HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Freddie & Becca

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Freddie & Becca   2014-12-27, 10:43 pm

keep calm
i'm a ninja




Valaha azt gondoltam volna, hogy teljesen elment az eszem, amiért ilyen hülyeségekbe keveredek mostanában. Az, hogy egy embert megfosztok a hajkoronájától - még ha nem is teljesen úgy, ahogy azt elterveztem, de ettől még félig-meddig megtörtént - és az, hogy most egy másiknak a magánszféráját készülök megsérteni a cuccai átkutatásával, nem éppen volt az életcélom az elmúlt években. Igazából mindig a diplomatikus problémamegoldás híve voltam. Szerettem kerek-perec megmondani az embereknek, azt, ami a szívemet nyomja, és ahelyett, hogy mások háta mögött cselekedtem volna, inkább addig ostromoltam őket, amíg meg nem kaptam amire szükségem volt. Meg amúgy is, mindig történik velem valami, ami elmenne egy ócska vígjáték erőltetett poénjának. Tudjátok, mikor kiderül, hogy a főszereplő... Nem, amúgy most éppen egy ilyen jelenet sem jut eszembe, de azt hiszem mindenki érti miről beszélek. Szóval mit is mondhatnék, mostanában néha kicsit túllövök a célon. Jó-jó, persze, mégsem állhattam oda és mondhattam volna Ash Skylar szemébe, hogy "hé haver, nyírd le a fejedet, mert Ledával ez a bosszúnk!" mert valószínűleg a képembe röhögött volna, és másnap ugyanazokkal a hülye tincsekkel a fején vonaglott volna el mellettem. A jelenlegi akciómnak pedig hatalmas ára van: a Bon Jovi cd-m. Ledával arra szoktunk pizzát zabálni a névnapjaink alkalmából a szoba közepén elterülve, és még annyi emlék kötődik hozzá. Nem hagyhatom, hogy odavesszen csak mert a volt barátom birodalmának határain belül tartózkodik. Elkérni meg elkértem - jó, a Ledával való üzengetés nem a legjobb módja ennek - és Felix nem volt hajlandó békelobogó alatt visszaszolgáltatni hozzám, úgyhogy most a saját sarkamra állok. Az meg, hogy Felix egészen véletlenül pont azon a hétvégén nincsen itthon, amikor majd belehalok a Bon Jovi lemezem hiányába, nos ez nem az én művem. És akkor most felejtsük el azt, hogy két perccel ezelőtt Ledával telefonáltam, mert meg akartam róla bizonyosodni, hogy Felix nincs-e véletlenül azon a "házbékítős" gólyás táborozáson, ahova ő is lelépett a hétvégére. Felix jó messze van, már csak a szobatársa felbukkanásától óvjon az isten, és megúsztam a dolgot. Bár azt hiszem még neki is könnyebben kimagyaráznám, hogy miért kotorászok Felix magánéletében a tudta nélkül, elvégre jóban vagyok a sráccal.
Régen úgy jöttem a Dunant-ba, mintha haza érkeznék, és majdnem mindenkit ismerek az épület falain belül. Ez most cseppet sem segít. Egy lepcses száj, és máris repül a postagalamb Mucsaröcsögére, hogy közölje Felix-el, az ex barátnője éppen könyékig elmerül az alsóneműfiókjában.
A lehető legelhagyatottabb folyosókon surranok át. Hála az égnek vasárnap délelőtt vagy mindenki másnaposan fekszik a szobájában, vagy kimozdul valamerre, mert szombaton már eleget döglött. Sikeresen elkerülök minden kíváncsi szemet. Amikor felém repül egy csiripelő madárka - vagy csiripelő sündisznó? - ninja módjára válok láthatatlanná (bemegyek a takarítószertárba), majd mikor arrébb vonul lassan kinyitom az ajtót, és óvatosan kikukkantok. Már csak egy fél folyosó. Nagy levegő, rajt.
Gyorsan, de óvatosan lépkedek a fal mentén. Miért a hall mellett kell lennie Felix szobájának? Miért nem lehet mondjuk a földszinten az első szoba, valami elhagyatott, kietlen folyosón? Mondjuk ennyi erővel lakhatna a takarítószertárban, és akkor már rég túlestem volna az egészen. A kanapék azonban magányosan ácsorognak a nappaliban, és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha egy tömeg süni akarna előugrani mögülük "meglepetés" felkiáltással. Azért még egy fél percig gyanakodva bámulom, felkészülve az esetleges szívrohamra, de mivel tényleg nem lep meg senki, ezért nagy levegőt veszek, és bekopogok az ajtón. Elvégre jobb így megtudni, hogy van-e odabent valaki, mint idegeskedve, és ninját játszva rányitni, nem? A kopogás után azonban rögtön arrébb is lépek, és diszkréten bebújok az egyik kanapé takarásába.
Az ajtó csukva marad. ismét közelebb férkőzök, még hangosabban kopogok, és visszahúzódok a rejtekhelyre. A csukott ajtó továbbra is olyan vészjóslóan mered rám, mintha egy fekete lyukat rejtene maga mögött. De legalább mozdulatlan marad.
Ezúttal nem várok tovább, ki tudja mikor bukkan fel valaki, inkább rávetem magamat a lábtörlőre, kikaparászom alóla a kulcsot, majd kinyitom vele az ajtót. Hangtalanul besurranok, mint valami gyors kígyó, és be is csukom magam mögött.
Pár lépéssel át is szelem a szobát, és próbálom felidézni magamban, hogy Felix hova szokta eltenni a dolgait. Az ágya melletti komódhoz lépek, átnézem a fiókjait. Megnézem az ágyalatti dobozokban, majd a ruhásszekrénye fiókjában, és a ruhái között. Megnézem a hűtő tetején a dobozban, és átkutatom a mikrón heverő cuccokat. Többnyire csak kacatok. Ha jól tudom dvd és cd tartója nem volt, de most megpillantok egyet a sarokban, szóval odalépek átkutatni.
- Ez az enyém! - mar belém a felismerés a Star Wars IV. láttán, de amikor kinyitom a dvd tokot hirtelen megdöglik bennem valami. Üresebb, mint a sivatag. Üresebb, mint a Dunant ház nappalija. Tök jó, most már nem csak a Bon Jovi cd után kell kutatnom.
A Star Wars-ra a dvd lejátszóban akadok rá, a Bon Jovi cd viszont nem kerül elő. A fali órára pillantok, és megállapítom, hogy már vagy negyed órája itt bénázok, szóval jobb lesz ha lelépek, mielőtt a saját bőrömön tapasztalnám meg, hogy milyen az amikor birtokháborításon kapják az embert. Hónom alá kapom a dvd-t, lenyomom az ajtókilincset, és teljesen megfeledkezve a ninja létemről, meg a settenkedésről, meg az egész akciójátékos hülyeségemről, kitárom magam előtt az ajtót.
Beleütközik valamibe, és a csattanást valami ember hang is követi.
Megtorpanok, és nem tudom, hogy melyik lenne a tanácsosabb: kivetni magamat az ablakon, vagy elszaladni, mielőtt még áldozatom magához tér a kábulatból. Az áldozatom el sem kábult teljesen. A fenébe. Grimaszba rándul az arcom, majd óvatosan kisandítok az ajtó mögül.
- Bocsiiii - nyüszítek halkan, nehogy bárki más is megtudja, hogy itt vagyok. Nincs szerencsém, nem Miss Hill az, a takarítónő, akivel egészen jóban lettem a Felix oldalán töltött hónapok alatt - bár lehet, hogy most már ő sem látna itt szívesen. Szembe találom magamat egy látásból ismerős sünivel. - Mondd, hogy nem az arcod volt az - rimánkodok, és gyorsan körbepislogok, hogy nincs-e valaki más is a folyosón. Miután megbizonyosodok róla, hogy ő az egyetlen szemtanú, megkönnyebbülök. Csak őt kell elhallgattatnom... Ez most tényleg úgy hangzik, mintha ki akarnám nyírni.





ruha - bocsássmeg amiért arcon bsztalak <3 : P


Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 28.
Posztok száma : 11
Age : 24 Foglalkozás : diák Play by : Oscar Spendrup
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Freddie & Becca   2015-01-08, 7:26 pm

-  Szerintem ott hagytad az asztalodon. – közölte az öcsém kacarászva a nyilvánvalót, miután a táskám egész tartalmát kiborítottam kettőnk közé a padra, majd két kézzel széttúrtam az összes kacatot, hogy biztos legyek benne, nem csúszott-e be valami alá, vagy mögé, bár tekintve, hogy egy négyszáz oldalas könyvről volt szó éppen, nem is értem, mire számítottam.
- Na, ne mondd, nagyokos! – túrtam bele a hajamba, majd morcosan elkezdtem visszadobálni a dolgaim a táskámba, egy egész váróteremnyi ember kíváncsi tekintetével magamon, akik figyelemmel kísérhették az egész jelenetet, amiben az öcsém felteszi a negyvenmilliós kérdést, hogy „te, ugye elraktad a Harry Potter harmadik kötetét, amit anya kért?”, én pedig teljes megsemmisülés közepette ráeszmélek, hogy bizony nem. Innen már mindenki bekapcsolódhat a sunyi oldalpillantásokkal kémlelő, vagy épp gátlástalanul bámuló tömeg valamelyikébe, lényegtelen, hisz mind a két csoport pont ugyanannyira feszülten várja a kis közjáték végkimenetelét.
- Muszáj visszamennem érte. – sóhajtok drámaian, majd a helyére húzom a cipzárakat és a hátamra kapom a táskát. – Te menj előre addig, megyek utánad nemsokára.
- De… - kezdené Thomas, de nem adok neki időt, hogy befejezze a mondatát, még előtte közbevágok.
- Ments ki anyánál, sietek!
Indulás előtt még gyorsan leellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e, nehogy esetleg a Dunant ház ajtajából kelljen visszafordulni a kulcsaimért, majd a köszönést helyettesítve egy integetéssel, már át is száguldok a vonatállomáson, egyenesen vissza az Abbey Mount irányába.
Sosem bántam igazán, hogy anyukám ennyire szörnyen ragaszkodik a családi programokhoz, de most mondjuk örültem volna neki, hogyha nem ezt a barátságos vasárnapot választja a kötelező, közös, nagy ebédhez, és nekem nem kellett volna embertelenül korán felkelni ahhoz, hogy aztán végül mégse érjek oda időben. Csak remélni mertem, hogy Thomas kitalál valami hihető indokot a késésemet illetően, és nem mondja el, hogy a többszörös figyelmeztetés ellenére is elfelejtettem elrakni azt a francos könyvet, amit mellesleg tegnap este be kellett volna pakolnom, ahogy kérte, miközben telefonáltunk. Nagyon hosszú ideje próbáltuk már mindketten rávenni, hogy olvassa el legalább az első kötetet, mert ez nem olyan fantasy-világ, mint gondolja, és egészen biztos, hogy élvezni fogja, végül az öcsém unszolására elkezdte, és nagyjából két hét alatt el is olvasta az első kötetet, majd rekordidő alatt a másodikkal is végzett. Múlthéten a telefonban olyan boldogan újságolta, hogy teljesen magával ragadta a világ, és, hogy mennyire tetszik neki, annak ellenére, hogy a legnagyobb csavarok mindig annyiból állnak, hogy az a bűnös, aki a legártatlanabbnak tűnik, az első könyvben ugye Mógus professzor, a másodikban Ginny.  Majd miután viccelődött még egy keveset azzal, hogy a harmadikban bizonyára Ron patkánya lesz az, én pedig erőltetett nevetéssel próbáltam elrejteni mindenféle érzelmet a hangomban, egy szomorú, és kicsit hitetlenkedő „Ne!” felkiáltással nyugtázta az évezred spoilerét, és a lelkemre kötötte, hogy azért még mindenképpen vigyem haza neki. Aztán ugyanezt még megígértette velem háromszor a hívásai alkalmával, további két e-mail, és egy sms, és tessék, én ennek ellenére is ott hagytam az íróasztalomon a nyomorult Harry Pottert, én vagyok a világ legrosszabb fiúgyereke.
Jellemző, hogy mikor a legjobban sietne az ember, akkor állják az útját a leghihetetlenebb dolgok is, mint például az az abszolút filmbe illő bénázás, ahogy a bejárati ajtót próbálom kinyitni, vagy, ahogy majdnem átesek a küszöbön, ami ott van, mióta én beköltöztem, mégis minden egyes alkalommal, ha sietek, utamat állja. Egyetlen pozitívum egyelőre a napomban, hogy legalább maga a ház üresnek és nyugodtnak tűnt, mert bár jóban voltam jóformán mindenkivel, most egyszerűen nem engedhettem meg magamnak azokat az udvariassági köröket, hogy beszélgetésbe elegyedjek bárkivel is, szóval azonnal, villámtempóban rohantam a szobám felé.
Basildon és Gravesend igazából egyáltalán nem volt messze egymástól, autóval, nagyjából 30-40 perc alatt meg lehetett tenni az utat, de a tömegközlekedést sajnos úgy alakították ki, hogy kerülni kelljen egy hatalmasat London irányába, és csak onnan ment vonat Basildonig, ezzel egy kellemes órával és néhány átszállással meghosszabbították az utat. Arról nem is beszélve, hogy hétvégén óránként-kétóránként közlekedtek a szerelvények, hogy még véletlenül se érhessek oda időben a következővel.  A hosszú és bonyodalmas közlekedésre hivatkozva egyszer megpróbáltam lemondani a nagycsaládi látogatósdit, hátha megúszom az utazást, és tanulhatok helyette a vizsgáimra, de anyukám leellenőrizte, hogy gyalog négy óra és tizenhárom perc alatt meg lehet tenni a távot, szóval, ez biciklivel nagyjából a fele, tehát ha lekésem a vonatot, még akkor is ott a kerékpár opció, hogy legalább vacsorára odaérjek. Esélytelen kijátszani, ő mindenre gondol.
Ahogy befordulok a célegyenesbe, meg is dicsérem magam, hogy kiemelkedően jó részidőt futottam, és bár a sietős lépteimen még nem lassítok, azért azt rögtön meg is engedem magamnak, hogy a következő héten egy napot kihagyjak és a kora reggeli futás helyett inkább aludjak az ágyamban, mint minden normális ember, mikor abszolút váratlanul kinyílik az ajtó az orrom előtt, amit az agyam ugyan azonnal érzékel, és veszettül jelezni kezd a lábaimnak, azok működése mégsem elég olajozott ahhoz, hogy meg tudjanak állni, mielőtt még telibe beleszaladnék.
Arra még van időm, hogy legalább a szemeimet becsukjam és összeszorítsam a fogaim ütközés előtt, aminél mondjuk egy leheletnyit hasznosabb lett volna, ha az alkarom kapom az arcom elé, de hát utólag ugye már könnyű okosnak lenni. Először az orrom érkezik a tömör fa anyagának, majd miután felfogta az ütés nagy részét, sokkal kisebb lendülettel, de a homlokom is találkozik az ajtóval, én pedig megengedek magamnak egy fájdalmas szitkozódást.
- Óóóóó, basszus! – lépek hátra egy fél lépést, a jobb kézfejem pedig automatikusan az arcom elé kapom, mintha attól félnék, hogy szegény orrom leesik, ha nem szorítom vissza a helyére… mondjuk pont olyan érzés is.
- Bem az arcob volt. – nyögöm hátrahajtott fejjel, és a rászorított markomnak hála szörnyen nevetséges orrhangon is. Mindkettőnknek nyilvánvaló, hogy bizony az arcomhoz lett az imént hozzárendelve az az ajtó, de hát, ha neki jobb attól, hogy azt mondom, hogy nem, én örömmel kamuzok a kedvéért.
- Szerintem vérzik az orrom… - csak egy pillanatra húzom el a kezem, hogy leellenőrizzem, hogy valóban a véremtől ilyen maszatos-e a kezem, vagy esetleg elsírtam magam, csak nem tűnt fel, és csak a könnyeim kellemetlen nedvességét érzem, de ahogy megpillantom a vörös, maszatos ujjakat, már biztos vagyok benne, hogy nemhogy nem érek haza időre, valószínűleg még az ingemet is összekentem, szóval majd jól le fog szidni anyukám, hogy mennyire nehéz kiszedni belőle, és miért nem vigyázok jobban. Mindez egy átkozott Harry Potter könyv miatt történik, szinte hihetetlen.

1030 | music | outfit | hát nem vagy valami jó ninja :DD <3
Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Freddie & Becca   2015-01-10, 6:41 pm

keep calm
i'm a ninja




Lehet, hogy igaza volt Ledának, és esetleg meg kellett volna kérdeznem személyesen is Felix-től a Bon Jovi cd-m hollétét, mint bármelyik másik normális ember tenné. Nem csak, hogy energiát, de még a méltóságomat is megspóroltam volna vele, ami abban a pillanatban kezd el kifele szivárogni belőlem, amikor rádöbbenek, hogy a lebukásom esélye nem is olyan csekély, mint azt reméltem. Sőt, mi több, sikeresen betöröm egy szerencsétlen fiú arcát, aki rosszkor van rossz helyen, ez pedig azt hiszem az a pillanat, amikor ideje bevallanom, nem csak hogy kevéske az esélyem a szökésre, hanem ennél minimálisabb aligha lehetne. Mert most nem hagyhatom itt szegény embert vérző orral, meg sajgó homlokkal. A menekülés csábító gondolatát két másodperc alatt el is feledem, belátva a tényt, hogy még én sem lehetek akkora bunkó, hogy itt hagyjam, miután félig megöltem. Bár ha van hírnevem, az amúgy sem lehet valami jó ezen falak között, de azért mégiscsak...
Egy darabig csak topogok, mint valami tehetetlen pingvin, aztán megkockáztatom, hogy becsukom magam mögött az ajtót. Még egyszer körbepislantok a folyosón. Nincs itt senki. Gyönge sóhaj tör ki belőlem, és amikor ismét megszólal, visszakapom rá a tekintetemet, mintha csak most döbbennék rá, hogy még mindig itt áll.
- Akkor ne hajtsd hátra a fejed! - szólok rá és pár másodperc zsebemben való turkálás után előkapok egy papír zsebkendőt. Némi habozás után a tarkójáért nyúlok, és gyengéden előrehajtom a fejét, mert bár tényleg nagyon szép a plafon, nézze csak a cipője orrát. A kezébe ügyeskedem a papír zsebkendőt, és újabb után kutatok a zsebemben, hogy nagyjából megtisztítsam a kezét, de ott ahonnan az első jött, nem akadok rá újabbra. Kiskoromban nagyon orrvérzős gyerek voltam. Majdnem minden héten legalább kétszer arra ébredtem, hogy vérzik az orrom, és bármennyire is erősködtem, hogyha hátrahajtom akkor elmúlik, anya azt mondta nem szabad.
- Melyik a te szobád? - bukik ki belőlem a kérdés kissé vonakodva, mert hát na, alig ismerem egy perce a tagot, és ezalatt az egy perc alatt is csak kárt okoztam neki. Meg amúgy is, sokkal tanácsosabb lenne inkább elhúznom a csíkot a házból, mint hogy egy Dunant-os fiú szobájába menjek. És akkor most hadd ne említsem, hogy még mindig jobban örülnék neki, ha Felix szobájában kapnak el, és nem egy másik fiúéban.
Megvárom a választ, aztán kéretlen-kelletlen visszafordulok az ajtóhoz, bezárom, és pont oda csúsztatom vissza a kulcsot a lábtörlő alá, ahonnan nemrég előkapartam. Olyan lassan mozgok, amennyire lassan csak tudok, mert bár tudom, hogy sietni kéne, mert mégiscsak jobb lenne egy szobában, ahol senki nem bukkanhat fel, sem Felix, sem a szobatársa, sem bármelyik lepcses szájú, de tudom, hogy ha most felállok, akkor valami magyarázatot kell adnom, hogy miért is nem invitálom be a saját szobámba. És ha eddig nem is esett le neki, hogy nagyon nem vagyok süni (mert hát nyilván arra figyel, hogy az orrából ömlik a vér), akkor most vagy rájön, vagy azt fogja gondolni, hogy szimplán egy tapló vagyok, hogy miután kis híján eltöröm az orrát, még a szobámba sem vagyok hajlandó beengedni.
Lassan felállok, és megejtek felé egy bátortalan mosolyt.
- Ööö... szóval bocsi, csak ide most... - biccentek az imént bezárt ajtó felé, és zavartan lesütöm a szememet. Megköszörülöm a torkomat, és ismét felé sandítok. Úgy döntök nem magyarázkodom, mert a mondat első fele olyan degeneráltra sikeredett, hogy nincs az az isten, hogy be is fejezzem. Illetve az is kizökkent a magyarázatom kifundálásából, hogy más emberi hangok is megütik a fülemet, és tudatosítom magamban, hogy mentenem kell a még menthetőt. Megragadom szabad csuklóját, és villámsebesen elindulok abba az irányba, amerre a szobáját sejtem (vagy legalábbis amerre remélem). - Szóval melyik a te szobád? És ne is álmodj róla, hogy itt hagylak félholtan - lesek vissza rá a vállam fölött, bocsánatkérő pillantásokat küldve felé. Még kétszer átkot szórok magamban nem tudom, hogy kire vagy mire, és még háromszor eljátszok a gondolattal, hogy milyen szép is lett volna, ha két másodperccel később nyitom ki az ajtót, de nem feledkezem meg a hátam mögött egyre közeledő hangokról. Alig telik el egy kis idő, és máris a szobája előtt ácsorgunk, de mégis, mielőtt még eltűnhetnék a kíváncsi szemek elől, a folyosó végén feltűnik három hangosan nevetgélő lányka.
- Rohadt életbe... - morgom az orrom alatt, és újdonsült ismerősömre pillantok. - Kulcs? - nyújtom a kezemet, és még egyszer átsandítok a válla felett a folyosón közelgőkre. Ráadásul abban is biztos vagyok, hogy az egyikük Felix szobatársának a húga, az a nagyon pletykálós lány, aki miatt már akkor tudta a fél iskola, hogy szakítottam Felix-el, amikor még anyáéknak sem mondtam el telefonon.





ruha - szerintem elég király vagyok pedig CoolVery Happy


Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 28.
Posztok száma : 11
Age : 24 Foglalkozás : diák Play by : Oscar Spendrup
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Freddie & Becca   2015-07-06, 1:42 pm

Minden erőmmel azon voltam, hogy a lehetetlen pozícióm ellenére meglessem, hogy ki és miért támadt rám, de akármennyire is igyekeztem lefelé sandítani, az orromra szorított mancsom kitakart mindent, és az, elmozdítsam a fejem a kényelmesen hátrahajtott helyzetből, egészen addig nem volt opció, amíg ez a bizonyos Ő nem kényszerített rá. A jobb kezem helyére egy papírzsepi került, ami valamivel azért több komfortérzetet nyújtott, de még így is roppantul kellemetlenül éreztem magam a szituációban. A plafon textúráját felváltotta a padlóé, ami ugyan nem volt kevésbé változatos, de a bizonyos Ő kezei kényszerítettek, hogy lefelé nézzek, mert… hát igazából nem tudom, hogy miért, de nem éreztem úgy, hogy a helyzet megfelelő lenne megkérdőjelezni a szakértelmét.
- Okés – nyöszörgöm a cipőm orrát bámulva, közben csendesen magamban szitkozódom, amiért nem néztem meg a pozícióváltás közben, hogy kivel is van dolgom. Megpróbálhatnék felsandítani rá, anélkül, hogy a fejem elmozdítanám, de mind ismerjük a sexy look meme srácot, és azt azért nem próbálnám ki inkább, mindkettőnk érdekében.
- Ömm… - mormogok hirtelen meglepettségemben, aztán gyorsan folytatom, mielőtt a bizonyos Ő azt hinné, hogy agyrázkódást is kaptam, hogy még egy ilyen egyszerű kérdésre is nehezemre esik válaszolni. – Pont ezen az oldalon, a folyosó végén.
Ahogy ezt kimondom, már hallom, ahogy kattan a zár, és mikor már épp azt hinném, hogy ez a bizonyos Ő annyira aranyos, hogy nem akarja megkockáztatni, hogy elvérezzek ezen a hosszú úton, és gyorsan kapok valami sürgősségi ellátást a szobájában, a legnagyobb meglepetésemre egy szőkésbarna hajkorona úszik be a látóterembe, pont a tornacipőm orra előtt. Csak akkor esik le igazán, hogy ahol épp állunk, az határozottan nem a bizonyos Ő szobája, mikor gondos óvatossággal a lábtörlő alá rejti a kulcsot. Én is tartok egyet a szobám közelében, gondosan elrejtve, lássuk be, ezeket a rejtek-kulcsokat nem napi rendszerességgel használjuk.
Ahogy felemelkedik, követem a tekintetemmel, mert ezek után már igazán szeretnék egy nevet is párosítani a támadóhoz, és már azt sem érdekel, hogy gyakorlatilag minden véres körülöttem, és anyukám nagyon mérges lesz, hogy nem tudja majd kimosni az ingemből. Zavartan mosolyog rám, fejével az ajtó felé intve, valamit arról magyarázva, hogy Ő ide csak valamit most, és én meg csak arra tudtam gondolni, hogy végre megvan az arc, végre tudom!
Csak mondjuk, fogalmam sincs, hogy ki Ő! Még csak nem is ismerős, talán még életemben nem láttam ezt a lányt. Ki tudja, talán jobb is így, ha esetleg valami nagy értékű lopást követett el az imént, akkor egyszerűbb tanúskodni ellene így ismeretlenben. Már ha mer az ember, persze, én most így pusztán véletlenből kaptam egy összezúzott orrot, bele se merek gondolni, hogy mennyire fájdalmas, ha szándékosan áll bosszút.
Nem sok időm van ezen agyalni, mert a bizonyos Ő már meg is ragadja a csuklómat és el is kezd húzni a megfelelő irányba, hogy minél előbb eltűnhessen az ajtó elől, ahová csak oda most… hjah, mondhatjuk, hogy igencsak információ szűkében voltam, hogy ki-hová-miért. Kezdjek azon aggódni, hogy valami annyira nagyon illegálist csinált az imént, hogy el akarja tűntetni az egyetlen szemtanút, aki történetesen én vagyok?
- Azért szerintem túlélem – felelem, mert az férfias, és az önérzetem megköveteli, ha ismeretlen lányok vannak körülöttem, hogy ne mutassam ennyire szerencsétlennek magam, meg, ha esetleg tényleg meghalnék, akkor legalább bátran tegyem – Az utolsó előtti amúgy.
Nagyon érdekelt, hogy miért ennyire fontos neki eltűnnie, mert hát látszólag a folyosó végén feltűnő, nevetgélő lánycsapat eléggé frusztrálta, de nem voltam benne biztos, hogy akarom hallani a választ, így inkább csak a zsebemhez nyúltam, a szabad kezemmel hogy előhalásszam a kulcsot, mikor is…
- Basszus, ne! – nyögöm elhaló hangon majd kicsit rettegve a reakciójától kikerekedett szemeimet ráemelem. – Hát ennek nem fogsz örülni, de…
Be se fejezem a mondatom, miután minden zsebem végigtapogattam, és már száztíz százalékig biztos voltam benne, hogy nem lesznek ott a kulcsok, hátra fordulok a másik szoba irányába, ahová a bizonyos Ő az imént éppen... nos igen. Meg is látom a küszöb mellett heverve, a barna szőrgombócról egyből felismerem a Chewbacca kulcstartómat, és ahogy ott hevert, szinte biztos vagyok benne, hogy az ütközés után ejthettem el, mikor szükség volt a kezeimre, hogy a helyén tartsam az orrom.
Visszakapom a tekintetem rá, remélve, hogy nem kap pánikrohamot, vagy agyvérzést itt helyben, bár a helyében én is kiabáltam volna magammal, hogy mégis hogyan lehetek ennyire béna, hogy egy maximálisan észrevehető helyen otthagyom az amúgy igencsak feltűnő kulcsomat. Már épp javasolnám, hogy gyorsan visszaszaladok érte, aztán eszembe jut, hogy ez a betörésesdi úgyis jól megy neki, nekem meg van pótkulcsom.
- Van egy másik! – kiáltom lelkesen - Azt hiszem a jobb szélső virágláda alá rejtettem.
Soha nem volt még szükség a tartalék kulcsra, úgyhogy csak reménykedni mertem, hogy még ott lesz, és tényleg bejutunk. Ott, abban a szent pillanatban elfelejtettem, hogy fel kellene hívnom anyukámat, hogy ne számítson rám már ma, hogy valószínűleg hatalmas nagy rendetlenség lesz a szobámban, és borzalmasan lúzernek fogok tűnni, ha meglátja azt a sok hülyeséget, amit az évek során az öcsémmel felhalmoztunk.  Gondolok itt a falat borító Andy Warhol és René Magritte plakátgyűjtemény, a harminc centis cukorka automatám, vagy az Angry Birds madarak Star Wars kiadású figurái, amik a polcon pihennek. Az összes, hangsúlyozom, mindegyik megvan.  Abban a minutumban csak arra tudtam gondolni, hogy bejussunk végre, és ha azon túl vagyunk, akkor majd hogy fogom elmondani neki, hogy mindegyik kulcsom fel van címkézve a nevemmel, és a nevetgélő lánykáknak, akik elől menekülünk első dolguk lesz bekopogni hozzám, ha meglátják ott a folyosón. És megismétlem, egy tizenkét centiméteres, barna, bolyos Chewie kulcstartó van rajta, esélytelen, hogy ezt ne vegyék észre.


910 | music | outfit | hát én igencsak látlak pedig c:
Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Freddie & Becca   2017-06-02, 11:51 pm







Ha megkönnyebbülés, vagy egy pillanatnyi remény is volt, ami megkörnyékezett a szobájának ajtaja előtt való toporgás közben, már nem emlékszem rá. Mert olyan gyorsan illant el, hogy lehet, hogy csak odaképzeltem.
Hát ennek nem fogok örülni?
Hirtelen a nemzethalál, és apokalipszis összes lehetséges és/vagy lehetetlen jövőképe végigszaladt a fejemben a másodpercnek egyetlen tized része alatt. Pestis, kolera, harmadik világháború, atombomba, aztán az is megfordult a fejemben, hogy esetleg beközli, hogy a épp fejem fölött van egy meteor, és épp a fejembe csapódik, szóval épp arrébb kéne ugranom, hogy megmeneküljek. De nem. Sajnos ezek csupán könnyed vágyálmok voltak, a valóságban minden sokkal-sokkal rosszabb volt. A lebukásveszély kellős közepén roptam a táncot, és annyira szabadulhatnékom volt, mint még soha. Pedig én már ragadtam be telefosott fesztiválos toi toi-ba.
Halálra vált sápadt arcom követte a tekintetét Felix szobájának ajtaja elé, és amikor megláttam a szőrös kakit a lábtörlő mellett heverni, és nagy nehezen leküzdöttem az instant szívrohamot a torkomon, ismét rászegeztem pillantásomat. Ez viccel.
- Te... - nem érzed a helyzet komolyságát, akartam mondani, mintha lett volna bármi jogom elővenni őt bármiért. Aztán rájöttem, hogy nincs időm arra, hogy megrójam ilyenekért, miközben nyilvánvalóan nem a helyzet komolyságát nem érezte, hanem magát a helyzetet nem tudta felfogni. Érthető okokból. Úgyhogy lenyeltem a mondatot, és amint ismét szólásra nyitotta a száját, gyorsan cselekedtem.
- Azt hiszed? - sziszegtem halkan, és sebtében újabb pillantást mértem a közelgő hangzavarra. Jobb szélső virágláda, jobb szélső virágláda. Természetesen reflexből a balhoz ugrottam, mert ilyen helyzetekben számomra nincs jobb meg bal. Nincs semmi se.
Nem volt ott.
- Nincs itt - pislogtam fel rá bepánikolva, aztán szó nélkül átvetődtem a másikhoz, míg nem végre kapkodó ujjaim hideg fémkulcs felületét érintették. Diadalittasan döftem a zárba, attól rettegve, hogy most zsigerből beletöröm, míg egyszer csak, fogalmam sincs miféle varázslat hatására, de a zár megadta magát, és kinyílt az ajtó. Én még életemben nem örültem ennyire annak, hogy kinyílt egy ajtó. Pedig én már ragadtam be telefosott fesztiválos toi toi-ba.
Felpattantam, bevetettem magamat a szobába, és onnan nyúltam ki fél kézzel, hogy behúzzam magammal a kint ácsorgó orrvérzőt, aki a jelenetből legnagyobb valószínűséggel annyit sem fogott fel, hogy fapapucs. Ez a maga módján, külső szemmel félreértve akár erotikus is lehetett volna, ahogy a nő ekkora szenvedéllyel rántja maga után a férfit, hogy "szobára menjenek", ahogy azt a Matherben mondják, meg az elcsépelt drogos-tinis sorozatokban. De a mi esetünkben egészen biztosan nem volt erotikus. Minden volt, csak az nem. Ha külső szemmel láttam volna, kihívtam volna magamra a 911-et. Egészen biztosan. "Ismeretlen nőszemély rántotta be magához az előtte megcsonkított, vérző férfit a Dunantban. Kérem siessenek, furcsa hangokat hallok." Vagy valami ilyesmi.
Odabent becsuktam mögöttünk az ajtót, és háttal nekidőltem, mintha attól féltem volna, hogy most azonnal ránk is nyitják. Kezeimet őrülten dübögő mellkasomra helyeztem, és kiengedtem magamból a már Felix szobájába való belépés óta bennem gyülemlő sóhajt. Csak ekkor jutott eszembe a még mindig hónom alatt szorongatott Star Wars dvd. Igazából, simán letölthettem volna a netről. De ha már itt volt, gyémántként csillogó szemekkel pislogtam rá, és eszembe jutott, hogy nincs meg a Bon Jovi-m. Az élet ilyen rossz.
Aztán felpillantottam a vérzőorrú fiúra, és hirtelen az eszembe ötlött, hogy mi mindent műveltem vele az elmúlt percekben. Bűntudat futott végig rajtam. Betörtem az orrát (mondjuk ő futott neki az ajtónak...), nem engedtem be a szobába (ami mondjuk nem az enyém...), és betörtem a szobájába (erre nincs mentségem).
- Sajn... - kezdtem bele, mire kopogás ütötte meg a fülemet. Az arcom az elmúlt percekben már bemutatta a színskála minden árnyalatát, de most pirosból újfent sápadt fehérre változott, és én megint szublimálni akartam. És megint nem sikerült. Eljöttem az ajtótól, őrizetlenül hagyva - eddig támasztottam, így most ez a döntésem volt a lehető legrosszabb döntés -, és a fiú elé ugrottam. - Úristen, csinálj valamit. És be ne engedd őket, mert megőrülök.. Hova bújjak... - és közben félreléptem, oldalra sasszéztam, beütöttem a lábamat, és végül a szekrényben kötöttem ki.
Utána meggyógyítom. Csinálok neki kakaós csigát. Mosok rá. Imádkozom érte, és minden fiú gyerekemet utána nevezem el. Csak mentse meg az irhámat.





A hozzászólást Rebecca Twain összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2017-10-04, 10:21 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2014. Oct. 28.
Posztok száma : 11
Age : 24 Foglalkozás : diák Play by : Oscar Spendrup
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Freddie & Becca   2017-07-05, 9:07 pm

- Én? - kérdezek vissza fojtott orrhangon, de végül a beszélgetésünk ezen szála ennyiben is maradt. Vártam, hogy a fejemhez vágja, ez egy véresen komoly helyzet, aminek történéseiből én ugyan aligha tudtam kivenni a részem, de mégiscsak jelenlévő voltam, szerves része az eseményeknek, jogos lett volna a felháborodás. Csakhogy végül nem jött az a bizonyos felháborodás, hagytam hát, hogy a maga aranyos módján pánikoljon, míg én engedelmesen fixíroztam a fehérre mázolt plafon végeláthatatlan monotonitását. Szívesen tekintgettem volna lefelé kíváncsian, hogy mi történik, mégsem mertem ellenszegülni a nemrégiben elhangzott "Hajtsd hátra a fejed!" utasításnak, na meg amúgy is olyan bájosan túlpörgött a lányka, véletlenül sem akartam plusz egy gondot okozni azzal, hogy mintegy bizonyíték gyanánt összevérzem a padlót. Úgy tűnt azért egészen jól boldogul közreműködés nélkül is, függetlenül az irányok rutinszerű tévesztésétől és a zár erőszakos feszegetésétől, már csak a zárt ajtó indokolatlan rángatása hiányzott, vagy valami hasonlóan indulatos, roppant heves női reakció, ami ilyenkor történhet.
Ha tippelnem kellett volna, azt mondom, meglepődött, mikor kinyílt az ajtó, de én legalábbis mindenképp, ilyen türelmetlenül még senki nem rántott át a küszöbömön. Mondjuk még soha senki nem rántott át a küszöbömön, de ez abszolút lényegtelen információ amúgy is.
Halk kattanás jelezte, hogy az ajtó becsukódott, megtalálta a helyét, és mi, többé-kevésbé épségben végre a jó oldalán vagyunk. A biztonság kedvéért, vagy talán ösztönös védelmező reakcióként a lány azért még nekivetette a hátát, hogy útját állja, de legalább lelassítsa annak a szerencsétlennek az útját, aki esetleg be találna jönni rajta. Szerintem mondjuk kevésbé baráti, ám százszorta hatékonyabb megoldás lett volna, ha csak szimplán orrba veri őket – is – a tömör faburkolattal, már csak abból a szempontból is, hogy az apró termetéhez párosuló kevéske testsúlya nem tűnt elégnek ahhoz, hogy huzamosabb ideig bárkit is feltartson.
Ütemes kopogás jelzi a kulcsaim megtalálójának érkezését, amire szinte egyszerre kapjuk fel a fejünket, vagyis én, pozíciómból adódóan a fel helyett inkább le, ugye. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és én gondolatban hálát adok, amiért a lány a kopácsolás visszhangjának elcsendesedése után inkább ismét a menekülés mellett dönt, ahelyett, hogy az én gondolataimat megfogadva az ajtó segítségével még valakit megtámadjon.
- Mégis mit csináljak? – kérdezem, miután a „valamit” valahogy nem tűnik elégnek, de a válasz helyett csak újabb kérdés robban a levegőbe, én pedig már abszolút nem tudtam lépést tartani ezzel a kapkodással, így mire felvettem volna a fonalat, Ő már – kisebb sérülések árán ugyan, de – eltűnt Narniában. Vagyis a ruhásszekrényemben, amire az öcsém kreatívan egy Narniás moziplakátot aggatott. Az utóbbi egyébként sokkal kevésbé varázslatos, hacsak a tömérdek mennyiségű kockás inget és filmet, képregényes vagy zenekaros holmit nem számítjuk annak. Tapasztalataim szerint nem szokás.
Lányos zavaromból egy újabb ritmikus kopogás és az azt követő, aggódással vegyes kérdő hangsúlyú „Freddie” zökkent ki, résnyire nyitom az ajtót, és egy meglepett tekintettel találom szembe magam.
- Végre! Szia, minden rendben?
- Persze, épp indulni készülök, megígértem a szüleimnek, hogy otthon vacsorázok ma, az öcsém is vár már rám az állomáson, szóval eléggé sietek…
- Tudod, hogy elhagytad a kulcsod? – emeli fel a bolyhos kulcstartómra függesztett, halkan csilingelő kulcsaimat.
- Oh, nem. Biztos elejtettem, tudod szaladtam, mert eléggé sietek, és hát…
- Ha az öcséd nincs is itt, a kulcsod meg nálam, akkor hogy jutottál egyáltalán be?
- Őőőő, pótkulcs?
- Az előbb még nem tudtad, hogy elhagytad.
- Hát… eléggé sietek?
Óvatos mozdulattal emelem ki a lány vékony ujjai közül a kulcsaimat, és már épp készülök visszavonulót fújni, de a meglepett pillantás nem távozik, én pedig roppant modortalannak érzem rácsukni a kíváncsi kis orrára az ajtót, így csak állok ott előtte, bambán mosolyogva, az orromból pedig újra elered a vér.  
- Basszus, Fred, vérzik az orrod! – közli a nyilvánvalót – Várj, segítek. Hajtsd le a fejed.
- Le?
- Le! – mordul rám a meglepett pillantás, majd erőszakosan a padló irányába nyomja a fejem, tiszta papírzsepit gyűrve a szaglószervem elé.
- Biztos, hogy nem hátra kéne hajtani a fejem? Ilyenkor nem azt szokták?
- Dehogy, ki mondta ezt a hülyeséget?
Akaratlanul is a szekrényem felé sandítok, várva, hogy kirobbanjon belőle a lány, mint valami indulatos kis haricpocok védve az igazát, mélyen belül meg azért remélem, hogy nem ennyire öntudatos, mert azt, hogy mit keres a szekrényemben, biztos, hogy nem tudnám kimagyarázni. Az elhagyott kulcs esetét sem sikerült megfelelően kezelni, mit mondanék egy hirtelen felbukkanó barna lánykáról? Hogy ott lakik? Hogy nem tudtam, hogy ott van? Hogy nem is ismerem, ami mondjuk még igaz is? Hogy az akasztós szekrény valójában dimenziókapu? De mégis melyik a kellemetlenebb, ha én zártam be, vagy ha önszántából zárkózott be? Most mondanám, hogy hagytam, hogy engedtem a kattant lánynak, hogy molylepkét játsszon a ruháim között, mert csinos?  
- Figyelj. – mondom a padlónak – Tényleg nagyon aranyos vagy, hogy segíteni akarsz, de én most tényleg nagyon sietek, ha megígérem, hogy nem vérzek el, mehetek készülődni?
- Biztos, hogy nem szeretnéd, hogy bemenjek? – kérdezi kételkedve. A meglepett tekintetű dunantos, aki visszahozta a kulcsaimat, nem a padló. Nincs agyrázkódásom.
- Persze, minden rendben lesz. Köszi, hogy hazahoztad Chewie-t, néha hajlamos a elkóborolni a Birodalomban. – ejtek még meg egy gyenge Star Wars utalást, majd becsukom a távozó lány mögött az ajtómat, hogy bekopoghassak a szekrényembe kuksoló másikhoz. Hát ilyen lehet rejtegetni a szeretőt a feleség elől…




859 x ebben x erre x csak, hogy tudd, a szépséges új pofid bármikor a szekrényem vendége lehet <33
Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Freddie & Becca   2017-07-18, 8:51 pm







Nem határozottan nem a legtettrekészebb süni akadt fenn a hálómban... az ajtómban. Az pedig külön meglepetés volt számomra, hogy így öt perc ismeretség után is inkább a "több ilyen kéne" kategória felé közeledett, és nem pedig a "bárcsak meghalna" kategóriához, ahová már így is túl sok embert soroztam be. Nem, nem volt gyors, valószínűleg nem beszélte a nyelvemet, és még nagyobb valószínűséggel leginkább félt tőlem, de legalább nem láttam a szemében gyűlöletet. Ami egyébként furcsa volt. Az emberiség és én kölcsönösen utáltuk egymást, így furcsa volt találkozni valakivel, aki nem használta rajtam a szemet-szemért elvet, és törte be az orromat, miután én készségesen betörtem az övét. Meg aki még azt is engedte, hogy betörjek a szobájába, aztán begubózzak a szekrényébe.
Ritka lényre leltem. És amekkora szerencsétlennek éreztem magamat, valójában örültem, hogy éppen ő rohant neki az ajtómnak.
A szekrényben kuporogva hallgatóztam, és az ilyenkor már csak Murphey törvénye miatt is rám törő, de nagyobb valószínűséggel a coccolino öblítőre való allergiám kiváltotta tüsszögőrohamot próbáltam visszanyomni a torkomon. Fulladozva, azon aggódva, hogy a bent tartott hapcitól elpattan egy ér az agyamban, fülemet az ajtóra tapasztva figyeltem.
Orrvérzés.
Hajtsd le a fejed.
Minek hajtotta fel a fejét? Hülye ez? Én azt mondtam, hogy hajtsa le! Vagy nem? Nem emlékszem... Pedig én nem szoktam tévedni. Általában. Néha.
Azon sakkozva, hogy azt mondtam, hogy hajtsa hátra vagy hajtsa előre, még mindig viszkető orral a coccolino illatban, helyette is öngyilkosságot elkövetve egy képzeletbeli lézerkarddal az idióta Star Warsos vicce miatt kuksoltam, és azon tűnődtem, mikor süllyedtem idáig. Mikor indultam meg azon a bizonyos lejtőn. És valójában simán lehet, hogy soha el sem indultam felfelé...
Ekkor nyílt az ajtó, én pedig halálra vált arccal pislogtam fel rá, mintha elfeledkeztem volna róla, hogy a szobában van, és hogy tudja, hogy amúgy én is itt vagyok.
- Én is azt... aszt... a... - kezdtem rögvest védekezésbe, mikor előtört belőlem a coccolino allergia. Akkorát tüsszentettem, hogy kis híján forgott velem egyet a világ. Kivergődtem magamat a ruhák, és minden más közül, amit a férfiak valamiért a ruhásszekrényükben tartanak, pedig távolról, csukot szemmel sem ruhák, és koszosak is, aztán megálltam előtte. - Én is azt mondtam, hogy hajtsd le a fejedet! - fontam össze mellkasom előtt a karomat, és bosszúsan pislogtam rá. - Most tiszta idiótának tűnök, mintha én nem tudnám! - Nem egészen értettem én sem, hogy ki előtt tűnnék idiótának, mindenesetre kifejezetten sértette a dolog az egómat. Aztán végignéztem rajta, egyszer, kétszer, összevont szemöldököm pedig lassan kisimult, arcom bocsánatkérővé változott, ahogy lepergett a fejemben, hogy mégis mi mindent tettem vele az elmúlt percekben.
- Sajnálom - nyögtem, közelebb léptem hozzá, és vállánál fogva gyengéden hátrébb toltam, hogy leültessem a mögötte lévő ágyra. Megfordultam, szememmel egy darabig kutakodtam a szobában, és végül a fürdőszobából kihalásztam egy kis wc-papírt, vattát, és bevizeztem egy kis törülköző végét. - Gondolom tartozom egy magyarázattal, mi? Igazából, ennél nagyobb idiótának úgysem fogok tűnni, úgyhogy... - közben visszaértem hozzá, letérdeltem elé a földre, és átnyújtottam a wc-papírdarabkát. - Fújd ki! - szóltam, aztán folytattam. - Szóval a volt barátomnál maradt a Bon Jovi cd-m, és a Star Wars dvd-im. Most hogy a hétvégén nem volt itthon, így most fogd be az orrodat egy öt-tízpercig! - szóltam, és megint nyújtottam neki egy kis wc-papírt. - Vagyis... Vagyis szóval nem volt itthon a hétvégén, úgyhogy gondoltam betörök hozzá, és megkeresem, de csak a Star Warst találtam. Mindegy, szóval éppen jöttem ki az ajtón, amikor nekifutottál, és muszáj volt elmenekülnöm azok elől a lányok elől, mert az egyikük ismeri Felix-et, és biztos, hogy rögtön elmondta volna neki, hogy betörtem a szobájába. Ezért sem engedhettelek be oda... Mert nem is az én szobám - vágtam valami grimaszt, és feltérdeltem, hogy a vizes törülközővel kicsit letörölgessem az elkenődött vért a száján, és az orra alatt, aztán visszaültem a lábaimra.
- Ó! - döbbentem rá valamire. - Egyébként Becca vagyok. És köszönöm. Jövök neked egy naggyal, úgyhogy csak szólj, ha szükséged van rám.



Vissza az elejére Go down

Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Freddie & Becca   

Vissza az elejére Go down
 
Freddie & Becca
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Welcome to Abbey Mount :: Testvériségek lakrésze :: Dunant house-
Ugrás: