HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Wim & Aoi

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Tanár

Tanár
Csatlakozott : 2014. Jun. 28.
Posztok száma : 43
Motto : "Táncolj, mintha senki sem látna! Élj, mintha az ég a földön lenne! Énekelj, mintha senki sem hallana! Szeress, mintha soha senki nem bántott volna meg." Age : 38 Titulus : the mysterious and funny teacher Foglalkozás : zene- és tánctanár Play by : Shiroyama Yuu
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Wim & Aoi   2017-05-28, 12:54 pm



elhagyott tulajdon


Wim & Aoi


Este hét. Az esti tanóráknak is bőven vége. Egyetemi hallgatót már nemigen találni az iskola területén. Egy-egy bóklászó lélek az, aki erre jár, senki más. Az első emeleti tanárimban ültem eddig. A laptop és az internet hosszú időre lekötötte figyelmemet, ám nem azért, hogy azt a bizonyos facebook-ot nézegessem. Nekem ilyen felhasználóm nincs is. Játékra annál kevésbé használok számítóképet. Iskolai programokról és régebbi eseményekről olvasgattam, valamint hangszereket nézegettem webes boltokon keresztül. Hamar elrepült az idő, ráadásul, ha komoly szokásommá válik késő estig bennmaradni az épületben, a végén még tényleg kísértet leszek. Noha, korábban is volt már rá precedens, hogy éjjel tízig próbáltunk a diákjaimmal, de az egy teljesen más eset. Most nem tanítok, komoly, fontos dolgom sincs, ami itt tartana a négy fal között. Semmiképpen sem szeretnék úgy járni, mint Dr. Park, akivel néhány hónapja találkoztam.
Hátra dőlök székemben, ajkamat mutató- és hüvelykujjam közé téve gondolkozok el egy pillanatra. Barna szemeim a képernyőt figyelik. A falon lévő óra kattogása töri meg a csendet újra és újra, mígnem hirtelen felegyenesedem, kikapcsolom a laptopot, majd összeszedve kulcsot, telefont, belebújok zakómba. Igen, ma egy lazább, hosszú, fekete nadrágot öltöttem magamra lakkcipővel, fehér inggel és egy alvadt vérszínű, mintás zakóval. Ingem felső három gombját szabadon hagytam, balomon egy elegáns, ezüst karóra pihent. Egyéb kiegészítőt ezúttal nem viseltem. Középhosszú, fekete hajam pár kósza tincse az arcomba lógott, de már megszoktam. Kilépve a tanári ajtaján kulcsra zártam, majd hosszúra nyújtott, egyenletes léptekkel indultam el a lépcsők felé. Félhomály uralkodott a létesítmény folyosóit. Útközben, a felső szint egyik padja alatt észrevettem valamit. Tekintetem akaratlanul is megakadt az ülőalkalmatosság takarásába bújt tárgyon. Emberi természet a kíváncsiság, s egy elhagyott értéket kár lenne otthagyni. Inkább, le kellene adni a portán vagy egyéb olyan helyen – amennyiben nincs rajta tulajdonosának elérhetősége –, ahol hanyag illető visszakaphatja elvesztett holmiját. Odaérve lehajoltam és felvettem a hangszertokot. Igen, súlyából és formájából ítélve is könnyedén megállapítható, hogy egy gitár lapul benne. Megforgattam a tokot, többször is, hátha van rajta egy monogram vagy más egyéb, azonosításra alkalmas ismertetőjel, ám semmi ilyesmivel nem találkozott tekintetem. Kezemben tartva indultam el lefelé a lépcsőn, gondolva, leadom a többi hangszer között. Egy zenész, ha van esze, akkor a zeneszoba raktárában keresi először elvesztett barátját. De, egy hangszer mindig nagy figyelmet kap egy muzsikus közelében, különösen, ha rólam van szó. Ott motoszkált a fejemben a gondolat, miszerint meg kellene lesnem milyen típus bújik meg a tokban. S végül, győzött a bosszantó természet, megálltam a lépcső alján, letettem az utolsó fokra a tokot és kinyitottam. Legalább négyszer forgattam meg kezeim között, többek között megvizsgálva a talált tárgyat, másrészről újabb monogram és más jelek után kutatva. Semmi. Csend honolt az épületben, így kihasználtam zene iránti szeretetemet és az utolsó előtti fokra lettem alfelemet. Kényelembe helyeztem magam, hátamat a falnak vetettem és megpengettem a gitárt. Arcizmai eltorzultak a hang hallatán. Kifejezetten rosszul esett, hogy a tulajdonos még be sem hangolta hangszerét. Hogy lehet így nyúzni ezt a remek darabot?
Nem kellett több, végképp elengedtem a visszatartó erőket és nekifogtam a hangolásnak. Amikor végeztem vele, és szépen, hozzá illőn és méltán muzsikált a darab, fogtam magam és egy spanyol számot eljátszottam rajta. A Malaguena dallama messzire elhallatszódott. Megtörte a kora este csendjét, jómagam átadtam a zene örömének.


ezt játszotta | 532 | üzenet | ×



Aoi

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Mar. 01.
Posztok száma : 17
Motto : Just show evil the upmost respect. Titulus : Captain Friendzone Foglalkozás : Play by : Josh Franceschi
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Wim & Aoi   2017-06-07, 3:44 pm

-Jó ég, nyugodj már le! – csattant fel idegesen a szobatársam, amint megelégelte a végeláthatatlan köreim monotonitását, amit az elmúlt tizenegy percben fel-alá róttam a szobánk közepén. – Kikopik miattad a szőnyeg!
Ő látszólag nem érezte a helyzet súlyosságát, ellenben én annál inkább, bár tény, hogy a Spongyabobos alsónadrágom, és a kopott, szürke Amerika kapitányos pólóm, mint az öltözékem csúcsa, jelentősen megnehezítette, hogy komolyan tudja venni az amúgy nagyon is jelentős problémámat.
- Nyugodjak le? NYUGODJAK LE? Hogy kérhetsz ilyet? Lucille elhagyott! LUCILLE! – morrantam az arcába olyan veszélyesen közelről, hogy, ha amúgy nem lettem volna teljesen ártalmatlan, biztos megragadom a pólóját és addig rázom, amíg el nem zsibbadnak a kezeim.
- Te hagytad el, teljesen pontosan. – javított ki egyből, és olyan nyugodt hangon, hogy csak még idegesebb lettem tőle. – Ez csak egy gitár, Wim, ne csinálj már úgy, mintha a barátnőd dobott volna ki, jézusom. Biztos megint bent hagytad az iskolában, menj, aztán keresd meg, vagy mit bánom én, csak legyél már idegesítő valahol máshol.
- Igen! Megkeresem! – bólogattam egyetértően, mintha ez egyébként nekem nem juthatott volna eszembe. Jó, nem jutott, túlságosan mérges voltam magamra, amiért ez megtörténhetett, de előbb-utóbb azért egyedül is erre a döntésre jutottam volna. Gondolom.
Az ujjaim a kilincs köré fonódtak, és egy határozott mozdulattal feltépték a szobánk ajtaját. Nekem fel sem tűnt, hogy mennyire elhamarkodtam az indulást, gondolkodás nélkül léptem át a küszöböt, és robbantam bel e az üres folyosó csendjébe.
- Egy nadrágot azért vehetné… nenenene, Wim, ne kérlek, csak a nagyinacit ne, kérlek inkább a… ó bazdmeg...  el ne mondd bárkinek is, hogy ismersz!
Nem volt időm olyan felesleges dolgokra, mint válaszolni, vagy egyáltalán figyelni arra, amit a szobatársam motyogott, én csak felkaptam az első nadrágot, ami a kezem ügyébe akadt, majd újra beleugrottam a cipőmbe, és egy pillanat töredéke alatt már újra a folyosón voltam.
Szaladni akartam, de egy szimpla sétatempónál is komoly kihívást okozott magamra rángatni az epermintás pizsamanadrágomat, amit annak idején még a nagyimtól kaptam születésnapi ajándékba, és azóta is az egyik legkínosabb ruhadarabomnak minősül. Ez más esetben mondjuk elegendő indok lett volna, hogy csak a zárt ajtók mögött, kizárólag a szobatársam jelenlétében viseljem, most viszont meg kellett találnom Lucille-t, nem volt időm arra, hogy gondosan összeválogassam a ruháimat.

Az iskola épületének főbejárata nyitva volt, ami azt jelentette, ami egész addig megkönnyebbülést jelentett, amíg rá nem eszméltem, ez azt jelenti, hogy még tartózkodnak az épületben, szóval valakivel hamarosan roppant mód kellemetlen beszélgetést kell folytatnom az ittlétem miértjeiről, az elhagyott gitárom esetéről, és valószínűleg az epres nadrágomról is.
Mindenképpen szerettem volna elkerülni a feltűnést, amihez szükség volt arra, hogy minél előbb a kezeim között tudjam azt a fránya gitártokot, így hát jobb híján hasra vágtam magam a folyosó felénél és vadul elkezdtem a padok alatt kutatni az ismerős formák után. Úgy nézhettem ki, mint egy túlsúlyos fókabébi, ahogy minden erőmet bevetve ügyetlenül csúsztam előre a folyosó mintás padlóján, mint aki teljesen elvesztette a józan eszét. Nos, valóban elég közel voltam hozzá.
Ez volt az egyetlen magyarázatom a gitárhúrok adta csodásan dallamos hangra is, ami betöltötte az iskola üres folyosóját, bizonyára megőrültem, főleg, mert Lucille csodás hangja egy pár pengetés után valóban csodássá változott, nem az a bántóan rosszul hangolt dallam bújt elő belőle, mint ami az én kezeim alatt történik. Majd az akkordok egyszer csak dallá fonódtak össze, és ez már elég volt ahhoz, hogy ne csak a fejemet kapjam fel, hanem az egész testem felrántsam a földről és elinduljak az irányába.
Gyors, sietős alapja volt a számnak, ismerős volt, de nem ismertem, így már biztos voltam benne, hogy nem csak képzelem az egészet, hanem valaki tényleg megtalálta a hangszeremet, és éppen játszik rajta.
- DIOS MIO, LUCILLE! – kiálltok fel örömömben, ahogy a folyosó végén, a lépcsősor aljában megpillantom a bükkfaszínű gitáromat. Az őt tartó kezekre, és a hozzájuk tartozó, békésen, ám annál nagyobb szakértelemmel pengető tanárt már csak utána veszem észre.
- Vagyis… jó estét! Én csak… szóval… Luci vagyis na, a gitáromért jöttem. Véletlenül bent hagytam ma, és hát… ja. – mutogatok sután a hangszerem felé, de hirtelen zavaromban és az epres nadrágomban nem igazán tudom, mit is akarok mondani. Most kérjem el tőle? Az olyan bunkó dolog, nem? Meg hát amúgy is, mit mondanék? Csókolom, legyen már olyan kedves visszaadni a Lucit, mert hát kicsit elkezdett így fél óra után frusztrálni, hogy pizsiben vagyok, aztán úgy mennék a dolgomra, köszönöm. Na igen, úgy gondoltam, hogy ez jobb, ha nem esik ki a számon, szóval legtündéribb mosolyomat felöltve inkább csendben maradtam, és teljesen megsemmisülve álltam a hosszú lépcsősor előtt.


747 x ebben x erre x ---



Vissza az elejére Go down
 
Wim & Aoi
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Welcome to Abbey Mount :: Földszint-
Ugrás: