HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
tyra s. ansbjörg

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2017. Jun. 06.
Posztok száma : 12
Motto : Mottó helye Age : 23 Foglalkozás : Tanuló Play by : Sarah Mikaela
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: tyra s. ansbjörg   2017-06-06, 2:22 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Tyra S. Ansbjörg[You must be registered and logged in to see this image.]

Szerintem mindenkinek ismerős az a bizonyos jelenet a filmekből, amikor az adott szereplő épp próbálja elterelni a figyelmét, ezért bekapcsolja a tévét, hogy találjon valami nagyon érdekes műsort – viszont akárhova kapcsol, mindenhol valami olyan jelenet köszön vissza, ami valamilyen formában emlékezteti az akkori helyzetére. Nos… valami hasonló játszódott le az én esetemben is, csak jelen esetben épp a telefonom zenéi között kerestem olyat, amelyik nem emlékeztet Leonra. Tudtam, hogy még egy darabig el fog tartani a vonatút, amíg eljutok a végállomásra, ezért is váltam még kétségbeesettebbé – épp ezért egy idő után dühösen hajítottam a szerkezetet a táskámba, hogy aztán a kinti világot pásztázzam. Valahol még mindig képtelen voltam elhinni, hogy felvettek, pedig direkt próbáltam megnehezíteni a saját dolgom – de a tervem nem járt sikerrel. Az emberek nagy része kifejezetten örült volna annak, ha felvételt nyer egy neves intézménybe, főleg, mint ösztöndíjas, de az én esetemben inkább csak szitkozódásra adott okot.
Ez valahol azért vicces, mert nagyjából egy évvel ezelőtt még úgymond sínen volt az életem: tény, csak egy egyszerű bolti eladó voltam, aki négy órában dolgozott, de úgy tűnt, hogy lassacskán összeköltözünk Leonnal egy saját lakásba, így pedig végképp leválhattam volna a szüleimről és megkezdhettem volna azt a bizonyos nagybetűs életet. Vagyis… egész korrekt tervnek tűnt, amíg le nem buktunk. Bár lehet nem ez a legmegfelelőbb megfogalmazása az esetnek, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy pontosan miről van szó.
Leonnal még középiskolás koromban ismerkedtem meg – tudjátok, az a tipikus hirtelen fellángoló tini szerelem, ami eredetileg részemről csak plátói volt, így igazán meglepett, mikor az egyik barátnőm házibuliján elkezdett megkörnyékezni. Úgy gondoltam, hogy valami csoda történt velem, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ekkora mákom lehet. Leon tipikusan az a közkedvelt srác volt, akivel menő együtt lógni, és aki a dumájával mindenkit megvesz kilóra. Oké, kisváros volt a miénk, így jóval kisebb konkurenciával kellett megmérkőznie, de mégis – nagyon kevés olyan lány volt a környéken, aki képes lett volna neki nemet mondani. Épp ezért éreztem magam kivételesen szerencsésnek, mikor a harmadik randi után azt mondta, hogy a mi kapcsolatunk vehetne egy komolyabb fordulatot.
Ha itt most a jellegzetes, tini sorozatokba illő fordulatot várnátok, magyarán, hogy Leon nem vállal fel, vagy feltűnik a helyi menő srácot imádó csaj különítmény, akkor mindenkit ki kell ábrándítanom: a mi esetünkben ilyen nem volt jelen. Mindenki tudta, hogy együtt vagyunk, ebből nem csináltunk titkot, együtt jártunk el mindenféle rendezvényekre, ha kiruccantak valahova a barátaival, akkor esetek többségében engem is vitt, így aztán elég gyakran eljött velem akkor is, ha összefutottam a barátaimmal. Talán fokozatosan egyre inkább kötődött hozzám, ami engem nem zavart, szinte fürödtem a boldogságban, hogy ennyire pótolhatatlan vagyok a számára. Oké, a féltékenykedős jelenetei nem mindig voltak kedvemre, de úgy voltam vele, hogy Leon már csak ilyen, ez is csak azt mutatja, hogy szeret engem.
Nem tagadom, hogy ez a túlzott ragaszkodás egyre több időt vett el a szabadidőmből – a barátaimra kevesebb időm jutott, mint ahogy a társas tánc is fokozatosan eltűnt az életemből, pedig igazán szerettem azzal foglalkozni. Mikor elballagott a gimnáziumból, akkor az egyik közeli egyetemre jelentkezett, akkori egyik barátnőm véleménye szerint azért, hogy rajtam tudja tartani a szemét, elvégre mivel még gimnazista voltam, oda nem vihetett volna magával. Ezen akkor nagyon összevesztem a lánnyal, de nem mertem megemlíteni ezt a beszélgetést Leonnak. Talán már csak azért se, mert úgy éreztem, lehet volt benne némi igazság.
Mikor én gondolkodtam az egyetemválasztáson ő nagyon ellenezte a dolgot. Akkoriban a tánc és zene iránya vonzott, szívesen tanultam volna ebben az irányban tovább, de Leon lebeszélt róla. Így vállaltam végül munkát az egyik helyi boltban, ami később kifizetődőnek bizonyult, mivel mikor apu elvesztette az állását, akkor még jól is jött a munkából félretett pénz. Rendben, eredetileg az arra volt gyűjtve, hogy majd idővel összeköltözöm Leonnal, de… segítenem kellett otthon. Leon persze dühöngött, de már egészen megszoktam a dolgot. Ezzel is csak azt jelezte, hogy fontos vagyok neki.
Aztán szépen lassan kezdett minden helyre rázódni. Annika is visszamehetett az egyetemére, apunak is lett új állása, mi pedig Leonnal elég anyagi javat szedtünk össze, hogy végre összebútorozzunk, de… egyik este anya rám nyitott, mikor épp fürödni készültem. Mindig nagyon ügyeltem arra, hogy jól leplezzem a sérüléseket, amiket Leon alkalmankénti kitörései okoztak, de akkor éppen nem volt szerencsém. Emlékszem, hogy anya mennyire ledöbbent, én pedig első zavaromban az igazságot mondtam el neki. Igazából… nem is akartam neki hazudni, eleve úgy gondoltam, hogy ez után amúgy is árgus szemekkel figyelne, elkerülhetetlen volna, hogy ne bukjon ki az ügy. Leon bár társaságban megmaradt ugyanannak a közkedvelt férfinak, mint aki mindig is volt, de a négy fal között néha eljárt a keze, ha a dolgok nem úgy alakultak, mint ahogy szerette volna. Én már hozzászoktam ehhez, évem voltak rá és… nem akartam elveszíteni. Tudtam, hogy szüksége van rám, fontos vagyok neki, nélkülem nem lenne képes az az ember lenni, akire mindenki felnéz – és az, hogy ennek az az ára, hogy néha kapok egy-két pofont, rosszabb esetben néhány nagyobb ütést, hát… én úgy véltem, ennyi belefér. Édesanyám szempontjából viszont ez nem így volt.
Annika előtt nem beszéltünk az esetről, édesapám viszont hallott róla. Fel akarták jelenteni Leont, ami ellen én tiltakoztam, nem voltam hajlandó ellene vallani, mire is ultimátumot kötöttünk a szüleimmel. Úgy vélték, hogy levegőváltozásra van szükségem, hogy tisztábban lássak és rájöjjek – amit Leon csinál az nem egészséges. Úgy vélték, hogy neki köszönhetően fogyatkozott meg a barátaim száma, továbbá, hogy nincsenek olyan hobbijaim, amiket nélküle csinálhatnék, kialakított egy függési viszonyt, amiből képtelen vagyok kiszakadni. Eredetileg pszichológushoz akartak elküldeni, de ezt hamar visszautasítottam… így jött az új, véleményük szerint remek ötlet. Jelentkezzek egy egyetemre, végezzem el ott azt a szakot és ha akkor is úgy gondolom, hogy Leonnal akarok maradni, akkor legyen. Persze, az is benne foglaltatott a kikötésben, hogy messze kell mennem az otthonomtól, továbbá az is, hogy kerülnöm kell a Leonnal való kapcsolatfelvételt, elvégre a levegőváltásnak pont az lenne a lényege, hogy nem maradok a hatása alatt. Gondolom, eredetileg az lett volna a terv, hogy ne mondjam el Leonnak hova megyek, de a huszonegyedik században pillanatok alatt ki tudta volna deríteni.
De miért az Abbey? Egyrészt azért, mert Annika is oda járt, másrészt… csak az ösztöndíjas részt tudtam megpályázni. Úgy véltem, hogy úgyse fognak felvenni, jó jegyek ide vagy oda, biztosan akadtak mások, akik még jobban teljesítettek; pont emiatt döbbentem le teljesen, mikor megérkezett a felvételi értesítés, hogy felvettek óvodapedagógiára. Elképzelni se tudtam, hogy miképp alakulhattak így a dolgok… vagyis, az igaz, hogy készültem a személyes beszélgetésekre, meg az esetleges plusz vizsgákra, de már csak a lelki békém megnyugtatása miatt, hogy nem egy nulla pontos felvételit prezentálok otthon, aminek hatására a szüleim kitérnek a hitükből.
Mi volt erre Leon reakciója? Tombolt. Ő úgy gondolta, hogy egyszerűbb lett volna, ha ő meg én meglépünk és a hátunk mögött hagyjuk a kisvárost, viszont… nem akartam elveszíteni a családomat. Azt be kellett látnom, hogy sok barátommal azért szakadt meg a kapcsolatom, mert Leonnal ők nem voltak összeegyeztethetőek, de a szüleimet és a húgomat nem akart hátrahagyni. Persze, Leon ezt egy árulásnak élte meg és az eddigi legnagyobb tombolását tudta le. Addig mindig ügyelt, hogy olyan helyen üssön meg, amit el tudok takarni, vagy ha pofont ad, akkor olyan erővel tegye, ami könnyebben leplezhető alapozóval és egyéb sminkekkel – de a bejelentésem alkalmával ez nem így történt.
Azt hiszem mások az egyetemi életük első napjaira nagyon boldogan készülnek… én végigzokogtam az indulás előtti hetet. A nagyközönség előtt úgy lett tálalva, hogy Leon szakított velem és ez valahol nem is állt távol a valóságtól. Az eset után képtelen voltam felvenni vele a kapcsolatot, a telefonhívásaimat mindig kinyomta, én pedig egyre elkeseredettebb lettem. Azt hittem meg fogja érteni, hogy én inkább a néhány évnyi távolságot választom, mintsem azt, hogy a szüleim a hatóságokhoz forduljanak és meghurcolják őt. Meg amúgy is, szünetekben mindig lett volna lehetőségem meglátogatni őt, vagy ő jöhetett volna át… erről nem kellett volna senkinek se tudnia. Én hittem benne, hogy meg tudjuk ezt oldani és be tudom bizonyítani anyáéknak, hogy Leon nem olyan veszélyes, mint amilyennek ők gondolják, de… ha Leon nem partner ebben, akkor az egész ötlet halálra van ítélve.
Ezek a vészjósló gondolatok kattogtak végig a fejemben a vonatút alatt, pedig annyira nem akartam ezzel foglalkozni! Tény, a másik kellemetlen elképzelés a túlkoros egyetemista lét volt. Biztos voltam benne, hogy majd minden szaktársam 18-19 év körüli lesz, én pedig korelnökként szívhatom a fogam a magam húszas éveivel.
Nem tudtam amúgy, hogy anyuék végül mit mondtak el Annikának az esetből – én arra kértem őket, hogy ne meséljenek róla, de tudjátok milyen ez. Az Abbeyban csak őt kérhették meg, hogy tartson szemmel, nehogy gondolja egyet és hazajöjjek Leonhoz… de ha meg nem mondtak neki semmit, akkor lehet úgy hiszi, hogy apuék azért küldtek ide, hogy őt tartsam szemmel, nehogy valami megbocsáthatatlant tegyen. Végül is, kiegyensúlyozott kapcsolat lenne: ő arra figyel, hogy ne szökjek el Leonhoz, én meg arra, hogy épen és egészségesen, nagyobb balhé nélkül vészelje át az egyetemet. Tulajdonképpen kifejezetten mókás feladat volna, ha nem lenne itt ez a Leon ügy. Így viszont… úgy éreztem magam, mint valami agyonhasznált, kifacsart mosdószivacs. Halvány fogalmam se volt, hogy mit várhatok ettől az egésztől, elvégre ha nem bírom lelkileg, akkor ez az egész egy teljesen felesleges potyakör volt, aminek végén két szék között a padlóra kerültem; vagyis inkább a padlón lévő gigantikus lyukba, aminek az alját senki se tudja meghatározni, hogy hol van.
Reménykednem kéne? Talán. Azt mondták levegőváltozásra van szükségem. Meglátjuk, hogy mennyire volt igazuk.
Üdv, a nevem Tyra Sigrid Ansbjörg, 23 éves vagyok, 1994. május 1-én, Nyköpingben, Svédországban láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem svéd. Jelenleg diák vagyok és a Dunant ház csoportba tartozom. Sarah Mikaela arcát vettem kölcsön.
Jellem

Őszintén, elég sokáig azt hittem, hogy a húgom feladata az, hogy helyettem is kiélje az összes lázadási hajlamot és én vagyok a nyugisabb fél. Ezt az állítást az utóbbi fél évben elkezdtem megcáfolni, de erre nagyon jó okom volt – bár van egy olyan érzésem, hogy amint lenyugszom visszakerül minden a régi kerékvágásba. Vagyis… már amennyire ez lehetséges a jelenlegi helyzetben.
Azt hiszem, hogy önmagamról nyilatkozni nem tudok teljesen objektíven, de azért próbálkozzunk meg a dologgal: mint már említődött, a családunkban én vagyok az a bizonyos nyugisabb, talán kicsit felelősség teljesebb személy. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy begyöpösödött agyú lennék, akit nem lehet kirobbantani otthonról – Annika hiába van ezen a véleményen – sőt, szeretek is eljárni bulikba, kiereszteni a gőzt és csak táncolni, ameddig a lábam bírja, mindeközben kerülve az alkohol és egyéb kábító anyagok mellékhatásait. Mert oké, egy-két pohár még belefér, de van az a szint, amit nem szabad meglépni. Édesanyám a mai napig azt mondja, hogy egy lánynak tudnia kell, mikor kell nemet mondani. Legtöbb esetben ez szerintem nekem sikerül is, más kérdés, hogy egy bizonyos témában anyával nem értünk egyet és ő úgy véli, hogy az a bizonyos nem már nagyon rég megérett volna… mindegy is.
Van olyan barátnőm, aki azt mondja, hogy én az a tipikus tyúkanyó személyiség vagyok, aki lelkesen karolja fel az elesetteket, próbál nekik segíteni, alapvetően önzetlen formában – de ez addig jó, amíg nem megyek át az akarnokba. Tény, belátom, van mikor úgy hiszem, hogy az én látásmódom jobb, mint amit az adott személy gondol… de ezt azért próbálom kordában tartani és nem ráerőltetni az akaratom másokra. Csak egy picit próbálom terelni őket, hogy talán az egy jobb döntés lenne. Szerintem.
Mindezek ellenére azért nem nevezném magamat irányítás mániásnak. Jobban szeretem, ha nem én vagyok az, aki a nagy döntéseket meghozza, ezt inkább átpasszolom másnak. Szorgos végrehajtó hangya? Inkább. Szeretek részese lenni az ilyen nagyobb, pozitív dolgokat elősegítő programoknak – például mikor annak idején a volt gimnáziumom felkért, hogy segítsek be a környezettudatosságot elősegítő kampányukban, akkor kifejezetten lelkesen vágtam bele a rám kiosztott feladatokba. Oké, Leon részéről ennek kapcsán volt egy kis morgás, de a végén ő is belátta, hogy a gyerekek nagyon élvezték a feladatokat és jó munkát láttam el… vagyis ő ezt mondta nekem a rendezvény után.
Apropó, szorgosság – iskolás éveimben azon voltam, hogy jó jegyeim legyenek, de azért annyira nem érintett rosszul, ha akadt egy-két rosszabb eredmény a bizonyítványomban. Például a kémia sose feküdt nekem és nem hiszem, hogy valaha is találnék valakit, aki képes lenne velem megértetni azt a tantárgyat. Ha mégis, akkor nagyon fogok az illetőnek gratulálni.
Meg… azt mondják, hogy túl könnyen engedek be másokat a szívembe, hamar megbarátkozom bárkivel, aztán pedig ha nagyon megkedvelem őket, akkor túlzottan is engedékennyé válok velük és olyan dolgokat is megengedek nekik, amiket már nem kellene. Felmentem őket a tetteik alól és azzal magyarázom meg a dolgot, hogy valójában biztosan én vagyok a hibás, én provokáltam ki a dolgot, én idéztem elő az adott tettet, viselkedést. Nem tudom, hogy ebből mennyi a valóság, de az tény, hogy alapvetően nem zárkózom el az emberektől. Rendben, most így még nehezebben vagyok kezelhető az Abbeyban, mert… nem akarok itt lenni. Otthon akartam maradni Leonnal, de ez a jelenlegi körülmények között nem volt kivitelezhető és ez az enyhébb megfogalmazás. Valamit valamiért, ahogy mondani szokás. Én beletörődtem abba, hogy egyetemre kell jönnöm, ezért cserébe a szüleim nem tesznek feljelentést. Tiszta haszon, mondhatnánk, de egyelőre én nem látom, hogy számomra ebben nekem mi lenne a nyereség.
Külső

Utálom a magasságomat, de tényleg. Azt hiszem ez is egy olyan dolog, ami átöröklődött a húgomra a családban: amíg ő majd 175 centis, én megakadtam a 150-155 között. Külső szemlélőként szerintem én is jót nevetnék azon, hogyha egy apró kis emberke próbálna megdorgálni egy nálánál jóval magasabb alakot – ez tehát a komolyan vehetőségem rovására megy. Kellemetlen? Nem kicsit.
Testalkatban inkább kategorizálnak a vékony típusba, ami nagy részben annak köszönhető, hogy a mai napig sokat foglalkozom tánccal. Jó, ez nem teljesen igaz, egy éve ez az időtartam fokozatosan csökkent, kevesebbet volt időm a városban lévő társastáncos csoportban megjelenni, mert Leon nem nézte jó szemmel, de… lehet az egyetemen lesz lehetőségem ilyennel foglalkozni.
Hajszín… kislányként még szőke voltam, aztán fokozatosan egyre inkább ment át a barna irányba, Leon pedig azt mondta, hogy szerinte sokkal jobban állna nekem egy világos, ezért is festettem be. Igazából jobban szeretem, ha meghagyhatom hosszúnak és azok a természetes hullámok se zavarnak benne. Jó, alkalmanként néha én is kénytelen vagyok a hajvasaló után nyúlni, de legtöbbször kerülöm.
Öltözködés szempontjából inkább a szolidabb darabokat választom, nincs bajom se a szoknyával, se a nadrággal… és nem hiszem, hogy én leszek a jövő divatdiktátora, de nem is áll szándékomban annak lenni. Tény, az is igaz, hogy bizonyos esetekben a praktikusságot előtérbe helyezem a megjelenéssel szemben, de most könyörgöm, nem azért jöttem ide tanulni, hogy bepasizzak, Leon otthon vár rám… vagyis… nagyon remélem.
Sminkelés terén is inkább az egyszerű a nagyszerű, oké, alkalmanként megesik, hogy egy erősebb rúzst választok, de ez is olyan hangulati dolog.
Mindent összevetve: nem hiszem, hogy rólam mintázzák majd a kövekező Disney hercegnőt, de nem gondolnám, hogy olyan bottal megböködősen ronda lennék. Oké, a szépség relatív, van akinek pont én vagyok a „még kesztyűben se érnék hozzá” típus, de… azért remélem nem sokakban keltek ilyen benyomást.
abbey mount
institute for higher education

Vissza az elejére Go down
avatar


Kinsley ✘ Elnök

Kinsley ✘ Elnök
Csatlakozott : 2012. Apr. 19.
Posztok száma : 566
Motto : my love's a revolver, my sex is a killer, do you wanna die happy? Age : 22 Titulus : Miss Don't Mess With Me Foglalkozás : Diák Play by : Nina Dobrev   :
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: tyra s. ansbjörg   2017-06-08, 8:21 pm

Elfogadva!
Abbey Mount Institute for Higher Education
Kedves Tyra!

Hááát… az első szerelem gyakran jár azzal, hogy nem vesszük észre, milyen káros számunkra a szeretett partnerünk jelenléte ránk és az életünkre. Főleg, ha az „áldozat” egy kedves, csendes, - a te szavaiddal élve – tyúkanyó típus lány. Teljesen egyetértek a szüleiddel, hogy szükséged van a környezetváltozásra, elég értelmes személyiségnek tűnsz ahhoz, hogy magadtól is rájöjj, sokkal jobbat érdemelsz Leonnél. Annikát ismerve… őszintén szólva, cseppet sem bánnám, ha a szüleitek elmondták volna neki az igazságot. Hátha következőre jól bemos ennek a mocsoknak, ha szembejön vele az utcán. És azt is remélem, hogy ez az elmeroggyant némber nem fog követni ide. különben kénytelen leszek intézkedni a dékánnak röhög
Foglalózz, aztán találd meg a boldogságod az Abbey-n! *-*
[You must be registered and logged in to see this image.]

[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this link.]

abbey mount
institute for higher education


[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
BRUNETTES DO IT BETTER
her daddy must have been the devil cause she hotter than hell. shes doin' what shes doin' and shes doin' it well. she lines 'em all up just to knock 'em all down. she said you dont know nothin' so shut your mouth. and that's because...

Vissza az elejére Go down
 
tyra s. ansbjörg
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Growing like a newborn :: Elfogadott karakterlapok :: Dunant house-
Ugrás: