offline   Hozzászólás link2012-04-25, 20:55 Hozzászólás idézése Hozzászólás szerkesztése Hozzászólás törlése Tag IP címe << VALERIE OPRAH ROCHELL >> ❝ Pénzért nem lehet boldogságot venni. De Nutellát igen, ami majdnem ugyan az. ❞ Születési hely és idő. 1995. július 7.. Kor. 16. Foglalkozás. görnyedés/heverés a padban, tanulás imitálás . Szexuális orientáció. heteroszexuális. Szociális állapot. felső osztály Csoport. lány diák - Spoiler:
becenév.bármi amit a Valerie-ből és a Rochell-ből ki tudsz hozni. Azonban, ha Oprah-val próbálkozol…de inkább ne tedd.különleges ismertetőjegy. tetoválás,anyajegy, sebhely is, még amikor összetörtem magam a bicajommal, de ha keresel elég azt benyögnöd, hogy a rózsaszín hajú lány. Egyből tudják kit keresel. nem. nő osztálya. 10
Family:Anya.Samanta Rochell;papíron 42, ám szívesen farag le ebből 5, gyakran 10 évet is; háztartásbeli ( csak kié?); Apu cirka 18 évvel ezelőtti botlása, édesanyámat bosszúra sarkallta. Ez körülbelül annyiban merül ki, hogy születésem után fogta magát, és összefeküdt szinte az összes vagyonos középkorú férfivel. Keveset látom, sokat veszekszünk. Idilli anya-lánya kapcsolat ez. Apa. George Rochell-;45 éves ; bróker ; Az apukám. Szeretem, tisztelem, megvagyunk stb-stb. A kapcsolatunk azonban mondhatni közömbös, semmi rajongó szeretet, vagy utálat. Csak vagyunk. Néha veszekszünk, általában hangosan; ő üvöltve, én sikítva. Mindketten makacsok vagyunk, nehezen engedünk. Most például haragszom rád van, viszonyunk hűvös, tartózkodó. Testvér.Cole McLain,18,mellettem ül és görnyed, és „tanul” (?),Komolyan az egész perepttyból, ő az egyedüli normális alak. Mondhatni a legjobb a barátom, (najó pár jelentéktelen apróságon kívül) mindent tud rólam, és én is róla. Szóval szeretem, és bár a csajozási szokásait nem nézem túl jó szemmel, elfogadom őt úgy amilyen.Egyéb hozzátartozó.nincsenekLike,Dislike:Like:rágó, Madagaszkár Pingvinjei, mesék, müzli,a rózsaszín…egy kicsit oké?, csoki, eper, zene, napsütés, forró csoki,hajók Dislike:drámák, nyálas sorozatok/filmek/könyvek/jelenetek, iskola, ha szívóznak velem/tesómmal/barátaimmal,eső The Story..... Arcomat a tenyerembe temetve nyűglődtem. Nyöszörögtem. Sóhajtoztam, ciccegtem, morogtam, a fogamat szívtam. Semmi. A matek doga nem írja meg magát kettesre. Ez pedig elengedhetetlen, ahhoz hogy átmenjek évvégén. Puska itt nem segít. Régen összegyűrtem a tolltartómban lévő darabot, így egyetlen segítségem, a padtársam felé fordultam. Ő megállás nélkül körmölt, fejben számolt. Felvont szemöldökkel, bámultam a számokat, az x-eket, amik keresték magukat, a logaritmusokat, a szögeket, amik érthetetlen halmazokba álltak össze,és eltűnődtem. Megéri ez nekem? Komolyan, megérné összehozni egy jó kis stresszből fakadó gyomorvérzést? Álmatlanul forgolódni a matek bukta miatt? Tényleg? Nem. Ásítottam egyet, és körbenéztem a teremben. Mindenki vadul irkált a lapjára valamit, csak az enyém fénylett tök üresen. Tekintetem találkozott a tanáréval. Gyanakodva méregetett, azt latolgatta, hogy vajon kész vagyok, egyéni rekordot produkálva, vagy épp feladom a harcot, és unalmamban malmozok. Hát… nem sok jót sejtető pillantását elkapva gyorsan a papíromra meredtem, és ráütöttem párat a számológépemre. Azt a számot amit random kiadott, beírtam, elosztottam egy másikkal amit a feladatban láttam, kerekítettem, gyököt vontam, minden hülyeséget elkövettem, és mikor elégnek éreztem, kiírtam a megoldást. És így tovább, így lehetett az, hogy kicsöngetésre éppen készen lettem az összes feladattal, és teleírva, vagyis jobbára firkálva beadhattam a lapom.
Elégedett voltam a teljesítményemmel. Kaján vigyorral az arcomon ballagtam a koleszba, a szobámba, dobtam le a táskám, és kaptam fel egy másikat, amibe beletömtem egy zsepit, a telefonom, éééés indulhatunk. Ki másért mint Cole-ért? Úgy volt, hogy ma eljön velem ruhát nézni arra az álarcos bigyóra, szóval szaván fogom és elrángatom.
Csakhogy… sehol. Sehol, de sehol nem találtam nyomát, sem otthon, sem a szobájában, sem a kedvenc kocsmájában, sem a haverjánál, sehol. Kezdtem megijedni. Ha lenne valami, akkor biztos hívna. Ugye? De mi van ha nem tud? Ha ájultan, vagy matt részegen hever egy árokban, a saját hányásában fekve? Vagy...
A fejemben egyre elképesztőbb és horrorisztikusabb képek peregtek le, amiben a bátyus vagy vérbe fagyva, vagy éppen félholtan vergődve, öntudatlanul fekszik valahol. Bárhol.
Nagyot nyeltem, és ledobtam magam a városban, valahol, valami padra.
És megszólalt a telefonom. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel a kijelző láttán. Cole. Huh…
De korai volt még az öröm. Peter (a bátyám egyik osztálytársa) azt mondta…inkább könyörgött, hogy menjek a Victoria street-re, mert hogy ott vannak, és fejükbe vették, hogy megvernek két vagy három kétajtós szekrényt. Ki tudja mért? De mindenesetre mindenáron véghez akarták hajtani tervüket, és egyedül már alig bírnak velük.
Köszi. Én az 160 centimmel hogy fékezzem meg a giga bátyámat meg az idióta haverját?
De odasiettem. Volt miért. Még nem voltak merev részegek, de nagyon közel álltak hozzá. Ráadásul a verekedés után értem oda. Így csak a végeredménnyel szembesülhettem. Cole fél arca belilult, és csúnyán feldagadt. A beszédét nem nagyon értettem, de azt tudtam, hogy nem ismer fel. Ebben azért voltam olyan nagyon biztos, mert hirtelen, Val-ból Joe lettem.
Aggódva felé hajoltam.
-Mi történt?
-Pft…thfpt.- próbált magyarázni Caleb, aki szintén hasonló állapotban volt mint Cole. Egyetlen szavát nem értettem, de szerencsére ott volt a tesóm.
Kiderült, hogy az egész összetűzés oka annyi volt, hogy Cole nem tudott vigyázni a szájára, Caleb mint jó cimbi belefojt a dolgokba, és hogy elrendezzék a vitájukat, hát kimentek a hóra. És a többi már történelem…vagyis nem.
Hogy fogom mindkettőt haza vinni jogsi és kocsi nélkül? Csak mert időközben mindenki hazahúzott, és egyedül maradtunk.
Na nem baj. Annyi gond legyen, hozzáírom a többihez, így is annyi mindennel lógnak már nekem. Jó…ez volt az első, hogy én „viszem haza” őket, de azért mégis. Az én társaságom éppen elég felemelő, hogy velük töltsem el az időmet. |
|
