HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Barbara Fisher

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Személyzet

Személyzet
Csatlakozott : 2017. May. 31.
Posztok száma : 2
Motto : Mottó helye Foglalkozás : hallgatói referens Play by : Michelle Monaghan
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Barbara Fisher   2017-05-31, 11:29 pm

Barbara Fisher
2017.

Ki hallott arról, hogy egy huszonnégy évest valami vadidegen esküvőjén másnak kelljen leitatni? Úgy értem, én tényleg hittem abban, hogy van benne annyi életösztön, hogy magától megragadjon egy borospoharat – minél nagyobbat, minél vörösebbet és minél szárazabbat és leginkább minél gyorsabban – mert az ég óvjon mindenkit, akit Louie megtalál a halott férjéről szóló történeteivel. Tudod, mikor hunyt el Harold? Kilencvennégyben. Azóta ezt hallgatjuk.
Rezignált sóhaj. Egy korty vodkaszóda (sok-sok-sok citrommal). Laza szalonspicc. (Majd Clay vezet.) Bájmosoly. Nem olyan nehéz.
- Ezt neki viszed? – néztem Clay-re, meg a kezében szorongatott felespohárra. (Mondtam, hogy bort!) Ha hánytatásra kerül a sor, azt bizony ő csinálja majd. Ezt most megmondom.
Csóváltam a fejem. Trisha annál a pontnál otthagyta Louie-t, én meg gondoltam, betalálom még egy „Az ég áldjon meg, viselkedj már!” című dorgálással (hátha, hátha, hááátha végig tudom mondani még egyszer röhögés nélkül), de akkor szem elől tévesztettem, és mire észbe kaptam, Louie előttem állt.
- Harold imádná ezt a partit. – Sóhajtott.
Basszus!

1993.

Tizenhat évesen Stacey megkapta azt a RÓZSASZÍN Ford Mustangot, ami pontosan, egészen pontosan olyan volt árnyalatra, mint az a rúzs, amit tőlem kapott még korábban, meg amire három havi zsebpénzemet költöttem, és valami egész márkás (de még nem Chanel) cucc volt, mert Stacey volt a legjobb barátnőm, és a legjobb barátnők megérdemlik, hogy kényeztessük őket.

Tizenhat évesen Robert fellépett a diákszínpadon az idióta country bandájával, és mindenki kifütyülte őket (én még egy üres vizes flakont is hozzávágtam, amiért cserébe négy héten át minden nulladik órában elzárásban ültem a biológia teremben), de még ma is élete legjobb koncertjeként hivatkozik erre. Amúgy befutott zenész lett (jó, hát az USA legalább tíz államában ismert), az a harmadosztályú fazon, akit esetleg Trump beiktatására hívnak meg.

Én tizenhat évesen bőgve ültem a fürdőszoba padlóján, miközben azokra a sztorikra gondoltam, hogyan halnak meg a tinik szülés közben, mert a testük túl fejletlen ahhoz, hogy kihordjanak egy gyereket.
Felhúztam volna a lábaimat, hogy aztán pici gombóccá kuporodva elfeküdjek a padlón, de az a helyzet, hogy már túl nagy volt a hasam bármi ilyesmihez (azt sem tudom, hogy sikerül aztán onnan felállni). Aztán anya bejött (megszokta a látványt – van egy terhes, tinédzser lányom és én szeretem őt, ennyi az egész, mondta ő - és igazából nem is volt olyan vészes elmondani sem neki, mint azt először hittem volna – nyilván nem volt boldog, de nem tagadott ki, és nem is ölt meg, pedig arra számítottam), aztán megvigasztalt, mert miután Stacey lekopott (ne haragudj, de anya szerint rossz hatással van rám, ha veled barátkozok), az ő első számú feladata lett, hogy vigaszt nyújtson. Vagy, ha nem jött össze neki, hát áthívta Cole-t. Vagy a kezembe nyomta a macskámat, aki akkor is jobb kedvre tudott deríteni, mikor már ő is és Cole is kudarcot vallott.

1996.

Cole, a gyerek apja (otthagyta az egyetemet az utolsó évében, mikor teherbe ejtett, hogy aztán velem lehessen, hát nem cuki?), három évvel később, ahogy a philadelphiai bérlakásunk teraszán ácsorogtunk, rágyújtott.
- Csak mondd ki! – Sóhajtottam, és kivettem a szájából az égő szálat, és szívtam belőle egy slukkot.
- Sajnálom, bébi.
- Ne! Ezt… ezt ne. Oké?
- Csak… csak te még mindig olyan fiatal vagy. Trisha hamarosan óvodába megy, utána te is leérettségizel és egyetemre mész. Nem? Mármint… arról volt szó.
Szívtam még egy slukkot, és visszaadtam a cigijét.
- Úgy értem… - folytatta. – annyi időd van még! Én pedig… ha most nem lépek, végem! Csak… egy-két év az egész. Rendbe hozom a dolgaim, szerzek egy melót, aztán te és Trisha utánam jöttök, és együtt élünk, mint egy nagy, boldog…
- Szeretsz?
- Mi?
- Szeretsz engem, Cole? – Nem felelt, szóval folytattam. – Mert, én… én azt hiszem, egy kicsit sem szeretlek téged. Mármint kedvellek. És… szükségem van rád. De… szeretni nem szeretlek.
- Ééén… én nem tudom, mit mondjak.
- Csak válaszolj.
- Tulajdonképpen… - slukkolt, és kivárt, mintha nem tudta volna erre a kérdésre a választ már négy évvel ezelőtt is. - …nem.
- Akkor mi a szart csinálunk?
- Hát… de Trisha…
- Ellesz nélküled. A lányok kibírják apa nélkül. – Az enyém például hét éves koromban döntött úgy, hogy csinál egy másik családot. Jobb ezen előbb túlesni. - Szerezz karriert, diplomát, mit tudom én, de… nem akarok két évet várni egy olyan férfira, akivel nem akarom leélni az életem. És aki… nem akar velem élni.
- Jó, de…
- Elmész, és nem jössz vissza. Oké? Csináltál egy gyereket, három évig életben tartottad, én örökké hálás leszek, és onnantól… szabad vagy. Jó? Mármint… vedd úgy, hogy az univerzum így kompenzál neked. Egy lecke. Egy sztori, amit majd felemlegetsz az unokádnak valami kandallónál húsz év múlva. De… de ez nem a te családod. Nem? Én és Trisha… nem az vagyunk, aki neked kell, nem? És ezt te is tudod. Neked is tudnod kell, ha én tudom. Csak… gondolkodj rajta. Jó?
(Amúgy a valóságban egyáltalán nem ilyen melankoliában telt ez a párbeszéd, pláne nem a teraszunkon cigizgetve, sőt, az utolsó szavakat lehet, hogy pont anyám és az akkori pasija mondták ki.)

1999.

Ja, biztos érdekel, nem gondolkodott rajta túl sokat. Pár hét múlva lelépett, és többé nem láttuk.
De nem erről akarok mesélni, hanem arról a napról, mikor meghalt a macskám.
- ELEGEM VAN!
- Barbie…
- Elég volt, hallod?
- Mi a baj?
- Minden. Minden, minden, MINDEN! – A földön ültem. Előttem holtan hevert a macska, én meg csak simogattam, pedig már rég kihűlt szegény kis állat. Folytak a könnyeim.
- Szedd már össze magad, mindjárt haza jön Trish!
- Leszarom! – Simogató ujjaim megálltak a macska szőrében. – Tudod, mit? Leszarom! Hét… majdnem hét kibaszott éve csinálom ezt és… és elegem van! Mindig… mindig azt kérdezik, hogy a húgom-e, és… és tudod mit? Bár az lenne! – Akadozik minden szó, és igazából alig érthető, amit mondok, el-elcsuklik a hangom a sírástól. – És... és... u... utálok itt élni. És… senkinek nem kellek. És… és… csak egy hülye kurvának néznek, akit felcsi--- - megtöröltem az arcom. – Annyira utálom!
- Trisha-t?
- MINDENT! – és főleg, főleg magamat, amiért ezt mondtam. Még inkább bőgni kezdtem. De annyira, hogy jó ideig nem is tudtam megszólalni.
- Csak feldúlt vagy a cica miatt.
- NEM A MACSKA MIATT!

Aztán egy órával később hazajött Trish, de én addig elmentem sétálni egyet, míg anya a macskát eltemette a hátsókertben. Estig elvoltam, aztán hazamentem, összepakoltam (és Trisha hálószobájának még az ajtajára sem néztem rá), beszálltam a kocsiba a cuccommal, elforgattam a slusszkulcsot és megnyomtam a gázpedált.

Két nyomorúságos évnek kellett eltelnie, mire újra hazataláltam.

2017.

Egyébként el kellett volna admon már azt a rohadt Chevroletet, állandóan csak a baj van vele. Elképzelni sem tudom, mi viszi rá Clayton-t, hogy újra és újra megjavítsa nekem.
Nem kimondottan bűntudatosan, de bágyadtan kevergetem a limonádét egy vajazókéssel (mert háromszor mondtam már Trish-nek, hogy mosogasson, azóta sincs sehol egy tiszta kanál).
- TRISH! – ordítottam, aztán kivártam azt a három percet, míg beért a konyhába. – Ezt kivinnéd Clay-nek?
Üdv, a nevem Barbara Fisher, 40 éves vagyok, negyven éve, március 16-án, Philadelphiában láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem AMERIKAI. Jelenleg hallgatói referens vagyok (tulajdonképpen hallgatói papírügyeket intézek) és a SZEMÉLYZET csoportba tartozom. Michelle Monaghan arcát vettem kölcsön.
Belbecs
Bármiről tud jó és rossz véleménnyel lenni, de általában sose azt mondja, amit gondol, mert igen is találd ki magadnak, hogy épp mire gondol – aztán van, amikor kitör, de akkor, mint vulkán, fröcsög, dühös, tüzes.
De egyébként nem az a femme fatale, végzet királynője alkat – bár, ha az élete egy-két ponton máshogy alakul, lehetett volna az.
Jószívű, és végtelenül okos nőnek mondanád, általában hamar megkedvelteti magát az emberekkel (miközben titkon ő maga egész sokakat utál).
Nem kimondottan komoly, sőt, játékos, negyven éve alatt nem nagyon nőtt fel – persze voltak rá törekvései, el is jutott ezen az úton valameddig, de ha választhat, akkor inkább, köszöni, a szíve mélyén megmarad… mondjuk úgy tizenhárom évesnek.
Tele van komplexusokkal, bizonytalanságokkal, amiket próbál leplezni, leginkább úgy, hogy magabiztosnak tetteti magát, elég hitelesen. A kisgyerekektől frászt kap. Az egyetemisták leginkább fárasztják. Meg amúgy is minden fárasztja. Túl sok megvalósítandó álma nem maradt, saját belátása szerint, el van a hétköznapokkal, unalmában néha iszik.
Külcsín

Az ultimate milf, aki simán letagadhatna magáról jobb napjain akár tíz évet is. Vékony, mindig is vékony alkat volt, a terhessége alatt sem szedett fel túl sok plusz kilót, hiúsága pedig nem engedte meg neki később, hogy ad1. ne fogyjon le ad2. újra teherbe essen. Persze ha közelebbről nézed az arcát, akkor azért látszik rajta a kor. Szarkalábak, kicsit fáradó, de csinos bőr. És a kezei! A nő kora mindig ott van a kézfején. De hát negyven év az nem sok, sőt, akkor kezdődik csak az igazi nő lét, ahogy mondják, nem?
Hosszú, hullámos barna haj. élénk kék szemek, kiálló járom csont, szelíd mosoly - mint valami francia szupersztár. Mindig sminkel, kontúr nélkül nem hagyja el a házat, a többi persze opcionális. Csinosan öltözködik, néha nem elég visszafogottan, de szereti, ha megbámulják, ha bókolnak neki, ha elismerik külső érdemeit (legalább, ha már a belső senkit se érdekel…), de mondjuk a direkt alpári megjegyzésektől biztos, hogy visszakézből pofon vág.
abbey mount
institute for higher education

Vissza az elejére Go down
Online
avatar


Kinsley ✘ Elnök

Kinsley ✘ Elnök
Csatlakozott : 2012. Apr. 19.
Posztok száma : 566
Motto : my love's a revolver, my sex is a killer, do you wanna die happy? Age : 22 Titulus : Miss Don't Mess With Me Foglalkozás : Diák Play by : Nina Dobrev   :
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Barbara Fisher   2017-06-04, 11:26 am

Elfogadva!
Abbey Mount Institute for Higher Education
Ááááw *-*
és áááww *-*
meg aztán ááááw *-*

Ennyi telik tőlem elsőre, bocsi :c meg mindenki tudja, milyen szar elfogadókat írni, főleg, ha egy nagyon jó karilapra kéne, mert a végén úgyis valami szégyenletesen rossz szöveg lesz - épp most is az készül - és így sosem tudja meg senki, de ami fontosabb, az alkotó sem, hogy milyen elmondhatatlanul király dolgot csinált. Túl sok érzés egyszerre issue.
Barbara annyira reális és annyira jó, meg az összes hibáival együtt annyira tökéletes, hogy tényleg imákba foglalom a nevét, szerintem. Ha nem bánod. Ha meg igen, max. nem fogsz róla tudni.
Sipirc.

u.i. csak az anyósülésben utazz. vagy használj tömegközlekedést


Avatar foglaló
Játékostárs kereső
Kapcsolatlisták
Instagram
Twitter
AbbeyBlog
Telefonok

abbey mount
institute for higher education



BRUNETTES DO IT BETTER
her daddy must have been the devil cause she hotter than hell. shes doin' what shes doin' and shes doin' it well. she lines 'em all up just to knock 'em all down. she said you dont know nothin' so shut your mouth. and that's because...

Vissza az elejére Go down
 
Barbara Fisher
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Barbara ----
» Barbara "Bobbi" Morse
» Barbara „Bobbi” Morse /Szabad/

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Growing like a newborn :: Elfogadott karakterlapok :: Személyzet-
Ugrás: