HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Axel Singleton

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Goddard

Goddard
Csatlakozott : 2015. Jan. 15.
Posztok száma : 8
Motto : Sometimes we just can see clear only after our eyes washed away with tears. Age : 26 Foglalkozás : Ian Somerhalder Play by : Tanuló
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Axel Singleton   2015-01-16, 2:29 pm

Axel Singleton
2014 január

-Üdvözlöm Tony! Örülök, hogy végül beleegyezett a találkozóba. – Fogvillantó mosolyt küld felém, vastag, szinte vérvörös rúzstól izzó ajkával. A velem szemben ülő riporter a harmincas évei végén járhat. Csinos, ám szemeit már apró ráncok veszik körbe. Az álnevemen szólít, lévén az igazit még nem is tudja. Remélem ez így is marad. Ha nem jönne jól minden egyes fitying a busás kórházi számlák miatt, most nem ülnék itt. Talán akkor Tony Xelton sem létezne.
-Jó napot! Részemről a szerencse! – Kimért, hűvös hangnemben köszönök, tekintetemmel lágy vonásait fürkészve. Előre tartok a kérdéseitől. Gyomrom görcsbe rándul, kezeim pedig már nyirkosak az izzadságtól. Még bele sem melegedtünk a beszélgetésbe, de máris sajnálatot vélek felfedezni lelkének tükrében. Gyűlölöm, ezt az egészet! Vagy sajnálnak, vagy megvetnek, ez a két opció létezik. Többek közt ezért is titkolom kilétem. Na meg az egyetemen sem szeretném, ha gyilkosnak vagy őrültnek könyvelnének el. Már azt is nehezen viselem, hogy tudom, mindkettő igaz rám. Nem kell, hogy mások is az arcomba vágják.
-Alig pár hónapja jelent meg a „Gyász” című könyve, és máris a sikerlisták élén van. Gondolta volna, hogy ennyi ember lesz kíváncsi a történetére?  Milyen érzés elismert írónak lenni? – Csak egy pillanatig töprengek a válaszon, majd szóra nyitom a számat, s hagyom, hogy reszelős hangom bejárja a kopár szobát.
-Azt sem gondoltam, hogy egyszer könyvet írok majd és kiadják. Számomra is meglepő, hogy ennyi embert érdekel a történetem. Ennek ellenére, nem érzem írónak magam. – Igyekszem tárgyilagos válaszokat adni, s nem belefolyni a magánéletembe. Nem vagyok író, fogalmam sincs arról, hogy kéne egy ilyen interjút végigcsinálni, csak azt tudom, hogy szeretnék minél előbb megszabadulni ettől a nőtől és a szituációtól. Ez mind a pszichológusom hibája. Ha nem győzködött volna arról, hogy beszéljek valakivel, vagy legalább vessem papírra a gondolataimat, most nem lennék itt. Ő volt az, aki először olvasta a könyvem és az is, aki rávett, hogy adassam ki.
-Az első oldalon az áll, hogy igaz történet alapján. Úgy tudom, önről szól a könyv. Igaz ez? Én is olvastam, de bevallom, idősebbnek gondoltam és kevésbé jóképűnek! – Mintha flörtölne, de úgy érzem, ezt csak a cikk miatt teszi. Át is suhanok a dolog felett, s rezzenéstelen arccal válaszolok az újabb kérdésére. Ha ezen túl leszek, meglátogathatom Emmát!  Biztatom magam.
-Minden sora igaz! Nem egy fikció, mi az elmém mélyéről pattant ki. Nem azért írtam, hogy sikeres, vagy gazdag legyek. Csupán kiadtam magamból az elmúlt évek fájdalmát. Olyan ez, akár egy napló. A könyv, én vagyok! Nem hiszem, hogy a tragédia vagy a fájdalom elkerüli a vonzó, fiatal embereket. Talán komolyabb vagyok a korosztályomnál, vagy inkább fásultabb, ezt belátom. – Feszülten lazítom meg a nyakkendőmet. Bár ne kellett volna öltönyt húznom! A hányinger apró rohamokban tör rám, s levegő is, mintha egyre kevesebb lenne a helységben. Ajkam kiszáradt, így az előttem lévő pohár vízért nyúlok, miközben már füleimet súrolja is az újabb kérdés.
-Ezek szerint, ön tényleg végignézte a szülei halálát? Azt hiszem milliók szemébe csalhatott könnyeket az a bizonyos harmadik fejezet, mikor a tragédiát taglalja. Hogy sikerült túljutnia a gyászon? – Kérdése közben, még a vizet is félre nyelem, mikor a szüleimet említi. Ujjbegyeim elfehérednek a vaskos pohár reflexszerű szorításától. Tudtam, hogy rákérdez majd, most mégis a szívem már a torkomban dobog, ereimben pedig, hihetetlen sebességgel zúdul a vér. Hiába igyekszem elnyomni, az emlékképek ismét feltűnnek lelki szemeim előtt.

2009 Téli szünet

-Emma, gyere már! – Motoromnak támaszkodva álltam az egyetemi ház előtt, közvetlen miután segítettem apáéknak Emma minden bőröndjét a kocsiba tuszkolni. Nővérem még mindig a barátnőitől búcsúzkodott, szép sorjában átölelte mindegyiket, majd cuppanós puszik hangja keveredett a légtérben. Téli szünet! Már a gimnáziumi éveink alatt is mindig síelni mentünk, s ez amolyan hagyománnyá vált nálunk. Most is épp arra készülődtünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az a pillanat, mikor utoljára élve látom a szüleimet!
-Most azért duzzogsz, mert nem láthatod a szünetben a kis barátnődet?  – Élénk mosollyal az arcán ugrándozott ki a házból, mint egy kislány. Sötét tincsei hófehér bőrével alkotott igazán vonzó kontrasztot. Mindig is büszke voltam a nővéremre, és azt hiszem, akkoriban ő is az volt rám.
-Nem, Sarah megvár engem, mert úgysem találna még egy ilyen zsenit! Én viszont nem várok tovább rád! – Nyelvet öltöttem rá, apáék pedig vidám tekintettel szemlélték civakodásunkat. Ez olyan mindennapi dolognak számított. Enyhe testvéri heccelés, persze soha sem bántottuk komolyan egymást. Mindig óvtuk egymást és nem volt olyan helyzet, amiben nem számíthattunk a másikra.
-Sajnállak Einstein! Neked csak egy marék ész jutott, míg én megkaptam az összes jó gént az ősöktől! – Ezzel a mondattal vágta be karcsú, légies testét a szüleink kocsijába. A ritmikus gimnasztika sztárja. Míg én csak egy Guard voltam a csapatomban (amerikai futball), addig ő csodákat művelt a szalaggal. Több versenyen is dobogós lett, mégis színészi babérokra szeretett volna törni.
-Fiam, nem jössz inkább velünk? Ráfagysz arra a motorra út közben! – Apám derűs ábrázattal próbált hatni rám, sikertelenül. Féltettem az én kicsikémet. Másfél hét alatt, ki tudja, hogy mi történhetett volna vele.
-Tudod, hogy nem hagyhatom itt! Még lába kelne a szünet végére! – Pimasz vigyorral húztam fejemre a sötét bukósisakot. Általában nem hordtam, de az ősök előtt jobbnak láttam magamra kapni.
-Óvatosan gyere, mert sok helyen csúszik az út! – Ezzel apám el is tűnt a gépjármű kormánya mögött. Anyám még biztatóan intett egyet, majd felbúgtak a motorok. Eleinte minden rendben ment. Könnyedén követtem őket, bár ujjaim jócskán lefagytak. Aztán az út felénél, hatalmas hópelyhek kezdtek el szállingózni, s lassan fehérre festették a tájat. Már bántam, hogy a motort választottam a fűtött kocsi helyett. A látási viszonyok drasztikus mértékben romlottak le a fehér, vattaszerű takaró végett. Épp akkor előztem meg őket, mikor a szerpentinre kanyarodtunk fel. Hosszan rám dudáltak, ezzel is jelezve nemtetszésüket, de figyelmen kívül hagytam őket. Aztán hirtelen megcsúsztam. Csak egy pillanat volt az egész, de már nem tudtam uralmam alá vonni az alattam száguldó vasparipát. Még láttam a kocsi fényszóróját, mikor jobb lábamra nehezedett a fém és az úton keresztülsuhanva korláthoz csapódtam. Biztos voltam benne, hogy meghalok, de annál is rosszabb dolog történt. Mellettem épp csak másfél méternyire, apám kocsija áttörte a korlátot és bukfencezve zuhant alá a meredek sziklafalon. Ahelyett, hogy elgázolt volna félre rántotta a kormányt és saját épségüket veszélyeztette. Meghűlt a vér, ereimben. Arra már nem emlékszem, hogy üvöltöttem, vagy csak akartam. A motorom súlyára viszont igen. Átfagyott, fájdalomtól sajgó tagjaimmal alig bírtam kimászni alóla. Csodával határos módon, bár több helyen szétszakadt a ruhám, behorpadt a sisakom, s vérfoltok keresztezték kabátom cafatait, komolyabb bajom nem esett. Valahogy a sziklafalon is lejutottam. Már erre sem emlékszem igazán. Minden olyan ködös, rémálom szerű volt. Először apám élettelen, fakó tekintetét láttam meg. Teste összeroncsolódott autóban ragadt, míg vállai és feje átütötték a szélvédőt. Nem kellett megérintenem ahhoz, hogy tudjam, őt már elvesztettük. Minden porcikám remegett, akkor már nem a hidegtől.
-Ne, ne, ne… - Ez a szó vésődött az elmémbe, hisz vagy ezerszer elhagyta számat. Anyámban még volt egy csipetnyi tartás, de mellkasába fúródott hatalmas üvegszilánk, és keserű halálhörgése nem sok jóról árulkodott. Elmém üvöltött, remélve, könyörögve, kérve, követelve, hogy ez csak egy rémálom legyen! Ébredjek fel, most azonnal! Halál és benzinszag keveredett a levegőben.
-Anya… - Alig hallható suttogás hagyta el a számat, majd üvöltésbe torzult hangom. Kigyullad a hátsó ülés, s a lángok, mintha a semmiből nőttek volna hatalmasra. Apám parázsló cigarettája még ott egyensúlyozott az ülés huzat anyagának szélén. Mégsem ez rémisztett meg a legjobban, hanem Emma. Csak feküdt ott, annak ellenére, hogy bőre élettel teli hamvasságban úszott, még akkor sem mozdult, mikor a lángnyelvek arca jobb oldalát kezdték simogatni. Nem menekült, nem kiáltott, csupán egy vékony kis vérpatak csordogált fejéről szüntelen, holott fél arca csúnyán megégett. Azt sem tudtam, hogy mit csinálok, mikor kirángattam a kocsiból először őt, majd anyánkat. Apán, már nem segíthettem. Utolsó emlékem az volt, hogy a hóban térdelek, karjaim görcsösen szorítják Emma testét. Könnyeim potyogtak, miközben újra és újra szólítgattam, megrázva időnként az ernyedt lányt. Könnyeim vérével keveredve festették halovány vörösre a körülöttünk lévő hóréteget. Égett hús szag ütötte meg az orrom. Nem mertem a járműre nézni. Valahol a távolban szirénázás hallatszott talán. Fel sem fogtam, hogy közeleg a segítség. Még mindig Emmát élesztgettem, míg valaki erővel nem szakította el tőlem. Felnéztem. Mentősök, s tűzoltók szaladgáltak körülöttünk. Vajon, mikor jöhettek? Anyámat akkorra már hordágyra tették. Ahogy elhaladtak mellettem, rá néztem, s ő engem bámult, kikerekedett szemekkel, majd tekintete megmerevedett. Talán ekkor kerültem igazi sokkhatás alá, hisz csak napokkal később, már a kórházban tértem magamhoz. A fehér falak, a havas tájat juttatták eszembe. A fájdalom hálójában vergődve, gyengének, kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Elvesztettem a szüleimet, Emma pedig egy súlyos koponyasérülés miatt, kómába esett. Trauma és önvád, ezek lettek életem fő jellemzői.

Egy pillanatra behunyom a szemem, hátha ez meggátolja azt, hogy könnyeim ismét utat találjanak maguknak a külvilágra. De csak újabb rémképeket csalok elő ezzel. Iszok még egy kortyot. Tudom, hogy válaszolnom kell a nő kérdéseire, de mindez nagyon nehéz számomra még mindig.
-Elnézést, csak az emlékek..- Fejem lehajtva kérek bocsánatot hosszú hallgatásomért.
-Igen, ott voltam, mikor az élet utolsó szikrája is elhagyta egykor csillogó íriszüket. Nem kívánom ezt senkinek. Akkor, ott én is meghaltam egy kicsit! Az utolsó kérdésére pedig a válaszom az, hogy sehogy. Még, nem sikerült feldolgoznom a történteket. – Fészkelődök kicsit, keresem a helyem, de nem találom. Émelygésem lassan masszív hányingerbe csap át. Csak legyen vége, legyen már vége…
-Sajnálom, nem akartam feltépni a sebeket. –Mentegetőzik feleslegesen, mire csak a fejemet rázom. Nem hibáztatom, ez a munkája. Egyébként sem hibáztathatok senkit magamon kívül a kialakult helyzetért.
-Meséljen egy kicsit a testvéréről! Magához tért azóta? –Könyörtelenül száguldanak felém múltam darabkái, előhívva a bennem szunnyadó bűntudatot. Pedig egy töredéke egyébként is velem van mindig. Ezért járok heti kétszer pszichológushoz, ezért nem tudok csak altatóval aludni, s akkor is rémálmok gyötörnek. Ezért élek nyugtatókon évek óta.
-A nővérem még most is kómában van, csak a gépek tartják életben. Nincs rá esély, hogy felépüljön, sőt, arra sem sok, hogy valaha, csak egy pillanatra magához térjen. – Most már nem tudom tartani magam, könny szökik a szemembe, amit lopva igyekszem eltüntetni. A velem szemben ülő nő, tapintatosan nem forszírozza a dolgot. Nem mondja újra, hogy sajnálja és ezért valamilyen szinten hálás vagyok neki. már tele a padlás a sok „sajnálommal”. Mit sem érnek a szavak. Nemrég megtudtam, hogy Emmánál beállt az agyhalál. Nem tehetek érte már semmi mást azon kívül, hogy elengedem. Erre pedig, képtelen vagyok. Ha ő is elmegy, nem marad senki, nem marad értelme a létezésemnek.
-És mi történt a kedvesével? Újra egymásra találtak? Vagy esetleg már valaki másért dobog a szíve?  – Arcvonásaiból azt szűröm le, hogy egy könnyedebb vonalra próbálja terelni a témát, hogy nekem segítsen ezzel, de a szerelem dolog is elég rosszul érint. Sarah elhagyott a szüleim halála után. Azt mondta, túl bonyolult lett minden és ő ezt nem képes végigcsinálni. Megértettem, mégis végtelenül fájt. Akkor lett volna a legnagyobb szükségem rá, a szeretetére. De nem tartottam vissza, egyetlen percig sem. Mindenki összesúgott a hátam mögött, gyilkosnak, majd később bolondnak hívtak. Én sem akartam volna magammal lenni abban a helyzetben.
- Az incidens után, nem láttam őt többé. Egyetemet váltottam és másik városba költöztem.  Azóta, egyetlen kapcsolatom sem volt. A nők erős, szilárd férfiakra vágynak, nem olyanokra, akik megjárták már a zárt osztályt is. – Mégis kinek kellenék? Ki akarna éjjelente egy rémálmokkal küszködő, könnyező, nyugtatókon élő bolonddal hálni? Ki akarna azzal törődni, hogy kirángasson a gödörből, hogy kivegye a kést a kezemből, ha kell? Senki és én ezt megértem. Nem is kívánom senkire sem ráerőltetni magam. Persze a pszichológusom szerint, jót tenne egy közelebbi kapcsolat, de úgy érzem, nem várhatom el senkitől sem, hogy a fájdalmammal kelljen együtt élnie.
-Miatta kísérelt meg véget vetni az életének? Bánja, hogy nem járt sikerrel?  - Újabb két szívbe markoló kérdés. Kezem immár látványosan remeg meg, de még ezt is elviselem. Már csak pár perc, aztán irány a virágárus. Emma mindig is oda volt a tulipánokért, ezért havonta többször viszek egy csokorral a kórtermébe.
-Nem mondanám, hogy miatta. Az, hogy elhagyott, csupán az utolsó csepp volt. Nem ő a hibás, én voltam túl gyenge. Utólag visszagondolva, hálás vagyok annak, aki végül levágott arról a bizonyos kötélről, még épp időben. – Hangom halk, szinte suttogásszerű. Vágytam a halálra aznap, el akartam menekülni minden elől. Végül a mennyek országa helyett, fél év zárt osztály jutott nekem. Talán nemrégiben vissza is kerültem volna, ha bárki tudomást szerez az újabb kísérletemről. Ezúttal egy hídról ugrottam a jeges vízbe, de túl hamar kihalásztak. Csak egy kis nátha lett a dolog végeredménye. Még meghalnom sem sikerül! Azután tettem ezt, miután közölték, hogy Emma soha többé nem tér vissza hozzám. Eddig ő éltetett, ezután pedig, minden ismét túl sötét.
-A könyvében nyíltan ír a pszichiátrián töltött hónapjairól is. Egy szóval, hogy jellemezné ezt az időszakot? – Kutató tekintetét szinte a bőröm alatt érzem. Kedves jelleme ellenére vérbeli újságíró. Akár honnan nézem, életem legfájdalmasabb jeleneteit hozta fel égész idő alatt. Mégsem akadtam ki rá, hisz kellőképpen jól tud tálalni, ráadásul ez az örökké sajnálkozó arc, elveszi a kedvem az üvöltözéstől.
-Kaotikus! – Ejtem ki a szót pár röpke pillanatnyi gondolkozás után. Máshogy nem is lehetne jellemezni a diliházat. Minden nap egy új élmény volt, attól függően, hogy mennyi nyugtatót lőttek épp belém, a terápiás foglalkozásokról nem is beszélve.
-Még egy utolsó kérés! Beszélne nekem a jelenéről és a jövőjéről? Hogy él most? Várható újabb könyv? Lesz happy end? – Egy kérés és egy rakat kérdés. Rafinált nő, nem hagy könnyen szabadulni. Pedig el kell érnem a repülőm, ha még Emmát is látni akarom ma.
- Nos, a jelenem. Mint ahogy említettem, újra kezdtem az egyetemet egy másik városban. Heti rendszerességgel járok a nővéremhez és a pszichológusomhoz felváltva. Kedvesem nincs, sokat tanulok. Azt hiszem, mást nem tudok mondani. A jövő pedig a sors titka! Igyekszem elkerülni a pszichiátriát. Újabb könyvön nem gondolkozok, mint ahogy már említettem, nem érzem írónak magam.  Happy and pedig, csak a mesékben létezik! – Kisebb szóáradatot tárok elé, hátha ezek után végre utamra enged. Ennyi is túl sok volt már. Még hogy pár szót a jövőmről. Azt sem tudom, lesz-e olyanom egyáltalán. Minden változik, minden képlékeny, főleg az én életemben. Lediplomázok az Abbey Mount Felsőoktatási intézményben, fotográfus szakon. Aztán lesz, aminek lennie kell.
-Köszönöm az interjút! Én azért még reménykedek benne, hogy több Tony Xelton könyv is a polcokra kerülhet majd!  – Mosolyogva, negédes szavakkal búcsúzkodik. Felállok, s udvariasan kezet fogok a nővel, elköszönök, majd elhagyom a helységet. Végre friss levegő kerül a tüdőmbe. Lábaim még kissé bizonytalanul visznek a cél felé. Fognom kell egy taxit és irány a repülőtér. Van jogosítványom, de nem vezetek. Sem motort, sem autót a baleset óta. A volánnál mindig pánik roham tör rám. Öt év alatt mennyi minden történt.

1. 18 évesen elkezdtem az egyetemet testnevelő-edző szakon.
2. Majd jött a tragédia, elvesztettem a szüleimet, Emma kómába esett.
3. Elhagyott a kedvesem.
4. Megkíséreltem átjutni a túlvilágra.
5. Bolondok házába zártak, ahol rádöbbentem arra, hogy mindent meg kell tennem a testvéremért.
6. Emmának kerestem egy jó kórházat és a közelében lévő egyetemre be is iratkoztam. Immár fotográfus szakon ugrottam neki a felsőoktatásnak.
7. Írtam egy könyvet.
8. Mire végre elértem azt, hogy ösztöndíjat kapjak megtudtam, hogy Emmán sem segíthetek már, újabb kísérletet tettem az élet elhagyására.
9. A könyvem nagy siker lett, bár senki sem tudja, hogy én írtam és rólam szól. Már kaptam ajánlatokat a megfilmesítésre. Most már nem kell aggódnom a kórházi számlák miatt. Bárcsak visszakaphatnám Emmát. Csak őt…
10. A pszichológusom szerint, új célt kéne találnom az életemben. Én viszont még azt sem tudom, akarok –e élni egyáltalán, bár a válasz a nem felé billen.

Közben begördül elém a taxi, s én fásultan huppanok a hátsó ülésre.  Irány a reptér, Anglia, egy virágárus majd Emma…
Üdv, a nevem Axel Singleton, 24 éves vagyok, 1991 január 15.-én, Louisiana-ban láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem amerikai. Jelenleg diák vagyok és a Goddard house csoportba tartozom. Ian Somerhalder arcát vettem kölcsön.
Jellem
Oly hűvös, mintha örök tél ölelné körbe testét. Ám szíve kedves, törődő, csupán nincs kin gyakorolnia eme erényeket. Mélyre temette, elzárta lelkét a külvilág elől, így valódi érzelmei is csak ritkán tükröződnek az arcán. Többnyire búskomorság és melankólia lengi be az általa birtokolt teret, s elméje is, sötét utakon jár, egy lépéssel csupán a halál előtt. Sokszor eszébe jutnak eme zord gondolatok, főleg mikor eluralkodik rajta a magány és a gyengeség. Már két alkalommal kísérelte meg elhagyni ezt a világot. Láthatóan nem járt sikerrel. Éjjelente rémálmok gyötrik, érzelmileg teljes káoszban él. Sok időt tölt egyedül, mert fél újra megnyitni szívét. Rejtélyesnek hiszik, hisz alig van olyan ember, aki ismeri a múltját. Mások szemében olyan, akár egy kósza árny. Figyelmes és gyengéd, de nehéz közel kerülni hozzá.  Szereti az embereket, igazi romantikus alkat, s még csak nem is haragtartó. Kivéve, ha saját magáról van szó. Önmagának képtelen megbocsájtani és ez lassan teljesen felőrli.  Múltja erőteljesen megpecsételte jelenét, még a pszichológusa sem volt képes eddig helyre billenteni az életét. Kívülről mégis higgadt, komoly férfinek tűnik. Még halvány mosolyát is előveszi időről-időre. Idegrohamait is igyekszik zárt ajtók mögött kiengedni magából. Olyankor vagy összetöri a berendezést, vagy önmagában tesz kárt, esetleg könnyekkel küszködik. Nem akarja, hogy mások lássák, mennyire szánalmas. Megveti magát gyengeségéért. Pedig pár éve még, harsány, élénk, fiatal volt, minden társaság lelke. A sportoló buli huligán, aki az egyeteme egyik igazi szépségével járt. Azóta minden megváltozott.  Immár nem a sport és a szórakozás a lételeme, egyetemet váltott és a szeretett lány is elhagyta. Mostanság ritkán fordul meg bulikon, akkor is inkább csak egy sötét sarokban támasztja a falat. Alkohol hatására úgy változik meg, mint egy skizofrén. Briliáns elme, rendkívül művelt és intelligens. Gyorsan és pontosan tanul, nagyobb megerőltetés nélkül. Mégis sokszor látni könyvekkel. Írt is egyet, de ezt sem tudja róla túl sok ember, lévén, álnéven jelent meg a gyász feldolgozhatatlanságáról szóló műremek. Ráadásul saját képekkel illusztrálva. Elég szép példányban kelt el, így anyagi helyzete is nagyjából felfelé ível mostanság. Pár hete még úgy tűnt, minden helyrejöhet egyszer. Aztán bekövetkezett a legrosszabb. Az orvosok azt javasolták, hogy engedélyezze az Emmát életben tartó gépek lekapcsolását és gondolja át, hogy felajánlja-e drága nővére szerveit. Eddig a lány éltette, s most, még mindig nem képes elengedni. Megtört jellem, kinek igazán fáj az élet. Nem fél a haláltól, de az élettől nagyon is.

Külső
Szálkás, sportosnak mondható testalkattal rendelkezik. 184 centijével magassága is tökéletesen átlagosnak mondható. Haja sötét barna árnyalatokban játszik. Többnyire szélfútta, pedig ismeri a fésűt, csak a hajnyíró gépet nem nagyon. Szemei akár a hideg, jég kék óceán, melyen csupán néha csillan meg a fény, akár egy gyors habzó hullám. Kellemes akcentus, ritka, ám akkor szédítő mosoly egészítik ki férfias vonásait. Arcát olykor enyhe borosta takarja, mely kissé igénytelen kinézetet biztosít számára. Ruhatára egyszerű, többnyire sötét darabokból áll. Ritkán hord öltönyt, inkább a hétköznapi lazaság jellemzi. A divat egyáltalán nem hatja meg. Amíg talál egy tiszta farmert és egy pólót, esetleg inget, nem is érdekli az egész. A cipőkkel sem problémázik, ám a bakancsokat előnyben részesíti. De, ha épp egy kopott sportcipő van kéznél, az is épp olyan jó.
abbey mount
institute for higher education
Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 488
Motto : living and existing are not the same thing. Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Axel Singleton   2015-01-16, 3:20 pm

Elfogadva!
Abbey Mount Institute for Higher Education

Tyűha! Maradjunk csak ennyiben, mert szerintem már eleget dicsértelek máskor is, az nem is meglepő igazán, hogy ilyen részletekbe menő remekséggel megírt lapot rittyentettél ide nekem, ahogy az sem, hogy a sztori megfogott, szinte regényszerű volt, olvastam volna még, a karakter szinte ijesztően valósághű, és… ja, de, dicsérlek még egy kicsit mégis :”) Sikeresen megcsinátad azt is, hogy ne olyan karaktert kreálj az ifiúrból, amilyet mindenfelé és szinte bárhol találhatunk vele, úgyhogy igazán le a kalappal (; Foglalózz, játssz (tudod, rám is mindig lecsaphatsz ;D), és keress valami boldogságot Axelnek, mert hiába figyelmeztettél, azért most vérzik a kis szívem.

Avatar foglaló
Egyetemisták nyilvántartója
Játékostárs kereső
Kapcsolatlisták
Instagram
Twitter
AbbeyBlog
Telefonok

abbey mount
institute for higher education



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
 
Axel Singleton
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Kukucs! - Abi & Colin & Axel -

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Growing like a newborn :: Elfogadott karakterlapok :: Goddard house-
Ugrás: