert bár nem lenne ellenemre, de… miket is beszélek, de, ellenemre lenne, ellenemre lenne és kész! Szóval majd nem is tudom… fogom a maradékot, és ha csak elhaladunk egyetlen egy benzinkút mellett is, akkor veszek magamnak füldugókat, biztos, ami biztos, de ezen világmegváltó terveim szövéséből aztán Felix kimondottan ijesztő szavai zökkentenek ki - Hogy mi van? – bukik ki belőlem a kérdés akaratlanul is, és most egyáltalán nem viccből van csak némi pánik a hangomban. Ugye most csak szívat? Nem elég, hogy bepaliztak ide, de még próbáljak is meg bírni a gólyákkal? Brr. Majdnem komolyan a hideg ráz ki, pedig azért annyira nem hűvös a mai nap - Ó, mamám – nyögöm még nagyjából épp akkor, amikor a busz lefékez, és a következő percekben már azon kapom magam, hogy a többiekkel együtt tülekedek le a buszról, a táskám Felix kezében kerül elő, úgyhogy a híreket emésztve tipegek be mögötte a házba, nagyjából… vagyis mit nagyjából, konkrétan utolsóként, és akkor szembesülök a korábban már pedzegetett komoly problémával.
- Ugye tudod, hogy ennek az lesz a vége, hogy a legrosszabb szobákat fogják szabadon hagyni nekünk? – és akkor imádkozzak, hogy a többes szám helytálló, és nem egy szoba fog szabadon maradni.



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-01-13, 11:38 am


Leda & Felix
❛❛The best feelings are those that
Have no words to describe them...❜❜



Words: 1299 ✦ note: Bocs, hogy csak most...

-Jól állna neked a pír! Határozottan menne a szemedhez. Ha jobban belegondolok, már bánom, hogy nem kezdtem el nyíltan ecsetelni, hogy mikre gondolnak. – Olyasmi dolgokon agyalnak, amik most az én fejemben is cikáznak szüntelenül. Talán ezért vetemedtem arra, hogy viccelődésbe burkolt bókkal illessem az exem legjobb barátnőjét. Csak azok a fránya hormonok tehetnek mindenről. Meg persze Leda! Miért kell úgy mosolyognia, hogy látványa mocskos gondolatokat ébresszen bennem?  Sokat mosolyog, ami részben nagyon tetszik, másrészt viszont, épp emiatt rándul ideges görcsbe a gyomrom. Nem az a gond, hogy megtetszett egy lány és nem tudom, hogyan közeledjek hozzá, sokkal inkább az, hogy nem tudom, hogy ne tegyem. Mert ez valamelyest ösztönösen jön. Mármint, ha össze leszünk zárva egy teljes hétvégén át, rohadt nehéz lesz végig lepleznem, hogy nem közömbös számomra. Márpedig ezt kell tennem! Így lenne tisztességes Beccával szemben, ha egyáltalán annak kell lennem egy olyan nővel, aki egy gondolatra lazán lapátra tett. Próbálom többek közt ezt sem kimutatni, de még mindig bennem van a tüske. Ráadásul kétlem, hogy a selyemtündér olyan lány lenne, aki a barátnője exével kezd. Talán nem is jövök be neki, akkor meg, csak még kellemetlen lenne a hétvége további része. Akár mennyit agyalok, a vége mindig az a dolognak, hogy jobb, ha nem teszek semmit és amennyire tudom, palástolom az irányába érzett vonzódásom is. További agyalás helyett, felteszek egy kérdést, minek hatására, egyből a buszon lévők középpontjába kerülök.
Tényleg nem, de mivel a helyükben én is átszöknék éjjel az általam legcsábítóbbnak tűnő lányhoz, azt hiszem teljesen felesleges megszabni a nemi szelekciót. A végeredmény mindenképp vegyülés lesz így, vagy úgy. De legalább nem kell egész éjjel a népvándorlást figyelnem. – A mellettem ülő tekintetét keresve adok magyarázatot, mintha muszáj lenne. Persze, nem muszáj. Végtére is, mind felnőttek vagyunk, vagyis majdnem. Szóval vállaljon mindenki önmagáért felelősséget, én meg valahogy megpróbálom megtartani a létszámot. Vagyis azért pár szabálynak sem mondható szösszenet talán segítségemre lenne.
-Én is attól tartok, hogy ez nem mostanság fog megváltozni. – Intézem még Leda felé a szavaimat, majd egy torokköszörülést követően, kissé felemelem a hangom, hogy mindenki jól hallja a továbbiakat.
-Ismertetném az első szabályokat!  Először is, az engedélyem nélkül tilos éjjel elhagyni a faházat! Azt hiszem ezt nem lesz nehéz betartanotok a koedukált szobák mellett.  Aki mégis bepróbálkozna, az velem tölti majd az éjszakát. Ígérem, nem lesz kellemes! Másodszor pedig, senki gyerekéért nem vállalok felelősséget, tehát csak ésszel ismerkedjetek! Vagyis, csak akkor vállalok felelősséget, ha részt vettem a gyártásban is! – Eleinte igen komolyan adom elő magam, aztán, jobbára zavaromban, megint tréfával ütöm el a dolog végét. Eszemben sincs gyermekgyártásba kezdeni, de szavaimmal legalább elvettem a szabályok élét és ismét nevetésre késztettem a körülöttem lévőket. Külső szemlélők számára, egész karizmatikusnak tűnhetek. De persze ha ismernének, tudnák, hogy nem produkálom magam a jókedvük érdekében, inkább csak kínlódok a feladat súlya miatt. Én komolyan, utálok vezető szerepben tetszelegni, főleg, mert marhára nem érdekel ez a gólyaismerkedős izé. De tartom magam, mert csak nem fogok padlót a tündér előtt. Bár már úgyis látott ramaty állapotban. Nem csoda, ha abszolút nem jövök be neki azok után. Be kell látnom, hogy szánalmas lehettem, mikor először beállított hozzám, kezében azzal a bizonyos dobozzal.
-Ma hajnalig én azt sem tudtam, hogy lesz ilyen kirándulás. Igazság szerint, ha tudtam volna sem érdekelt volna az egész. De hát minden hiába, ha a főnök asszony és a jobb keze kirántja az embert az ágyból és ilyen dolgokra kényszeríti. Csak foszlányokra emlékszem a szövegelésükből, mert igyekeztem közben úgy mosakodni és öltözködni, mintha ott sem lennének. Lesz valami bátorság próba, tábortűz, meg különböző bugyuta játékokat kell játszanunk. Felelsz vagy mersz és hasonló klasszikusok. De bevallom, hogy fogalmam sincs, hogy miket takar az a „hasonló klasszikusok” jelzés. Úgy is mondhatjuk, hogy én egy uralkodó ruhába bújtatott közember vagyok. Szóval a te táborod erősítem voltaképp. – Duma, duma, duma… néha már helyenként azt is elfelejtem, hogy miről beszélek, annyira koncentrálok arra, hogy ne bámuljam. Na meg az sem ártana, ha nem vágnék örökösen olyan fene boldog képet. Az is csoda, hogy eddig senkinek sem tűnt fel a viselkedésem. Szerencse, hogy nem ismernek. Próbálkozok ismét más felé kémlelődni, de leginkább csak nézek ki a fejemből, miközben gondolataim még mindig azon a bizonyos rossz helyen járnak. Így fordulhat elő az is, hogy röpke bambulásommal sikerül egy félénkebb elsőst tűzvörössé varázsolnom.  Bele sem akarok gondolni, hogy mi juthatott eszébe, mikor észrevette, hogy egyfolytában nézem. Látszólag ilyen lehetett a helyzet. Atyám, mégis merre lessek? Hogy gurulnának szanaszét a szemeim. Lassan elhiszem, hogy nem csak szimplán pokoli, hanem rohadtul kínos is lesz ez a két nap.
-Mindent bele, ez tetszik! – Leda kétértelmű válaszára ismét sziporkázom egy nagyot. Ráadásul már megint mosolyogva nézek rá. Ez már tényleg egy rémálom. Megőrültem, vagy ilyesmi és igyekszem totálisan mélyre ásni magam. Gondolatban már meg is ragadtam az ásót. Ismét a középpontba küzdöm magam, hogy eltereljem a témát. Ennek hatására, hamarosan hatalmas zsivaj veszi kezdetét. Annyira nem is nehéz ez a csapatvezető dolog. Könnyebb, mint közömbösséget tettetni, mikor nagyon is vonzódunk valakihez. És végszóra megcsörren a telefonom is, megmentve egy újabb ökörségtől. Nem kérdés, hogy kit választok és mindez nem csak a kor miatt van. Ha épp elsős lenne, akkor is rá esett volna a választásom. Persze így azért érthetőbb a dolog a többieknek.
-Nyugi, végig itt leszek melletted és elintézek mindent! Neked csak mosolyognod kell és esetleg megakadályozni, hogy túl sokat igyak, ha alkoholhoz jutok. Hajlamos vagyok átlépni a határaimon mostanság. – Grimaszba rendezem a vonásaimat. Nem vagyok büszke magamra, de tény, hogy nehezen tartom ezt a dolgot kontroll alatt. Talán mert túl sokszor vittem túlzásba a szakítás után. De már egy ideje szín józan vagyok, és lassan minden visszatér a Becca előtti időszámításhoz. Majdnem minden! Mivel már idő közben sikeresen megérkeztünk és a csorda nyomában a buszról is lejutottunk, immár két csomaggal megpakolva állok a faház bejáratánál. Kíváncsi lennék arra, hogy hol a francban van a többi ház? Talán az erdő másik oldalán? Mi a fene ez, vadászlak? Az agyam eldobom, komolyan! Se bolt, se kocsma, se semmi. Nem mintha hiányozna Philip, vagy a dirigálás cárnője.
-Ez miatt nem kell aggódnod! Mondtam, csak mosolyognod kell és kész! – Oldalról sandítok a lányra, és rögtön meg is bánom a dolgot. Még, hogy mosolyognia kell. Egy frászt! Pont ilyesmiket nem kéne csinálnia! És egy szobában sem kéne lennem vele, de idegessé tesz a gondolat, hogy az egyik kis kanmajom mellé keveredik majd, ha én nem intézkedek. Rám nézve elég kényelmetlen lesz ez a dolog, de inkább kínlódok mellette, minthogy nézzem, amint elvonul valaki mással.
-Figyelem! A bejárati ajtó melletti legelső szoba a csapatvezetőké! – Ismét elkiáltom magam és ezzel elintézettnek tekintem a dolgot. Szereztem szobát! A lehető legjobb helyen! Itt halljuk majd, ha bárki ki akarna surranni. Vagy nem! Két külön szoba úgysem hiszem, hogy lesz, ugyanis több pár, magányra vágyva vonult el. Hozzájuk nem hiszem, hogy szívesen csatlakozna bárki. Miután kiürült az általam választott szoba, nyugalmat tetetve besétálok. Épp, hogy elérem a szoba közepét, mikor úgyszólván egy pillanat alatt lesápadok. Először is, csupán egy ágy van, egy hatalmas francia ágy. Másodszor pedig, a falakon minden felé kitömött állatfej bámul rám üveges tekintettel.
-Basszus! – Nyögöm ki, mozgásra kényszerítve magam. A táskákat az ágyra teszem, miközben igyekszem egyenletesen lélegezni. Ez aztán a tömeges hullagyalázás.  Undorítónak tartom az állatkitömést. Ez pont annyira beteges, mintha egy embertársunkat nyúznánk meg halála után és ültetnénk kitömve a nappaliba.
-Úgy látszik még szobát is rosszul választok! – Sóhajtom el magam az ágy szélére huppanva és újra körbe kémlelek, majd tekintetem megállapodik a lányon.
-Sajnálom! Remélem nem túl kellemetlen neked velem osztozni a szobán. Ígérem, nem vetem rád magam az éjszaka közepén, és ha szeretnéd, bevállalom a földön alvást! – Lovagias ajánlatot teszek, végtére is bármennyire szeretnék a közelébe férkőzni, ha egyszer az is lehet, hogy ő maga taszítónak talál. Egyébként is jobb talán, ha nem kötünk ki egy ágyban. Nem vagyok biztos abban, hogy el tudnék mellette úgy aludni, hogy nem teszek semmit.








Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 496
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-01-20, 11:27 pm

Felix ~


- Öhm… - perpillanat valamiért még ezt is értelmes reakciónak vélem, noha nyilvánvalóan nem az. Nem az, de azt hiszem alapvetően sokkal biztonságosabb, mintha rákontráznék erre bármivel is, vagy ha hebegve-habogva, esetleg tényleg elpirulva megköszönném a… bókot? Az akart ez lenni egyáltalán, vagy nem, és még csak eszembe se jusson ezzel hízelegni magamnak?  Egyértelmű, hogy melyik opcióra kell nekem itt voksolnom - Azért örülök, hogy inkább nem tetted – nyögöm ki végül nagy nehezen, hogy valamit mégis csak mondjak, és ne hagyjam a levegőben lógni a szavait, mert annak ellenére, hogy némileg nehezen esik mellette tiszta fejjel gondolkodnom, mert próbálom meggyőzni magamat épp ennek ellenkezőjéről, azt mégsem szeretném, ha még annál is kínosabb lenne egy légtérben lennünk, mint amennyire én azt most annak érzem. És akkor remélem, hogy csak én érzem így. Bár úgy lenne, bár csak a fejemben létezne ez az egész, bárcsak egy szempillantás alatt elmúlna, hogy úgy érzem, mintha a szikrázó reggeli napfény valami romantikus glóriát vonna Felix feje felé, amit eddig valahogy egész jól tudtam ignorálni, de ma valahogy egyáltalán nem megy.
- Való igaz – bólintok végül aprót a kis beszéde előtt, noha én magam nem érzem úgy, hogy ez a veszély fenyegetni fog a hétvége során. Mármint hogy át akarnék mászni valakinek a szobájába. Nem fogok. Ha kell, az ágyamhoz láncolom magam, de nem fogok…! Arra meg még kisebb esélyt látok, hogy valaki éppen hozzám akarna átmászni, úgyhogy akár nyitva is hagyhatnám az ajtómat. Legalábbis remélem, hogy az elsősök maguk között óhajtanak elvegyülni, az egyetlen, aki pedig idősebb nálam, nos, az Felix, és akkor vitatkozhatnék magammal egy sort arról, hogy ez szerencse, vagy épp ellenkezőleg, balszerencse. Magam sem tudom nagyjából hova rakni magam, egymás után fejezem le, és rágcsálom el a gumicukor kígyókat, mindezt pedig kimondottan feltűnően teszem, mintha ez egy egész embert követelő feladat és elfoglaltság lenne. Végül is az is, azt senkinek nem kell tudnia, hogy közben mi jár a fejemben, és addig jó, amíg ez tényleg így is van.
Némileg kényszeredetten nevetgélek csak azon, amikor korábbi szavaim kétértelműsége nekem is leesik, és szégyenletes ez az egész, de folyton azon kapom magam, hogy Felix irdatlan jó kedve nem csak, hogy átragad rám folyton folyvást, de legalább úgy vigyorgok miatta én is, mint aki minduntalan a világ legviccesebb dolgait hallja kijönni a száján, vagy mind akit pusztán boldoggá tesz ez a beszélgetés, pedig voltaképpen minden ezeket követő második gondolatom az, hogy nem vagyok normális, és kamikaze mód ki kellene vetnem magam a busz egy lehúzott ablakán, vagy teljesen rám fog hullni valami rózsaszín köd. Igen, rózsaszín. Komolyan szükségem van nekem erre? Persze, hogy nincs! Pláne, nem itt, pláne nem vele, pláne nem addig, amíg úgy gondolom van gerincem és… bah. Nagy levegőt veszek. Kibámulok az ablakon. Csak lélegezz. Lehetőleg egyenletesen. Meg ne fulladj! - Mosolyognom. Oké, az menni fog – bólintok egy aprót, és megint halványan mosolygok, pedig komolyan nem akarok! - De nem ígérem, hogy alkohol nélkül túl fogod élni a hétvégét, szóval… csak akkor lépek közbe, ha nagyon muszáj – mondom aztán elmélázva azon, hogy ez így nekem mégis jó lesz-e, de arra jutok, hogy talán inkább Felix igyon csak, én meg ne, vagy a végén valami orbitális hülyeségre ragadtatnám magam…
A házba beérve csak részben nyugtat meg, hogy Felix hamar orvosolja a felmerülő problémámat, és seperc alatt intéz nekünk egy szobát, de… igen, nekünk, hol kéne ennek örülnöm? Mármint egy egészen picike részem egészen felvillanyozódott a gondolattól, míg a józan eszem hevesen tiltakozik az eshetőség ellen, hogy az indokoltnál több időt töltsek mondjuk azzal, hogy Felixszel ismerkedem, mert… mert egyébként szívesen ismerkednék vele, és bizony ez a probléma erős veleje. Egyelőre azonban olyan vagyok, mint valami magatehetetlen kis idióta, és csak sodródok az árral, amerre azt Felix kormányozza, de legalábbis úgy tűnik, hogy egy fokkal jobban kezeli az egész helyzetet, míg én. Mert én másra mintha tényleg nem lennék képes, mint mosolyogni. Végtére is nála a táskám, ő szerez szobát, nekem más dolgom tényleg nincs, mint vidoran mosolyogva tipródni mellette, míg kisebb harcokat folytatok magammal a mosolyom mögött.
Követem is Felixet a szobába, nem mintha sok funkcióm lenne, és először a „basszus” kommentárt abszolút annak a szerencsétlen bölény kitömött fejének tulajdonítom, amivel szinte azonnal szembe találom magam. Annak rendje és módja szerint el is fintorodok, mindig kirázott a hideg az ilyen dolgoktól, nem hogy kegyetlenségnek tartom, de úgy alapvetően esztétikai értéke sincs sok az egésznek, sőt. Inkább úgy érzi magát az ember, mintha a halott állatok bamba tekintete folyamatosan követné, és figyelné, és ettől frankón ki tud rázni a hideg - Hát ez… - nem fejezem be végül a gondolatot, mert hamar feltűnik aztán az is, hogy talán nem csak a trófeák váltották ki Felix ösztönös reakcióját, hanem az, hogy a szobában egyetlen egy ágy terpeszkedik. Végül is csak két ütemet hagy ki a szívem a látványra, de az első pánik után máris azzal vigasztalom magam, hogy legalább eléggé méretes ágyról van szó, ha igazán a szélén aludnánk akkor… akkor mi? Kevésbé lenne ciki az egész, és kevésbé kívánnám, hogy ne a szélén aludjunk? Ugyan már, Leda! Legalább ne áltasd magad! Hosszú percekig állok szinte tátott szájjal, tekintetem Felix és az ágy között ingadozik, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Létezik itt helyes válasz? Ugye, hogy nem! Ha a padlóra küldöm, akkor marha szar lesz neki, én meg sajnálnám, ha azt mondom, segáz, akkor mégis minek fog tartani?! Én biztos, hogy egy nyomorult, utolsó hülyének tartanám magam…
- Öhm… valahogy biztos megoldjuk. Miattam nem kell a földön aludnod – mondom minden józanságom ellenére, kicsit idegesen babrálok a hajammal, de talán jelen esetben érthető, hogy némi idegesség lesz úrrá rajtam. Még ha nem beszélnénk is róla, attól még eléggé ott van a levegőben: aludjak egy ágyban a legjobb barátnőm exével? Az meg mégis milyen dolog? És mi bajom, hogy ez nekem nincs annyira ellenemre?



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-01-21, 11:53 am


Leda & Felix
❛❛The best feelings are those that
Have no words to describe them...❜❜



Words: 1294 ✦ note: Volt már jobb is, de legalább haladunk.

Kijelentésére nem szólok egy árva szót sem, inkább úgy teszek, mintha teljesen lefoglalna az előttem ülő személy. Ez a dolog, csupán két okból kifolyólag nem működik. Először is, szegény gólya hiába beszél hozzám, teljes mértékben átfolyik minden az agyamon, így olyan, mintha a falhoz dumálna. Másodszor pedig, Leda hiába örül annak, hogy nem csaltam pírt az arcára, én még mindig bánom. Ráadásul valahol mélyen megpiszkál bennem valamit ez a visszautasító mondat. Megfogalmazni sem tudom, hogy miért lett tőle olyan érzésem, mintha épp most kosarazott volna ki. Pedig nem tette, mivel ki sem kezdtem vele. De akartam, akarok, csak nem szabad. Mármint, nem lenne túl etikus. Ennek ellenére is lopva újra és újra felé pillantok. Nem szándékosan, de tekintetem folyton megszökik az előre kinézett ponttól, hogy a lehető legszebb helyen állapodjon meg. Nem kérdés, hogy ez Leda.  Talán, még soha sem voltam olyan közel hozzá, mint ezen az úton. Mármint a két méter távolságból odakiáltott „sziák”, nem túl intim találkozók, lássuk be. Most viszont, olyan közel van hozzám, hogy halovány szeplőit is meg tudnám számolni. Ez még nem is lenne gond, az ijesztő rész ott következik, hogy nagyon is tetszik az ötlet. Szívesen megszámolnám mindet, ezer apró csókkal. Kék tekintetében ott csillog az a huncut fény és komolyan mondom, már képzelődök is. Olyan mintha titkon hívogatna, mintha azt akarná elérni, hogy belevesszek ebbe a végtelen és egyben gyönyörű pillanatba. Meg is tenném, szinte már merülök, amikor valaki, puszta véletlenségből, meglöki az ülésről épp kényelmesen kilógó könyököm. Kösz szépen! Még az illúziómat is ziháljátok szét kis dögevők! Gondolatban, ismét ostorozom magam pár pillanatig. Felkaptam a vizet és bár senkinek nem tűnhetett ez fel, azért sajnálom. Senki sem tehet arról, hogy épp megbolondít egy selyemtündér. Azt hiszem, közel sem vagyok tisztában azzal, hogy mire vállalkoztam ezzel az úttal. Nem mintha ez változtatna bármin is, de inkább a fiatalabb társaság felé irányítom a figyelmem és elregélek nekik pár kósza mondatot. Igyekszem rávenni őket, hogy vigyázzanak, nehogy eggyel többen térjünk haza. Végül kínomban ismét poénkodom egyet. Nem nézek a kígyógyilkos szépségre, de képtelen vagyok a gondolataimat és a tekintetemet egyszerre kordában tartani. Képzeletemben határozott kép van arról, hogy én kinek a szobájába szöknék be. Halálosan komolyan kéne vennem ezt az egészet és küzdeni ellene a végsőkig. Ez lenne ésszerű, de az, hogy a közelében komolyabb dolgot is tegyek a bambán vigyorgásnál, gyakorlatilag lehetetlen.  Könnyebb lenne, ha nem lenne annyira beszédes a tekintete, vagy legalább kevesebbet mosolyogna. Ja, erre mit tesz a nagy Felix Cooper? Agyatlan módon közli a tündérrel, hogy más dolga sincs, csak mosolyogni. Gratulálok IQ negatív barátom! Ezt megint jól összehoztad! Most kérd már meg a napot is, hogy süssön erősebben, hátha kiégeti a retinád! Az sok gondtól szabadítana meg. Aztán, még egy adag habot is nyomok erre a tortára az ivászat említésével. Á, kicsit sem voltam szánalmas, ez az, emlékeztessük rá, mekkora pancser vagyok! Pacsit rá öregem! Ha most Ben itt lenne, szakadtra röhögné magát a lúzerségemen. Miért érzem magam úgy Leda mellett, mint aki épp az első randijának kínos részén próbál túlesni?
Valamilyen csoda folytán, végül mégis átvészeltem az utat és még csak rá sem másztam az exem barátnőjébe. Viszont illata, enyhe bódulatot okoz zavart elmémben és hiába állok már az általam szerzett szobában, egy jó méterre a lánytól, még mindig érzem. Nem erős, vagy émelyítő. Kellemes, friss, mint egy üde virágos rét ahol a hozzá hasonlító túlvilági kis lények táncra perdülnek. Talán itt szakadna el a cérna és teperném le annak ellenére, hogy ez messze menőkig nem az én stílusom, ha nem egy bazi nagy bölény nézne rám a falról. És megérkezik a cseresznye is a kíntortám tetejére egy jókora francia ágy képében. Most tényleg? Te szívatsz engem? Teszem fel képzelt kérdéseimet magának a megváltónak. Ilyen nincs, de komolyan. Remélem, jól szórakozol öregem! Megszólal a lány, s varázs mondatára, szívverésem hirtelen vált ütemet, hogy ritmusosabb verzióban pumpálja ereimbe a szinte felforrt vérem.  Most megint ott tartok, hogy nem kéne rá néznem, mégis megteszem. Csak ő és az ég tudja, mit olvashat le ebben a szent pillanatban az arcomról.
-Ilyen egy tündér! – Mosolyogva állok immár előtte. Megint megtörtént, mármint megint úgy hoztak közelebb hozzá lábaim, hogy fel sem tűnt, hogy mozgásban vagyok. Pont, mint reggel, mikor megláttam azzal a hatalmas táskával.
-Egy igazi selyemtündér! – Suttogó szavaimnál, csak kósza kezem rosszabb, ami már lágy tincsei közt járja víg táncát. Azt hiszem, mindketten érezzük, hogy a csók ígérete már itt csüng a fejünk fölött. Lágyan cirógatom meg arcát, bizsergetően lassan mozdulva ajka irányába. Vajon milyen lehet a csókja? Már majdnem sikerül kiderítenem a választ, de egy éles hang kettévágja az idilli csendet. Egy telefon berreg szüntelen, első hallásra azt mondanám, hogy nem az enyém. Zavartan lépek egyet hátrébb. Jézus, mi a fenét csinálok itt?
-Vedd csak fel, én addig összeszedem őket, vagy valami… - Egy gyors torokköszörülést követően, megindulok az ajtó felé. Gyáva kutya módjára menekülök a fertőzött területről, mindkettőnk érdekében. Jó ideje nem éreztem már ezt egy lány közelében sem. Utoljára, mikor is? Beccával, még az első napokban. Ezért nem tehetem meg most, Ledával. Igyekszem a nap további részében elkerülni a lányt, amennyire ez lehetséges. Közben még jó kedvet is tettetek, ami néha nem is olyan könnyű, máskor meg elég, hogy a szemem sarkából elkapjam a ruhája szegélyét és máris mosoly ül az arcomon.  Mégis pár elkapott pillantás, egy kósza érintés, mindig visszaránt gondolatban ahhoz a pillanathoz. Meg kellett volna csókolnom, talán nem lett volna jó, talán, az elvette volna a kedvem az egésztől… Túl két étkezésen és ezer idétlen játékon, csak eljött az elkerülhetetlen. Újra kettesben.  Két óra pihenőt hirdetek ki, épp úgy, ahogy az utolsó sms-ben megírta a nagyfőnök. Majd irány az erdő! Fa gyűjtés, tábortűz rakás,közvetlen sötétedés után, aztán remélem, valahonnan előkerül pár üveg alkohol is, mert így, nem fogom kibírni ezt az egészet. És még irtó messze a hétvége vége. A szobába visszatérve, nem mondjuk ki, de érezhetően kissé feszült a légkör és fogalmam sincs, hogy mivel oldhatnám ezt. Bocsánatot kéne kérnem? De miért? Nem tettem semmit, csupán akartam, a kettő nem ugyan az!
-Leda.. –Végül ráveszem magam, hogy mondjak valamit, mire kivágódik az ajtó és egy nagy halom vörös hajkupac alól, egy furcsa mosoly villan ránk.
-Kérdezhetek valamit? Ti egy pár vagytok? – Megkérdezi, hogy kérdezhet-e, de a választ meg sem várja, csak benyög egy újabb kérdést, ami pillanatokra folytja belém a szót. Komolyan nem tudom, hogy Leda mikor reagált a dologra, de nekem hosszú pillanatok kellettek ahhoz, hogy a hirtelen jött kérdést feldolgozzam.
-Nem! –Apró fejrázás és egyetlen határozott szó. Nem mintha közük lenne a dologhoz, vagy épp hazudnék. Mégis zavar ez a nem. De szívesen mondtam volna igent!
-És, jártok valakivel?  – Ismét mindkettőnknek szól a furcsa kérdés. Nem értem az egészet, főleg mert a kérdező az a lány, aki nem olyan rég még egy fiatal Winsteres fiúval enyelgett. Szóval, akkor miért is érdeklődik a mi kapcsolataink felől?
-Nem.. – Kissé bizonytalanabb az előzőnél, de még ez is egy nem. Ráadásul elég gyorsan reagáltam, nehogy lemaradjak Leda válaszáról. Egész jól jött most ez a kis vörös! Ha Leda közli, hogy van valakije, minden gond megoldódik! Úgy már tényleg be kell látnom, hogy semmit sem akar tőlem, még akkor sem, ha tekintete néha mást sugall.  Épp, hogy közli a tündér is az álláspontját, váratlan látogatónk el is tűnik az ajtó mögött, s már csak kiabáló hangja jut vissza a levegőben kúszva.
-Nem járnak, mondtam én! Szabad a pálya! – Bár nem látom, hogy kihez beszél, mégis összeráncolom a homlokom. Egyetlen olyan személy sincs jelenleg a házban, aki érdekelne a szobatársamon kívül, mégis, szinte fohászkodok, hogy egy lány legyen az érdeklődő. Nem tudom, hogy mennyi esélye lenne Ledánál az egyik itteni fiatalnak, de nem is akarom megtudni. Jobban kellett volna figyelnem rájuk, akkor tudnám! De nem, én egész nap azzal küzdöttem, hogy ne Őt nézzem. Miért van ilyen hatással rám, és eddig miért nem volt?








Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 496
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-02-04, 10:58 am

Felix ~


Úgy érzem ez a busz út nem érhet véget elég korán. És még ha most azonnal véget érne, már az is túlságosan késő lenne. Hiába dőlök az ülésben az ablak felé, hiába préselem szinte az üveghez a karomat, voltaképpen ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Felix közvetlenül mellettem ül, és nem két perce ül közvetlenül mellettem. Valahol vicces az egész, hogy korábban az sem zavart, ha egymás mellett reggeliztünk a kollégiumi szobánkban Becca miatt, voltaképpen még rá sem igazán néztem, csak belapátoltam a müzlimet, megkérdeztem, hogy kérnek-e kávét, ha úgyis főzni készültem magamnak, aztán mintha mi sem történt volna indultam a reggeli órámra. Ez volt a régi rutin. De a régi rutin már nincs, és ahogy kiveszett a mindennapjaimból valami egészen más rutin ette be magát a helyére, és ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ez az új rutin bizony azon a napon kezdődött, amikor Becca (most már egyértelműen látom, hogy abszolút botor módon, és részben őt is terheli a felelősség jelenlegi nyomoromért) átküldött a srác cuccaival Felixhez, és én nem tudtam nem megsajnálni, és nem tudtam nem találni valami aranyosat abban, hogy egy fiú is tud így vergődni egy szakítás után. Mert igenis azóta van, hogy észrevétlenül az ő arcát keresem a tömegben, és indokolatlanul szélesen mosolygok rá, ha végül megtalálom, és hogy nem bírom ki, hogy legalább egy szemernyi kis kedvességgel ne szóljak hozzá, ha valahol felbukkan, most pedig kénytelen vagyok szembenézni azzal, amit eddig is sejtettem: nem csak azért érdekel, mert a barátnőm ejtette, és azt hiszem, én a gyarló nő, hogy arra van szüksége, hogy a lelkét ápolgassa valaki. Nem mintha nem ápolgatnám a lelkét szívesen. De ennél azért többről van szó.
És ettől lesz igazán rémes ez az egész. Ahogy próbálok kiszakadni ebből az ostoba, új rutinból és próbálok inkább az ablakon kibámulni, válaszolni egy-egy elsős hozzám intézett kérdésére, és nem akarom hagyni, hogy a pillantásom visszataláljon a mellettem ülőre, mert akkor minden bizonnyal kedvem lenne közelebb csúszni hozzá. A kezemmel megkeresni a kezét. A nyakához bújni, és az orrommal csiklandozni. Egyszerre szinte egy egész gumicukor kígyót tömök a számba. Igen. Ez a buszút mindenképpen maga a pokol, és ezzel kapcsolatban nem fogom megváltoztatni a véleményemet.
Csak módosítom. Mert ha egy pillanatra is elhittem volna, hogy az útnál nem lesz rosszabb, akkor bizony tévedtem. Alig fél óra múlva egy nyomorult trófeákkal díszített hálószobában épp egy franciaággyal szemezek, mintha legalábbis azt várnám, hogy az fel fog robbanni, és egy kicsit talán kívánom is, hogy robbanjon fel. Akkor igazán nem számítana, hogy éppen azt sugalmaztam Felixnek, hogy ugyan már, mi itt a probléma, miért ne aludhatnánk együtt? Nem számítana, mert a trófeákhoz hasonlóan a mi részeink is darabokban placcsannának a falakra, már ha a falak túlélnék a robbanást, és az, hogy ilyeneken gondolkodom, szerintem minden eddiginél jobban jelzi számomra, hogy kérem szépen… nekem teljesen elmentek otthonról. Főleg, hogy nem szólal meg időben a fejemben a vészcsengő, csak akkor ocsúdok fel kínos hallgatásomból, amikor Felix már egészen közel áll hozzám, én meg mint valami szerencsétlen őz, amikor szembetalálja magát a kamion reflektorával, felnézek rá, és meg sem moccanok. Pedig itt lenne a remek alkalom, hogy határozottan, a kétség legkisebb morzsáját sem hagyva magam mögött eszkuzáljam magam, és ellépjek tőle, előálljak valami gyakorlatias tervvel, hogy hogyan oldjuk meg ezt a kissé kínos helyzetet, de mire idáig eljutok a gondolataimmal az ujjai már a hajamba túrnak, és nekem tökéletesen és teljesen elpárolog minden értelmes gondolatom, a gyomrom pedig kocsonyává változik.
Nem is kocsonyává. Gyümölcszselévé. Amit elég egy egészen picikét megbökni az ujjbegyeddel, és azonnal úgy kezd remegni, hogy az ember attól fél, le fog remegni a tányérról, és öngyilkosságot követ el a konyhakőre zuhanva. Ez vagyok én. Egy ingatag, kocsonyás gyümölcszselé, ami ráadásul piros, mert bár korábban megúsztam, most egészen biztos vagyok benne, hogy fülig pirulok. Ami még mindig kevésbé rossz, mint amilyen rossz a valóság – mert nem hogy nem lépek el tőle, nem hogy elpirulok, nem hogy remeg a gyomrom úgy teljesen és igazán, ami sajnos tudom, hogy mit jelent; de még annyira nagyon, nagyon, nagyon szeretném egy egészen picit elfordítani a fejem, hogy a tenyerébe csókoljak, aztán egy egészen picikét lábujjhegyre állva várjam, hogy végre közelebb hajoljon, vagy követelőzően a pólójába markolva húznám közelebb, hogy végre végre végre valahára megcsókolhassam, és…
És életemben nem örültem még ennyire annak, hogy megszólal a telefonom, egyértelműen rezegve a zsebemben, sikeresen kizökkent, szinte pofonnal felérő hevességgel ebből az agymenésből. Mert nem tudok másképp gondolni rá, mint őrültségre, és bár továbbra is ég az arcom, úgy rezzenek össze, mint akit valami rémes, szégyentelen dolgon kaptak rajta, és voltaképpen ez így is van. Már az első pillanattól kezdve meg kellett volna állítanom Felixet, nem hogy hagyni, hogy szinte egy lélegzet válasszon csak el minket egymástól. Ideges, kapkodó mozdulattal kapok a zsebemhez, hogy előrántsam a telefonomat, ami egyértelműen hirdeti, hogy ó, igen, az időzítés végképp tökéletes, mert hogy Becca hív. Sírva tudnék nevetni jelen pillanatban, ehelyett csak Felix után fordulok, de csak egy pillanat erejéig, amíg közlöm, hogy: - Oké, az jó ötlet – valami nevetséges, rekedt hangon, mintha már egy órája nem hagyta volna el szó a számat, és már le is kapom róla a tekintetemet, hogy az ablak felé fordulva vegyem fel a telefont. Úristen, mi van velem…?!
Most már egyenesen ódzkodom az „ennél már nem lehet rosszabb”-fajta kijelentésektől. Hála az égnek viszonylag tevékenyen telik a napunk a kis intermezzo után, mint két csapatvezető talán nem is annyira furcsa, hogy egész álló nap külön foglalkozunk a szerencsétlen gólyákkal, és épp csak annyit értekezünk, amennyit szükséges a napirendi pontokkal kapcsolatban, és akkor is rettentően igyekszek, hogy a lehető legrövidebben tartsuk a beszélgetéseket, és legalább másfél méter távolság legyen közöttünk, ugyanis bizonyára nem meglepő, de most már egy cseppet sem bízok magamban. Először még elhittem, hogy menni fog, hogy nem lesz itt semmi baj, de aztán ahogy Felix csak úgy odagyalogolt hozzám, ahogy hozzám ért, abban a szent percben taposta el a nem túl ügyesen felhúzott falaimat. Úgy érzem, egy szavába kerülne, és bármiféle őrültségben benne lennék, és ezt rettentően gyűlölöm. Nem csak azért, mert Becca exéről van szó, persze ez elég nyomós ellenérv, sőt, a legnyomósabb, de egyébként is olyan nyugtalanná tud tenni ez az érzés, amikor mintha valaki más venné át feletted az irányítást. Ez… borzasztó!
A délutáni pihenő végett úgy térek vissza a bűntett színhelyére, mintha legalábbis a fogamat húznák, és továbbra is igyekszem feltűnően lefoglalni magam, úgy mint jobbra-balra pakolgatok dolgokat, amelyeket a táskámból veszek elő, pedig semmi értelme, hiszen csak egy hétvégére maradunk. De ez a hétvége végtelenül hosszúnak tűnik. Idegbeteg módjára rágom a szám, és úgy teszek, mintha Felix ott sem lenne, pedig ennél hülyébben már aligha viselkedhetnék. Amikor kimondja a nevemet, mégis úgy kapom fel a fejemet, úgy nézek rá, mintha egész eddig erre vártam volna. És valaki megint megment. Hát most már mindig másokra fogok rászorulni?? Értetlenül bámulok a berontó vöröskére, és a kérdésére szerintem megint vörösödni kezdek, egészen olyan leszek, mint a lányka hajszíne, és szinte pánikolva nyögöm ki én is, hogy - Nem! – talán a kelleténél egy kicsit határozottabban is, amit valamiért roppant mód fáj kimondani, a következő kérdésre ezért már csak bizonytalanul rázom a fejem, mintha legalábbis nem tudnám eldönteni a dolgot, pedig nincs itt semmi bonyodalom… nem járok senkivel, mert már vagy másfél éve nem éreztem úgy magam senki mellett, mint ma Felix közelében.
A kisasszony kimegy, még bántóan hangosan tolakodnak a fülembe következő szavai az ajtón túlról, de aztán már megint kettesben vagyunk, és ez most valahogy még mindig tud egyre kínosabb és kínosabb lenni. Valamit mondanom kéne, ez teljesen egyértelmű, de inkább leroskadok az ágyra az éppen kipakolásra váró ruháim mellé, és akkorát sóhajtok, mintha legalábbis most közölték volna velem, hogy kitört a harmadik világháború. Felőlem perpillanat ki is törhetne, már nem igazán tudom rosszabbul érezni magam - Azt hiszem akadt egy hódolód – bököm ki végül, mielőtt megállíthatnám magam, hogy igazán választhattam volna valami olyan mondandót is, aminek semmiféle érzelmekhez nincs köze. Hát, ez sem sikerült, mi ma már megannyi dolog.



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-02-08, 5:33 pm


Leda & Felix
❛❛The best feelings are those that
Have no words to describe them...❜❜



Words: 1381 ✦ note: Előre szaladtam, szólj, ha módosítsam.

Hülye…hülye…hülye…
Egész áldott nap ez járt a fejemben. Hol azért szidtam magam, mert majdnem megcsókoltam az exem legjobb barátnőjét, hol pedig azért, mert nem tettem meg. Nincs ember a földön, aki ki tudna rajtam igazodni. Végtére is, még én sem tudok. Nem! Határozottan nagy hülyeség lett volna tőlem, ha megteszem. De mégis… Másra sem tudok gondolni, csak pírban úszó arcára, őzikékhez hasonlatos, hatalmas szemeire, selymes tincseire, arra a megfoghatatlanul izgatott pillanatra. Ez rossz! Nagyon, nagyon rossz! Le kell foglalnom magam! Igen, ez volt a fő célom, így mire eljött a délutáni pihenő, nem igazán akadt olyan gólya, akiről ne tudtam volna ezt-azt. Biztonságosabb volt velük töltenem az időt és igyekezni nem Ledát bámulni. Több-kevesebb sikerrel véghez is vittem ezt a tervet. Bár inkább kevesebb, mint több sikerrel. És még milyen messze van az a bizonyos hazafelé út.  Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni az éjszakát egy szobában vele, mi több, egy ágyban. Túl sokszor felejtem rajta így is a tekintetem és a gondolataim is, visszafoghatatlanul körülötte járnak. Vajon tényleg akkora gond lenne, ha csak egyszer, tényleg, egyetlen egyszer.  Mégis, mikre gondolok? Még szép, hogy gond lenne! Hogy a fenébe néznék utána Becca szemébe? És Leda is, bizonyára megundorodna tőlem. Igaza is lenne. Normális ember nem kezd ki az exe közeli ismerőseivel, kivéve, ha hátsó szándéka van. Bár az nekem nincs, vagyis, fogalmam sincs már semmiről.
Visszakullogok a kísértés mocskos szobájába, mivel már tényleg semmivel sem tudom tovább húzni az időt. Talán, csak én érzem úgy, hogy a feszültség szinte kézzel fogható. Tenni szeretnék ellene valamit, bármit, de valamikor, épp a küszöb átlépése közben, minden tudományom elszállt. Ennél üresebbnek még sose éreztem a koponyám. Hallani vélem a kongását is, miközben tekintetem a szorgoskodó selyemtündért követi. Felém sem néz, egyetlen röpke pillanatra sem. Megbántottam, vagy csak ő sem tudja, hogy kezelje ezt a furcsa helyzetet? Vagy csak a képemet sem bírja már. Francba! Miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe kergetnem magam? Minek kellett? Minden csak azért van, mert felnőtt ember létemre nem tudok ellenállni egy nő mosolyának. Nevetséges! Gondolatban ismét magam szidalmazom, majd nagy levegőt véve, úgy döntök, hogy férfiasan felvállalom a helyzetet és teszek valamit ellene. Ennek következményeként ejtem ki a számon a nevét, de végül, csak eddig jutok. Egy lángvörös hajzuhatag alatt megbújó törékeny teremtmény libben be az ajtón, hogy magánéleti kérdésekkel bombázzon. Egyrészt örülök a dolognak, mert bár kínos a jelenet, megtudtam belőle, hogy Leda szabad. Másrészt viszont, talán jobb lett volna, ha ezt nem tudom meg. Ráadásként bizonyára nem légből kapott érdeklődés ez a vöröske felől. Ezt bizonyítja az is, hogy hangos kiáltással juttatja a többiek tudtára is, amit megtudott. Már csak ez hiányzott. Na meg az újabb kínos csönd, ami lepelként ereszkedik le ránk ismét. Deja vu! Most jött el a pillanat, hogy megszólaljak. Mondj valamit Cooper, bármit! Csend. Fájdalmas, néma csend, amit végül Leda tör meg.
-Én ezt máshogy látom! – Nyögöm ki a választ gondolkodás nélkül. Ha valakinek itt hódolója akad, az bizonyára a lehengerlő mosolyú tündér. Egy cseppet sem dob fel ez a dolog, de meg tudom érteni.
-Végül is vaknak kellene lenniük ahhoz, hogy ne vegyenek észre. – Megindulok a mosdó felé és közben megint agyatlan módon mondom ki azt, amire épp gondolok. Ráadásul így utólag azt is belátom, hogy félreérthetetlenül érzékelhető, hogy nem repesek ettől a felfedezésemtől. Gyáva mód, megszaporázom lépteimet és eltűnök a mosdó ajtaja mögött. Muszáj egy kis jéghideg vízzel felpezsdíteni magam, mielőtt épp, hogy működő agyam mellett valami nagy baromságot teszek. Sajnos ez sem tart olyan sokáig, mint ahogy szeretném, így kisvártatva azon kapom magam, hogy megint a szobában állok. De legalább eszembe jutott valami, amivel elterelhetném a figyelmünket.
-Még naplemente előtt ki kéne mennünk fát gyűjteni és meggyújtani a tábortüzet. És el kéne vinnem a piros szalagokat valami kis vadászlakig az éjféli bátorság próbához. Bár nem tartom, olyan jó ötletnek párosával beengedi az erdőbe a gólyákat az éjszaka közepén. Főleg a tábortűz után. Kötve hiszem, hogy mindenki józan lesz! – Ismertetem a legutóbbi üzenet részleteit. Azaz a program további részét és az aggályaimat is, majd érdeklődve várom a lány véleményét. Nem ülök le, eszembe sem jut ilyesmi. Nem szándékozok több időt tölteni a szobában, mint amennyit muszáj.
-Elvileg a konyhában kéne lennie pár nekünk szánt doboznak. Mályvacukor és hasonlók. Megtennéd, hogy megkeresed ezeket, amíg én eljuttatom a szalagokat a kijelölt helyre? – Csak remélni merem, hogy némi alkohol is lesz ott. Mert, ha Philip nem gondolt rám, én komolyan, megölöm amint visszaértünk. Magamhoz veszem a szalagot és jó egy órára elmenekülök a faházból. A többiek miatt nem aggódok, hisz Leda ott van. Csak nem veszít el pár 18 évest. Nem is értem, minek kell rájuk végzősöknek vigyáznia.  Mire visszaérek, már a tűzifagyűjtést végzik nagy serényen, így csak a tűzgyújtás marad rám. Nem panaszkodok. Csak vigyorogva elvégzem a feladatom, többek között azért, mert egy bizonyos valaki, szinte folyamatosan a szemem előtt van. Tesz- vesz, nem is igazán tudom, hogy mit. Így telik el egy újabb óra, s mire lemegy a nap, már egész jó hangulat uralkodik a narancsos vörös tűznyelvek körül. Egy kis alkohol is előkerül, nem meglepő módon, többnyire az elsősök motyójából. Moroghatnék, de kedvemre van a dolog, egész addig, míg két winsteres srácot meg nem pillantok a selyemtündér körül. Egyik ráadásul az épp mellém telepedő kis vörös hajú, Ayana pasija. Legalábbis eddig ebben a hitben éltem. Már épp arra készülök, hogy pofátlan módon közéjük álljak, mikor az egyik idióta egy gitárt nyom a kezembe.
-Játsz nekünk valamit! A tesóm azt mondta, hogy jó vagy ebben! – Menten seggbe rúglak szerű pillantást vetek a kölyökre, de túl sokan bámulnak ahhoz, hogy ténylegesen tegyek is valamit. Inkább csak megkísérlem elutasítani a dolgot. Végül, jó tíz perc után beadom a derekam. Egyébként sincs sok közöm ahhoz, hogy Leda kivel van, vagy épp nincs. Grimaszolva kezdek bele az először eszembe jutó számba, s meglepődve tapasztalom, hogy pillanatokon belül beáll a síri csönd. Szinte mindenki meglepetten fordul felém és én mégis, valaki olyat bámulok, akit még mindig közre fog a két kis idióta. Végül kényszerítem magam, hogy a többiekre is szánjak némi figyelmet. Már a második számnál tartok, amit egyébként a tömeg szavazott meg, mikor olyasmi történik, ami úgy tűnik, nem csak engem bosszant. Jó páran velem éneklik a dalt, mégsem kerüli el a figyelmem a vöröske „barátjának” félreérthetetlen mozdulata. Ó igen, a rohadt kis casanova, olyan nyíltan flörtöl a selyemtündérrel, hogy azt már le sem tagadhatná. Pillanatok alatt fut végig az agyamon, hogy először is, semmi közöm a dologhoz. Másodszor, hiába zavar, az a kölyök egy izom agyú barom, ergo, esélytelen, hogy kiüssem. Harmadszor meg, épp egy vörös kis csaj rohan be sírva a fák közé, ami nagyon nem jó. Figyelmen kívül kéne hagynom, de ha eltéved, vagy megsérül, az én saram lesz. Mielőtt egyáltalán észrevehetné bárki, már át is passzolom a gitárt és utána eredek.
-Aya! – Kiálltok utána miközben egy vaskosabb gally repül a képembe. Rosszabb már nem is lehetne. De lett, ugyanis majd egy órán át vigasztalhattam a csalódott lányt. A ruhám tiszta rúzs és sminkfoltos lett, jó adag könnyel keverve és persze ez idő alatt, ki tudja mit csinált a tündér azzal a két taknyossal. Mire visszatértünk a tűzhöz megtudtam, hogy csak a lány részéről komoly a kapcsolat, a fiú inkább csak szórakozni akar. Így még jobban zavar, hogy a helyettesemnél próbálkozik. Ezért is lep meg, mikor visszatérve már csak az említett fiú és a tündér ácsorog a tábortűz mellett. Elköszönök Ayától, aki a faház felé veszi az irányt, immár nyomában a winsteressel és bár kussolnom kéne, nem bírom ki, hogy be ne szóljak neki.
-Ha nem vigyázol, még valaki lecsapja a kezedről! – Válaszul morcos pillantást kapok, de nem tud meghatni. Csak egyvalami foglalkoztat már. Mégpedig egy karcsú sziluett a vöröslő lángokon túl. Egy csepp alkohol, egy csepp féltékenység, egy csepp vágy és ki tudja még mi ösztönzött arra, mit ezek után tettem. Ledához lépve, kezem ezúttal határozottan mozdul a szépség felé. Tudom, hogy nem kéne, tudom, hogy talán csupán én akarom ezt és azt is, hogy egy barom vagyok. Tudom jól mindezt, mégis, ajkam gyengéden az övére tapad. Nem vagyok erőszakos, sem követelőző. Lehelet puha csók ez, amit bármelyik pillanatban megszakíthat, avagy elmélyíthet kedve szerint. S, még így is, ez az egyetlen, halovány érintés is képes teljes mértékben elkábítani, annyira, hogy agyam kizárja a külvilágot, gerincemen pedig egy apró, bizsergető villám cikázzon át. Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy milyen nagyon vágytam már erre.








Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 496
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-02-27, 12:20 am

Felix ~


Azzal próbálom vigasztalni magam, hogy emlékeket keresek: valamilyen, bármilyen olyan alkalmat, amikor még ennél is cikibb helyzetben voltam. Akárhogy is erőltetem azonban az agyamat, semmi ilyesmi nem jut eszembe. Ennél kellemetlenebb, és mindennek tetejében kínzó helyzetben szerintem még soha életemben nem voltam. Egyértelmű, hogy elmentek nekem otthonról, mert a kis intermezzót követő szavaira megint nincs semmi értelmes, emberi reakcióm azon túl, hogy elpirulok (lehetséges egyáltalán ennyiszer elpirulni egy rohadt nap alatt?), és zavartan babrálok az ölembe húzott pulcsimmal, mint aki éppen nagyon azon vagy, hogy mondjon valami értelmeset, de nem sikerül neki. Szerencsémre Felix egyébként is eltűnik a fürdő ajtaja mögött, ami kiváló alkalmat szolgáltat nekem arra, hogy az ágyról felkapva egy párnát abba temessem az arcom egy hangtalan ordítással egyetemben. Úgy van, Leda, csak mint egy érett, felnőtt ember…! De a fenébe is. Kicsit sem érzem magam érett felnőttnek. Sokkal inkább érzem magam úgy, mint valami ostoba, szeles kamasz, akinek életében most tetszik meg valaki először, és ezért fogalma sincs, hogyan kezelje a helyzetet, vagy hogyan kellene viselkednie az illető jelenlétében. Pedig nem kellene, hogy ilyen gondjaim legyenek. Nem azt mondom, hogy rekordmennyiségű pasim lett volna éveim csekély száma alatt, de azért tetszettek már fiúk, akik mellett nem csináltam magamból teljes idiótát. Persze, ez a helyzet más… mert Felixnek nem szabadna tetszenie, nem szabadna érdekelnie, és véletlenül sem kéne minden mozdulatát lesnem, azt, hogy figyel-e, vagy kire vigyorog azzal a rettentően, szinte elviselhetetlenül helyes, kamaszos vigyorával, és baaah! Valaki állítsa le a gondolataimat.
Még időben visszateszem a párnát a helyére, mintha mi sem történt volna, mire újra megjelenik a szobában. Szerintem megint úgy nézek rá, mint az a bizonyos őz, akire éppen rávetül egy kamion lámpája, majd halkan megköszörülöm a torkomat, amikor a következő szavaira vélhetően valami véleményt vár. Kicsit tovább tart a folyamat az indokoltnál, mire emberi hangokat is tudok produkálni - Aha, oké. Hát…  nem valami díjnyertes ötlet, de ha előre tudnak a programról, talán némi mértékletességre lehet inteni őket az alkoholt illetően. Nem mintha túl nagy reményeim lennének… csak hát, érted. Ihatnak tovább majd az erdei kóborlás után – adom elő szerintem vajmi kevés meggyőződéssel, de legalább most nem történik semmi drasztikus, sikeresen a seggemen maradok, és csak mérsékelt fizikai fájdalmat okoz a szemébe nézni - Ühüm, persze. Elintézem – vágom aztán rá talán feltűnően gyorsan, de bármit elvállalok, csak hogy ne egymás nyakán kelljen lógnunk, és ne kelljen kínos beszélgetést folytatnunk a korábbiakról… mert mielőtt a vöröske ránk tört volna, határozottan az volt az érzésem, hogy most az következik. De ha beszélnénk róla… attól félek, hogy olyasmit mondanék, amit talán megbánok. Még nem tudom, hogy negatívat, vagy pozitívot… de szinte érzem magamon, hogy ma még tenni, vagy mondani fogok valamit, amit nagyon nem kellene. Kellemetlen érzés. Ez is.
Sikeresen elválnak útjaink, én összeszedem a konyhából a kért dolgokat, aztán amint úgy érzem, hogy lejárt a pihenőre kirótt idő, kivezényelek mindenkit a házból és kezdődhet a fagyűjtés. Nem is annyira rosszak ezek a programok, legalább mérsékelten lekötik az embert, és amikor egyszerre több elsős pofázására kell reagálnom, nincs is túl sok lehetőségem arra, hogy Felixen járjon az agyam. Persze aztán amint megjelenik, máris teljesen kikerülhetetlen a dolog, de mire a tábortűz lángjai felcsapnak, és ő is megkerül, már sikeresen előkerül az alkohol is mindenkinél a hálózsákok rejtekéből, meg éppen ahonnan. Pillanatok alatt én is teli pohár boldog birtokosa leszek a tűz melengető félkörében, és kezdődhet is, ami ilyenkor szokott. A hülye sztorik mesélése, a viccelődés, a flörtölés. Normál körülmények között minden további nélkül leterelném a két winsteres fiút, akiket egyik percről a másikra a két oldalamon találok, mert… jó, nem olyan katasztrofális az a két év körkülönbség, de ha már a korombeli srácokkal is meg szokott gyűlni a bajom, akkor nem pont elsősökkel fogok kikezdeni. Kifogásnak azonban remekek, amíg úgy tehetek, mintha lefoglalnának, úgy hiszem, hogy Felix véletlenül sem fog megkörnyékezni, és akármennyire is fájdalmas ez a gondolat, és akármennyivel szívesebben ücsörögnék most mellette, azt hiszem inkább jó ez így. Vagyis hát… a „jó” az erős túlzás, de azt hiszem érthető, hogy így vélekedem.
Felix azonban, kisebb bánatomra, ignorálhatatlan. Nem elég, hogy közvetlenül velem szemben ül, valaki még egy gitárt is nyom a kezébe, a tekintetünk összekapcsolódik a lángokon át is, és a gyomromban egyértelműen táncra kelnek a zenére azok a kegyetlen, rohadék kis pillangók! Szeretném, nagyon szeretném tagadni, hogy így érzek, de nem tudom, ezen még az sem változtat, hogy folyamatosan két oldalról kapom a lehető leggázabb csajozós dumákat, és még meg is próbálok nyökögni rájuk valamit. Az sem segít a dolgon, hogy ne vegyem észre, amikor Felix egy hirtelen, és sietősen távozó lány után szalad az erdő felé, a pillangók erre pedig nem hogy táncolnak, de sértődött, undok gondolatok társalgásában esnek neki szétcincálni a gyomromat odabenn. Mondanám, hogy ez nem féltékenység, hogy ennek ahhoz az égvilágon, semmi köze, de nem sok választ el attól, hogy valami hülye kifogással utánuk menjek, és megkérdezzem, nem segíthetek-e valamiben. Aztán végül a seggemen maradok. Nehezen megy, és egyre kevésbé tudom tolerálni, a kitartóbb gólyát, de újra és újra hagyom, hogy megtöltse a poharamat, mert akkor talán azt a látszatot tudom kelteni – ha nem is a fiúnak, hanem valaki egészen másnak -, hogy mással ma este már nem óhajtok bensőséges beszélgetést folytatni.
Mit bensőségest! Ha egy évig nem hallok a továbbiakban fociról, és támadó meg védő helyzetekről, még az is kevés lenne! Visszamehetnék a szobámba, minden észérvem, amit még nem bontott le a whisky erre buzdít, de minduntalan az erdő felé lesek, mint valami kis idióta bugris, és hiába fogynak el körülöttünk az emberek, mégsem lépek a távozás mezejére. Végül sikeresen eljutok odáig, hogy ülő helyzetemből feltornásszam magam, de a srác még mindig olyan szavakat ont magából, amik legkevésbé sem érdekelnek, és folytatom tovább a tipródást. Egészen addig, amíg Felix – némileg csapzott állapotban, bár ezt nem sok időm van felmérni – végül mégis csak előkerül. Csak távoli zsongásként érzékelem a fiúhoz intézett szavait, már éppen azon vagyok, hogy valami újabb hülyeséget kitalálva Felixet használjam kifogásként, hogy megszabaduljak a winsterestől, de Felixnek hamar rá kell jönnöm, hogy más tervei vannak. Ha akarnék, sem igen lenne időm arra, hogy megakadályozzam abban, amire készül. Talán csak az elfogyasztott alkoholtól érzékelem magam rettentő lassúnak, őt pedig különösen gyorsnak, ahogy magához ránt, a következő pillanatban pedig már érzem is az ajkait az enyémen. Mintha hűsítő lenne a meleg tűz mellett, de egyáltalán nem úgy, hogy józan észt verne belém. Bár a tenyerem egy ösztönös mozdulattal a mellkasára siklik, mintha el akarnám tolni magamtól, végül egyáltalán nem teszek semmi ilyesmit. Kellemes borzongás szalad végig minden porcikámon, szorosan lehunyt pilláim mögött mintha szivárványt látnék, és a külvilágból semmi, de semmi sem marad, csak Felix. Mintha hallanék valami mormogást korábbi udvarlóm felől, de fel sem fogom a szavak jelentését. Nem hogy nem tolom el magamtól a fiút, épp ellenkezőleg. Puha óvatossággal mozdulnak ajkaim az övé alatt, egészen meg is feledkezve arról, hogy éppen ezt akartam elkerülni egész álló nap.



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-06-05, 10:34 am


Leda & Felix
❛❛The best feelings are those that
Have no words to describe them...❜❜



Words: 1303 ✦ note: Esdeklem bocsánatodért!

Végül sikerült elintéznem, hogy legalább egy órán át feltűnés mentessen elkerüljük egymást. Vagyis, nem is olyan biztos az, hogy Leda nem vette észre, mire is ment ki ez az egész. Egyáltalán nem volt olyan fontos, hogy elvigyem a szalagokat az erdő másik végébe, viszont jelen pillanatban, nagyon is hasznosnak bizonyult a dolog. El kellett távolodnunk egymástól fizikailag. Nekem kellett eltávolodnom tőle. A selyemtündért talán csak feszélyezte a helyzet, vagy egyenesen zavarta, hogy beletrappoltam a privát szférájába. Én viszont, még ha nehezemre is esik bevallani, nagyon is élveztem a dolgot. Akkor, ott, abban a szent pillanatban elég sok mindent megtettem volna azért a nyavalyás egyetlen csókért. Kezdve a gyilkosságtól egészen a tütüben való táncolásig. Szóval úgy nagyjából bármit. Ijesztő! Egész úton azt mantráztam, hogy ő Leda! Becca Ledája, nem az enyém. Abszolút rá sem szabadna gondolnom. Ennek ellenére, épp, hogy visszaérek önkéntes száműzetésből, ismét azon kapom magam, hogy fránya tekintetem újra és újra őt keresi. Még akkor is, mikor az általam csiholt, na jó, nem, mert már feltalálták a gyufát és az öngyújtót, szóval csak általam meggyújtott tűzgomolyag mellet ücsörögve telik az este. Zene, nevetés, flörtök. Minden felé elég ledéren öltözött, kalandokra éhes elsős vadmacska. De Cooper vajon mit csinál? Na mit? Azt az egyetlen egy személyt bámulja szüntelen, akit egyébként sem kaphat meg. Pancser vagyok! Vélhetőleg kissé féltékeny pancser, holott jogom sincs annak lenni. De akkor is! Ahogy az a két kis surmó tapad rá a lányra, az felbassza az agyam. Nem kicsit, mégsem mozdulok. Becca, Becca, Becca.... Most először kívánom azt, hogy bár itt lenne az exem. Oké, elég zavart és kissé beteges lenne vele töltenem egy teljes hétvégét, de talán a jelenléte megakadályozná, hogy a saját kardomba dőlve leljen rám a halál. Visszafogom magam, de érzem, a teherbírásom egyáltalán nem végtelen. Leda tehet mindenről! Miért kell így vonzania? Miért nem lehet csak az exem barátnője? Eddig is az volt. Régebben is csinosnak találtam, de egyszer sem akartam leteperni egy terebélyes fa alatt, nem gondolva a következményekre. Atyám! Ősembert csinál belőlem! De a végzet kisegít, mielőtt bármilyen nagy tahóságot tehetnék. A sors küld segítő társat egy kiborult, bömbölő kis vörös képében, hogy legalább egy teljes órára megkeserítse az egyébként sem túl fényes életem. Na meg, hogy tönkre tegye a felsőmet. Sose értettem hogy minek kennek ennyi vackot magukra a szép nők. Mert az egyértelmű, hogy a rondák miért, na de a csinosak? Semmi szükségük rá és egyébként is csak zavaró tényező az ilyen helyzetekben. Nem vagyok oda azért, hogy az Aya arcán fellelhető teljes paletta átkerült rám. Valahogy nem dobja fel a kinézetem. Úgy nézhetek ki, mint egy csöves, akire ráborult egy sminkasztal, vagy pár ócska, testét áruló örömmaca.  Becca is mindig jobban tetszett reggelente, kócosan, smink nélkül... Leda mellett de szívesen ébrednék így egyszer, főleg, ha valami szinte áttetsző aprócska ...  A fenébe, már megint!  Míg egy síró kis vöröst "vigasztalok", ismét rajta jár az eszem. Ez tutira nem normális dolog! Igyekszem elhessegetni a gondolatot, és csak a szinte már az ölemben ülő kis csajra figyelni. Vigasztalom, na ja! Inkább csak megölelem, hagyom, hogy összekenjen és csendben meghallgatom, ahogy hüppögve beszámol arról, mekkora tahó kering a tündérem körül. Ennyi telik tőlem! Nem igazán szoktam lányokat nyugtatgatni. Becca más, ő mindig, mindenben olyan más. Leda meg... ja, rá nem is gondolok. Csak magamba szívom az Ayából előtörő információhullámot, mormolok pár, talán megnyugtató szót és alig egy óra kínzás után, visszaballagunk oda, ahonnan jöttünk. Egy búcsú kézszorítás, amolyan minden rendben lesz kislány tekintettel vegyítve, s máris az ellenkező irányba tartok. Aya és a bikája... ez utóbbinak be is szólok mérgemben. Mégis, mi a francot gondol magáról? Hogy a picsába képzeli, hogy pont a helyettesemmel kezd ki? Lábaim önkényesen cselekednek, amit a lányra pillantok. Ki az az Aya? Tudja a bánat. Már csak egyetlen személyt látok és olyat teszek, amit baromira nem gondoltam át. Vagy túlságosan sokat gondolkodtam rajta? Nem tudom, semmit sem tudok már, csupán azt, hogy mennyire kívánatos ajka van ennek a tündérnek.  Megpróbálhatnék ellenállni a késztetésnek, de még mielőtt ez elérne elmém rejtett zugáig, addigra már túl késő. Lágy csókban forrnak össze ajkaink. Eleinte csak lehelet puhán tapogatózva, mintha attól félnék, hogy bármelyik percben eltaszíthat. Tény, hogy tartok is ettől, főleg, mivel apró keze a mellkasomra siklik. De aztán mégsem lök el. Legnagyobb meglepetésemre, önszántából viszonozza a csókot. Felbátorít, eléggé ahhoz, hogy miközben a gerincem vonalán immár száguldozó bizsergés újra kezdi útját, én elmélyítsem a csókot. Továbbra sem vagyok vad, vagy követelőző. Sokkal inkább mondanám erotikusnak a dolgot. Olyan csók ez, amely bizonyára azt az érzést kelti még azoknak is, akik csupán szemtanúi, hogy ez csak a kezdete valami, sokkal szenvedélyesebb, izzóbb dolognak.  Karjaim szorosabban fonódnak köré, s amint pihegő keblei mellkasomhoz nyomódnak, még a lélegzetem is kihagy. Elveszett az oxigén, legalábbis az agyamba már csak ez a furcsa, vatta szerű köd jut el helyette. Túl édes ez a pillanat ahhoz, hogy egyáltalán megfontoljam az elválás lehetőségét. Pörögnek a másodpercek, vagy talán már a percek. Semmi sem számít, nincs is más, csupán mi. Csak a csendesen izzó, halk szenvedély, ami gyengéden, mégis határozottan horzsolja be magát az ember lelkébe. Nyelveink simulékony tánca akár egy néma lelki szeretkezés. Soha sem gondoltam volna, hogy lehet ilyen is, egy első csók. Nem mintha eddig csupán szörnyű első élményekben lett volna részem, csupán ez most valahogy több, intenzívebb. A tiltott gyümölcs édes átka lenne ez?  Talán az! Arról van szó... Fuldoklom, a legszebb halál lenne ez, mégis ajkam eltávolodik az övétől. Én szakítottam meg ezt a csodát? Tényleg én tettem? Kezem mikor siklott selymes csípőjét takaró felsője alá? Homlokoz az övének tapasztom, még mindig szorosan tartva, nehogy eltűnjön, pont úgy, mint a mesékben. Zihálva igyekszem levegőhöz jutni, miközben magamba szívom hajának édes illatát. Lassan kitisztul a kép. Basszus, mit tettem? Amint egyre csak oszlik a köd, az is feltűnik, hogy még mindig nem vagyunk egyedül.
-Húzz már el! - Vetem oda a mellettünk, szinte tátott szájjal álló tagnak. Oké, ezt többszörösen is elszúrtam. Megcsókoltam az exem legjobb barátnőjét, közönség előtt, most meg itt bunkózok. Mekkora paraszt vagyok! Mit gondolhat most rólam a karomban tartott nő? Nem sok jót, annyi szent. Bár, visszacsókolt. akkor ő is akarta, vagy nem?
-Léda, én saj.. .- Kezdek bele alig hallhatóan a sajnálkozásba, de végül nem visz rá a lélek. Sajnálom a frászt! Azt sajnálnám, ha nem tettem volna meg! Nem volt jó ötlet, belátom, de akartam. Veszettül akartam, ahogy most a folytatást is. Csak egy, egyetlen egy éjszakát.... ja, hogy a csóknál is csak egyet akartam?
-Nem, ez hazugság! Őszintén, kicsit sem sajnálom! - Szabad kezemmel lágyan simítok végig kipirult arcán. Fogalma sincs róla, hogy mennyire gyönyörű! Nekem meg arról nincs, hogy mi jön ez után. Már azon kívül, hogy az eddig mellettünk álldogáló suttyó elterjeszti a hírt, miszerint letámadtam Becca szobatársát. Az a gáz, hogy ezt még csak nem is tagadhatom. Arról pedig messze fogalmam sincs, hogy miként fogok az exem szemébe nézni ezek után, de jelenleg nagyobb gondom is van annál. Leda...  mintha a kivégzésemre várnék, pont olyan érzés.
-Belátom, talán ez nem volt túl jó ötlet tőlem! - Nyögöm ki, hátha tompíthatom a vihart, amire számítok. De közben csak nem bírom megállni, hogy addig nézzem szikrázó tekintetét és csóktól kissé duzzadt, vörös ajkát, míg az enyémmel nem súrolom újra. Éppen hogy, mint egy piromániás, aki maga körül gyújtogat, tudván, hogy egyszer meg fog égni. És újabb információ tudatosul bennem. Alkohol! Érezhetően nem kevés tüzes vizet töltött magába. Talán csak ezért csókolt vissza? Én meg már azt hittem, hogy talán ő is... Mekkora barom vagyok! Én is ittam, de rohadtul nem foghatom a dolgot a piára. Józan vagyok, most már túlzottan is.
-Talán, jobb lesz, ha bemegyünk! - Egy lépést hátrálok, s rekedt hangon szólalok meg, de pillantásom le nem venném róla. Nem könnyű és egyáltalán nincs kedvemre a távolság, de attól félek, reggel, ha eltűnik az alkohol mámor, szívből utáni fog, amiért kihasználtam. Tényleg azt tettem?










Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 496
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-06-09, 10:23 am

Felix ~


Komolyan nem tudom, mi van velem. Mindig is azt hittem, hogy a szórakozottság, a csapongás, a látszólag fejvesztettnek tűnő sok hülyeség mögött, amit szórakozásból tudok művelni, valójában van bennem annyi önkontroll, amennyi kívánatos tud lenni egy civilizált társadalomban. Hogy ha komoly, fontos dolgokról van szó, akkor nem megyek csak úgy fejjel a falnak, és ha valaki előttem szalad, akkor is megnézem, hova lépek, nem csak megyek utána, hogy akár még abba a bizonyos kútba is beleugranék. Nem mintha sosem csinálnék meggondolatlan dolgokat. Nem mintha soha nem fordult volna még elő, hogy az eszem helyett a szívemet követtem volna (ó, de még mennyiszer!), és mégis, valahogy úgy érzem, ennél nagyobb hülyeséget még sosem csináltam. Ha valamikor fontos lett volna, hogy a szívemet elhallgattassam, lakatot tegyek rá, háromszor fordítsam rá a kulcsot és hajítsam el, akkor annak most kellett volna lennie. Bárki más esetében… bárki más esetében nem szégyellném magam hasonló helyzetben. Bárki más esetében talán én lettem volna az első, aki nekifutásból ugrik fejest, karjait valaki más nyakába dobva, és minden nyerő, vagy vesztes kártyát az asztal közepére hajítva fenti hatalmasságok lássák lelkemet, nem lettem volna rest megcsókolni valakit, akiért egész álló nap epedve vágyakozott a szívem.
De most bolond szívem minden egyes kihagyott, vagy félrevert dobbanásában a mézédes mellett ott van a keserű is. Próbálom elfelejteni, és egy pár pillanatra még sikerül is, ami csak még rosszabb. Pár tökéletes pillanat erejéig a világomban nem marad helye semmilyen vonakodásnak, semmilyen bűntudatnak, semminek és senkinek. Csak Felixnek. Morzsányi ellenállásomat is úgy emésztem fel szinte én magam, mintha soha nem is lett volna. De hirtelen az egész olyan egyszerű. Szinte születésekor halott már a mozdulat, amivel ellenkeznék, ahogy szorosabban ölel, úgy csúszik fel az én karom is mellkasáról egészen a válláig, a nyakáig, mintha egyáltalán lehetséges lenne, hogy még közelebb legyen hozzám. Az ajkam az övére tapad, és amilyen finom puhatolózással indul a csók, pillanatról pillanatra válik egyre hevesebbé, hogy egészen beleszédülök. Minden kis porcikám finoman megremeg, ha elengedne, attól félek, hogy még a lábam is feladná, pedig meggyőződésem, hogy ilyen csak a mesékben létezik… szinte a csókba fulladok, ami perpillanat igazán nem is tűnik oly komor halálnak, ajka perzsel, tenyere a csupasz bőrömön épp ellenkezőleg, borsószemnyi lúdbőrt csal a derekamra.
Ha valaki kérdezné, nem tudom, mióta tart, és meddig tart a szívverésemet az egekig gyorsító csók, de egyszer csak azon kapom magam, hogy vége. Ajkaink közül kapkodom a levegőt, mohón folytatásért kapnék, de ahogy eltávolodik, úgy kúszik vissza a valóság is, úgy veszi át az uralmat a szív felett mégis csak az ész, ami hevesen tiltakozik, ami arra késztet, hogy lehámozzam róla a karjaimat, elkapjam a tekintetem, de csüggedt pihegésemet és kipirult arcomat aligha leplezhetem. Nem tudom hova tenni saját viselkedésemet, és ez a legrosszabb az egészben. Az imént úgy rúgtam fel mindent, ami valaha is számított nekem, hogy a szemem sem rebbent. Egyszerre érzem magam rémesen, és megrészegülten boldognak… mi tagadás, talán van ebben része az elfogyasztott alkoholnak is, de elsősorban tudom, hogy nem ezért érzek így. Felix tehet róla. És akárhogy is, ennek nem szabadna ennyire felhőtlenül örülni.
- Nem, én saj… - hozzá hasonlóan elharapom a mondatot, mert nem tudom megfelelően kifejezni, amit szeretnék. Igen, egyfelől ez az egész… rémesen szerencsétlen, rémesen ostoba, másfelől viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bujkált ez ott már bennem is szinte reggel óta, és ne tenném meg újra. Úgy érzem, csak sodródok az eseményekkel, pedig ez annyira nem vall rám, és rosszul is érzem magam, hogy úgy csetlek-botlok voltaképpen ma a történtek közepén, mint valami ostoba kiskamasz… ideje lenne a kezembe venni az irányítást, de mégis hogyan? Mit kellene tennem? Mit kellene mondanom? Nehézkesen jutnak el még a szavai is az agyamig, még mindig bizsereg az ajkam a csóktól, nem tudok mit kezdeni a kezeimmel most, hogy már nem szorítom magamhoz, és az egyetlen dolog, ami most már kicsit visszatérít a valóságba, azok az emberek körülöttünk. Nem feltétlenül tartom jó ötletnek, ha kettesben visszamegyünk a házba, de eszem ágában sincs mások szeme előtt még jobban kiteregetni a szennyest.
- Aha… menjünk be – szusszanom végül kicsit megremegő hangon, és inkább én indulok meg előre, mintha ettől visszakaphatnék valamit a merőben elveszett lelki erőmből, na meg így legalább elszakíthatom a pillantásomat Felixtől, amelynek, most már biztos, hipnotizáló ereje van rám nézve. Így nem kell arra sem gondolnom, hogy milyen egyszerű lenne az ujjai közé fúrni a sajátjaimat, finoman a vállának dőlve hagyni, hogy egy kicsit támogasson is, és ne magamban bukdácsoljak kissé az egyenetlen talajon, de azért annyira csak vagyok még magamnál, hogy betaláljak a bejáraton, majd a szobánk ajtaján is, ahol legszívesebben élből ráborulnék az ágyra, és fejemre takarót húzva alvást színlelnék, de ehhez már késő… nem akarok, de muszáj lesz megejtenünk egy bizonyos beszélgetést.
- Felix, nézd… - csak egy nagy levegő, és menni fog. Nem vagy te egy mulya idióta, Scott…! De szembefordulok vele, és ez a meghatározás máris olyan gyenge lábakon áll, mint én magam Én… én nem tehetem ezt. Nem tehetem ezt Beccával, érted? – érzem még magamat hallgatva is, hogy olyan meggyőző vagyok, mintha mosóport akarnék eladni neki. Baj van. Nagy baj.



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 26.
Posztok száma : 60
Motto : Live life how you want & not how the others want you to! Age : 25 Titulus : The silent heartbreaker Foglalkozás : Tanuló Play by : Andrew Garfield
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2015-06-10, 9:52 am


Leda & Felix
❛❛The best feelings are those that
Have no words to describe them...❜❜



Words: 896 ✦ note: Esdeklem bocsánatodért!

Ölelő karjaim szinte kétségbe esetten kapaszkodnak belé, miközben apró, nőies keze mellkasomról a vállamra, majd a nyakamra siklik. Ha akarnám sem tudnám már visszafogni vágyam, s a leheletnyi csók lassan vad, szenvedéllyel teli csatává alakul. Teljes mértékben elveszi az eszem a lány finom illata, ajkának édes, mámorító íze és bőrének selymes érintése. Teste az enyémhez simul, majd finoman megremeg. Akaratlanul tör fel belőlem egy halk, elégedett sóhaj. A mennyekben érzem magam, vagy ez talán már a más világ. Aztán mindennek vége. Egy villámcsapásnyi pillanat, s ajkaink eltávolodnak egymástól. Hosszú másodpercek alatt jövök csak rá arra, hogy én tettem ezt. Én voltam, aki kezdeményezett, s most az is, aki meghátrált. Bár megfagyott volna az idő abban a szent percben, mikor kezei a nyakamhoz értek. Abban a csodálatos, feledhetetlen képkockában, mikor nem volt senki és semmi más, csak az egyetlen, tökéletes csók. De az idő kegyetlenül pörög tovább, magával rántva Becca gondolatát. A bűntudat szikrája villan meg, de vonzódásom igyekszik elnyomni ezt, több-kevesebb sikerrel. Szemét alak vagyok, gázabb, mint valaha hittem. Itt és most kéne leállnom, teljesen tisztában vagyok ezzel. Mégis újra megérintem a tündért, majd sajnálkozásba kezdenék, ha nem lenne bennem ez a heves érzelemgombóc. De itt van, úgy lüktet a mellkasomban, mintha épp kitörni készülne és ezzel megakadályozza a sajnálkozás lehetőségét. Semmit sem sajnálok! Ellenben meglep, hogy ő is egy hasonló mondatfoszlánnyal áll elő, s követve példám elharapja a végét. Talán ugyanaz játszódik le benne, mint bennem? Hülyeség! Csak az alkohol miatt nem képes összeszedetten elküldeni a pokolba. Nem volt egy világ megváltó ötlet tőlem ez az egész, de nem bánom. Tudom, hogy ha nem tettem volna meg, még jó ideig ezen rágnám magam. Vagy nézhetném ahogy összejön a Winsteres sráccal, azt meg azt hiszem nem fogadnám túl jól. Már így is torkon ragadott a féltékenység, holott egy csipetnyi jogom sem volt hozzá. A legjobb az lenne, ha behúzott farokkal, persze csak képletesen, elkullognék mint egy kivert kutya. De gyáva dolog lenne és nincs is ínyemre ennyire eltávolodni tőle. Igaz, egy komoly beszélgetésre sem vagyok éppenséggel felkészülve, de jöjjön aminek jönnie kell. Néma bólintással követem a faház felé. Annyira nehéz! Olyan szörnyen nehéz parancsolnom kezeimnek, hogy ne támogassák az előttem haladó, botladozó szépséget. Bárcsak gondtalanul a karomba kaphatnám. Meg sem állnék vele a fél szobát elfoglaló ágyig. Újra megérinthetném selymes bőrét és az egész testét apró csókokkal borítanám el. BASSZUS! Már megint min jár az agyam? Becca, Becca, Becca, Becca. Egyik lépést teszem meg a másik után és hiába mantrázom az exem nevét, ha egyszer tekintetem az előttem haladó ringó csípőjét és kerekded popsiját vizslatja. Mikkor lettem ekkora görény? Teszem fel magamnak az újabb kérdést, miközben meggondolatlanul magunkra zárom a szobánk ajtaját. "Felix, nézd..." És ez az a pillanat, mikor ereimben száguldozó forró vér gyakorlatilag lefagy bennem. Ha egy nő így kezd egy mondatot, abból semmi jó nem sülhet ki. Tekintetem az övét keresi, s amint rálel, mozdulatlanná dermedek míg be nem fejezi a mondani valóját. Nem győz meg, egy cseppet sem. Talán ennek is az alkohol az oka, vagy mégis csak van kettőnk között valami megfoghatatlan kötelék.
-Tudom! - Ejtem ki az egyetlen szót amit ebben a helyzetben mondhatok, s mégsem elégszem meg ennyivel. Magyarázkodni kezdek és mint mostanában annyi mindent, ezt sem túl megfontoltan teszem.
-Én, annyira nem gondoltam át ezt az egészet. Az a srác egész este nyomult rád, és én csak....  Egyszerűen tudtam, hogy ha nem teszem meg, akkor ő igen. - Nem kimagyarázni akarom magam, csak a tényeket közlöm, majd hirtelen hallgatok el mikor rájövök, hogy hülye módon gyakorlatilag bevallottam, hogy féltékenységet váltott ki belőlem a jelenet. Nem bírom ki, tudnom kell, hogy mi a helyzet. Vagy legalább egy apró jelre van szükségem. Bármire.
-Nem teheted, vagy nem akarod megtenni? - Szögezem neki a kérdést felé lépkedve. Megint olyasmit teszek, amit nem lenne szabad. Piromániássá, vagy inkább tündérmániássá válok a közelében. Könnyebb lenne türtőztetnem magam, ha Becca a sarkunkban lihegne. Miért nem jött ő is? Szerintem nincs még egy olyan ember a földön aki annyira szeretné jelenleg, hogy az exe itt álljon mellette, mint én. A jelenléte igazán jótékony hatású lenne jelen helyzetben. De ő nincs itt! Csak Leda és én. Csak ez a selymes hajú, lélegzet elállító mosolyú nő, aki alig egy méterre áll a franciaágytól. Csókjának utóhatását még érzem ajkamon. Hogy higgadhatnék így le?
-Ha Becca nem lenne az exem, vagy ha azt mondanám, hogy ami ebben a szobában történik, arról soha, senki sem fog tudomást szerezni, akkor is elutasítanál? - Túlfeszítem a húrt, de megöl a kíváncsiság. Percekkel ezelőtt még egy tüzes, vágyakkal teli érzelemgombóc ficánkolt bennem, ez viszont mostanra görcsösen imbolygó, rideg valamivé vált. Félek és reménykedek is talán. Jobb volna, ha igent mondana a kérdésemre. Az eszem ezt suttogja, de az egész testem egy jó hangos nemért imádkozik. Egy lépésnyire állok tőle csupán, kezem lassan felemelkedik, de még mielőtt megérinthetném az arcát, ismét meghátrálok. Nem tehetem ezt! Sem Beccával, sem pedig Ledával. Nem lehetek ennyire önző.
-Bocsáss meg, én nem is tudom mit beszélek! - Lassan hátrálok, s arcomra kiül a veszteség, a reménytelenség árnyéka. Mikor akartam ennyire egy lányt? Mikor tettem utoljára ekkora őrültséget, önző mód csak magamért? Nem tudom a válaszokat, csak azt, hogy ennek az egésznek nem így kéne történnie. Mi több, soha sem szabadott volna semmi hasonlónak sem történnie. Szétcsúsztam! Hiába minden érv, minden gondolat, csak a karjaimban akarom tartani őt! Tényleg ennyire rossz lenne ez? Igen! Ez határozottan rohadtul rossz ötlet!









Whatever makes you happy, just don’t give up on it! And if you don’t get it, it means you might get something better.

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 496
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   2017-06-03, 11:19 am

Felix ~


Azt sem tudom, mit keresek itt. Talán ez foglalja össze legjobban, hogy már a kezdetek óta teljesen félresiklott számomra ez a hétvége. Mostanra nagyjából el is felejtettem, hogy mindez az én hibám, én hagytam magam beledumálni ebbe a táboroztatás dologba, én szálltam fel a buszra, még akkor is, ha már ott egyértelmű volt, Felix is velünk tart. Én nem követeltem magamnak másik szobát, én hagytam, hogy megcsókoljon, én jöttem vissza vele a szobánkba, ami most épp hatalmas hülyeségnek tűnik, és most is csak állok, mint egy utolsó szerencsétlen. Nem kereshetek senki mást, aki mindezért felelős lenne. Újra, és újra igyekszik újraindítani magát az agyam, de mintha a józanság pillanatai sosem tartanának túl sokáig.
Amikor felém lép, hátrálnom kéne, jól tudom, mégsem teszem. Csak az ment meg minket egy újabb potenciális baklövéstől, hogy ezúttal neki sikerül némileg, legalább fizikailag visszavonulót fújnia, de attól még minden, amit mondott, ugyanúgy ott visszhangzik a fejemben. Elkínzottan gondolkodom azon, mégis mit kéne felelnem. Nem mintha nem tudnám a választ – hogy egyedül, és kizárólagosan Becca az, aki miatt nem hagyhatom, hogy bármi is történjen itt. Ha Becca nem lenne, ahogy a gondolattal Felix egy kissé igazságtalanul eljátszik… akkor mindez nem is most történne meg, hanem talán már sokkal korábban megtörtént volna. Kis gombóccá zsugorodik a gyomrom, ahogy a szavai mögöttes tartalmát boncolgatom. Nem mintha szándékomban lett volna bármibe is belekeveredni azzal a Winsteres fiúval, nem gondoltam volna, hogy a kamu flörtölés, amit csak azért csináltam, hogy Felixet elijesszem, épp az ellenkező hatást fogja elérni, és szabályosan féltékeny lesz. Mert hát… nem ezt mondja? És akkor nekem ilyenek után el kell utasítanom? Az élet nem igazságos. Ez nem is kérdés.
Nem bírok tovább megállni a lábamon. Messze elkerülni az ágyat, igazából az lenne a legtanácsosabb dolog, de mivel érzem, hogy nem nagyon vagyok befolyással a saját mozgásomra, inkább egyik pillanatról a másikra lezuttyanok a szélére, és egy pillanatig a tenyerembe temetem az arcom, ahogy a térdemre támaszkodok. Csak egy percig… csak egy percig szeretném összekapni magam, hogy valami átgondolt, épelméjű dolgot mondjak, ne valami sületlenséget. Mert ha tényleg, senki sem tudná meg… nem akarom, hogy akár csak egy pillanatra is eljátsszak a lehetőség gondolatával, mégis megteszem. De ehhez már késő. Ha nem odakinn csókol meg, valaki más szeme láttára, akkor még lehetett is volna esélyünk arra, hogy csak a saját lelkiismeretünkkel kelljen elszámolnunk, míg a világ arcába hazudunk. De így? Aligha vallhatok be egy bűnt úgy, hogy a nagyobbat hallgatom el.
- Szerintem jobb lenne, ha inkább nem válaszolnék. Nem gondolod? – egyenesedem aztán fel némileg, a kezemet leengedve az arcom elől, és csak a szemem sarkából nézek Felixre. Mit számít egyáltalán, hogy mit mondok, egyébként? A válaszok szerintem egyértelműek mindkettőnk számára.


reboot kísérlet *___*



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down

Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Leda & Felix   

Vissza az elejére Go down
 
Leda & Felix
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Felix Hasting

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Get more adventure :: Távol a világban :: Európa-
Ugrás: