HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Liam & Eden → Help me

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 15
Motto : ▽△ When she's alone, she goes home to a cactus / In a black dress, she's such a such an actress Age : 20 Titulus : ▽△ Cactus Foglalkozás : ▽△ diák Play by : ▽△ Ariana Grande
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Liam & Eden → Help me   2017-06-07, 11:56 am

Nem érzem jól magam, a zene túl hangos, az összes bútor ragad a kiborított alkohol miatt és a nadrágom is kényelmetlenül rövid és szoros. Túl sok szem szegeződött rám mikor bejöttem, és azóta is úgy érzem, hogy mindenki rajtam legelteti őket. Nem akarom, hogy nézzenek. Sőt, igazából semmit nem szeretnék csak itt ülni, szürcsölgetni a felvizezett vodka narancsomat, miközben azon gondolkodok, hogy mit ronthattam el. Amikor hallottam a buliról akkor kérleltem a fentieket, hogy tegyenek az ellen, hogy elhívjon a szobatársam, jobban mondva, hogy elráncigáljon de nem hallgattak meg. Cindy olyan rámenős volt egész héten, hogy muszáj volt már igen-t mondanom neki azért, hogy békén hagyjon és tudjak a beadandómra koncentrálni. Elég nehéz dolog mechanikai rajzokat készíteni robbantott forgófejes műszerekről, amikor azt hallja az ember egész álló nap, hogy „Gyere el! Jóóóó lesz, és ha nem jössz el akkor egész életedben bánni fogod. Ha eljössz én mosok rád egy hónapig!”.
És, hogy most Ő hol van? Egy szomszédos szobában valószínűleg egy srác oldalán nevetgél, talán már egymás szájában turkálnak az arany után míg itt szétunom a fejem. Talán nekem is el kéne engednem magam, de már nem is tudom milyen lazának lenni. Egyszer voltam viszonylag laza, akkor is mi lett a vége? Hát, persze, hogy beleszerettem egy fiúba aki soha többé nem keresett.
- Eden? – megrezzenek mikor meghallom a nevemet a dübörgő zene között. A hang irányába nézek és kicsit elkezdek remegni, mikor meglátom kihez is tartozik. Dylan. Apa egyik demonstrátora, pincsije, ha úgy jobban tetszik, és most itt áll előttem elragadó mosollyal és félig kigombolt inggel. Ajkamba harapok majd gyors megrázom a fejem, mert nem gondolhatok a fiúkra úgy. Főleg nem apám jobb kezére.
- Szia Dylan, mit csinálsz itt? – közelebb lép hozzám, túl kevés a távolság és akaratlanul is a kijáratot pásztázom. Ha minden kötél szakad akkor legalább eltudjak futni.
- Hallottam a buliról, és gondoltam eljövök. De nem számítottam arra, hogy te is itt leszel. Kellemes csalódás. – még közelebb lép hozzám, ami miatt egyre jobban izgulok. Érzem rajta a túlzott alkoholfogyasztást bizonyító szagot, és most már kezdem érteni miért is jött hozzám. Már elérkezett az az idő mikor párokba verődve hancúrozik mindenki… kivéve én. És Dylan. – Gyönyörű vagy. – keze az oldalamon simít végig, majd a fenekem felé veszi az irányt és meg is markolja azt minek hatására nagyot ugrok.
- Dylan! – sikkantok fel mégis olyan gyengének hallatszik a dübörgő zene mellett.
- Tudom, hogy akarod Pöttömke. Nem fog fájni, és az apád sem tudja meg. – rám kacsint és másik kezével is el kezd simogatni. Kiráz a hideg és hiába próbálom ellökni kezét sokkal erősebb nálam, mellette én egy hangya vagyok és egyedül nem sokat tehetek. Kétségbeesetten nézek körbe, valaki ismerős után kutatva és akkor látom meg Őt. Liam az ajtónál áll. Hatalmas, már-már könnybe lábadt szemekkel nézek irányába, hátha észrevesz és segít rajtam. Bár nem tudhatom, hogy még számítok e neki.



Liden



sok szeretettel  kölyökkutya szemek 2 ||
ruha || ölelés


A hozzászólást Eden de Saint-Pierre összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2017-06-10, 10:17 am-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 63
Motto : ♦ first honesty, then industry, then concentration Age : 20 Titulus : ♦ abstract artist Foglalkozás : .♦ student Play by : ♦ cole sprouse
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-07, 4:21 pm

A matheres bulik túl durvák az én kis békés jellememnek, nem is értem miért jöttem ide. Hurricane sem foglalkozik velem, s nekem sem kéne vele, de néha előjön bennem az a fránya testvéri ösztön, hogy a segítségére siessek, és ne hagyjam, hogy lerészegedjen a sárga földig, aztán meg megalázza magát mindenki szeme láttára. Habár annyira nem megalázás, ha mindenki más is ugyanúgy viselkedik a testvériségéből, mint ő. Egyszerűen szégyen és gyalázat. A francnak jöttem ide, inkább ülnék otthon a kényelmes, kopott, pizsinek befogott, régi Guns’n’Roses-os pólómban meg valami szürke melegítőben és a legújabb projektemen dolgoznék. Ez a rajz most más lesz, mint a többi, teljesen új technikát alkalmazok. Sajnos még a puszta gondolat is elkeserítő a számomra, hogy a fejfájdítóan hangos zenét kell hallgatnom és részeg embereket néznem. Ó drága Istenem, miért nem maradtam a koli szobában?
Az ajtónál állva pásztázom a tömeget. Nem látom Lolát, amikor csak miatta jöttem, azt mondta biztos megint félreértésbe keveredik majd a testvéremmel és balhé lesz. Akármennyire is jó barátom a francia leányzó egyre inkább azon a véleményen vagyok, hogy ezt kettejüknek kell megoldania és hagyjanak ki a tini drámából.
Lemondóan csóválom a fejem a gondolatmenetemnek köszönhetően, s már biztos vagyok benne, hogy aki rám néz, biztosan nem gondol százasnak. Néha megesik az ilyen. Továbbpásztázom a helységet, s hirtelen az állam is leesik. Jól látok vagy a levegőben terjengő füsttől beszívtam volna egy kicsit? Elég hülye feltételezés lenne, ha valóban azt a személyt látnám, akire éppen gondolok. Már hónapok óta egyszer sem gondoltam rá, de most minden emlékem, mint valami lavina lepi el az elmém.
Nem, ez nem lehet Ő.
Alig fogom fel, hogy nem egyedül van. Nem tűnik túl boldognak, az a srác ki tudja, mire készül, de az is lehet, hogy teljesen félreértelmezem a szituációt. A könnyes szemek, melyekkel az irányomba néz teljesen feldúlják a lelkivilágom. Minden zavaros most számomra, egyszerűen nem tudok ép ésszel gondolkodni. Talán életem legnagyobb baklövését készülöm elkövetni és azon sem csodálkoznék, ha egy kurva nagy pofon lenne az ajándékom cserébe, de meg kell próbálnom.
Gyors léptekkel szelem át a köztünk lévő távolságot, egy két embert majdnem felborítva, akik különböző cifrábbnál cifrább szitokszavakkal illetnek, de most az egyszer sikerül kizárnom a környezetem.
- Hé már megbocsáss! – kiáltok rá a csávóra, aki szemmel láthatóan erősebb nálam, de bűzlik az alkoholtól és ennek következtében nem tűnik túl stabilnak. – Azonnal takarodj a barátnőmtől, míg szépen mondom – ordítok. Az idegesség teljesen átveszi az irányítást a testem felett és azon sem csodálkoznék, ha megütném, de próbálom kontrolálni a cselekedeteim. Tudom, hogy nem vagyok a legfélelmetesebb, viszont reménykedem. Már éppen szólna valamit és közelítene felém a fickó, de gyorsabban mozog a jobb kezem, mint ahogy az agyam gondolkozik és megütöm. Nem tudtam, hogy ennyire erő van bennem, hiszen a srác hátratántorodik. Tisztában vagyok vele, hogy nem kell sok idő, mire visszatámad, de én azt már nem akarom megvárni. Megfogom a lány kezét és futni kezdek ki a helységből egy másik helyre.
Mikor már úgy érzem, hogy elég részeg az a csávó ahhoz, hogy ne kövessen minket a barna hajú szépség felé fordulok hatalmas, áhítatos, kikerekedett szemekkel pillantok rá.
- Eden de Saint-Pierre – ejtem ki a teljes nevét a számon és egyszerűen elfog az ámulat. Na ez az, amire egyáltalán nem számítottam!



Every artist dips his brush in his own soul, and paints his own nature into his pictures.



Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 15
Motto : ▽△ When she's alone, she goes home to a cactus / In a black dress, she's such a such an actress Age : 20 Titulus : ▽△ Cactus Foglalkozás : ▽△ diák Play by : ▽△ Ariana Grande
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-10, 10:17 am

Nem kellett volna eljönnöm ide, keményebbnek kéne lennem néha mert akkor nem kerülnék ilyen hülye helyzetekbe. Ha a szobatársamnak nem-et mondok, akkor most otthon ülhetnék a takarómba bugyolálva, finom forró teát szürcsölgetve és egy jó könyvet olvasnék vagy filmet néznék. Jobban érezném magam, és még a forgófejes szerszámok tervrajzai is jobban lekötöttek volna, nem is értem.
Mertem azt feltételezni, hogy minden rendben lesz ezen a bulin és nem keveredek kellemetlen helyzetbe. kicsit akartam is azt, hogy jól érezzem magam a többiek között és elfelejtsem azt, hogy Eden vagyok és szerencsétlen az élethez. Ilyen szempontból az apámmá váltam, aki utálja az emberi kapcsolatokat, mert felszínesek és nem őszinték, majd csak arra lesz figyelmes az ember fia, hogy megcsalják és elhagyják a picsába. Mintha ki lehetne dobni az ablakon több évnyi szerelmet, odafigyelést, emléket. Semmit nem lehet csak úgy megszűntetni. De az anyámnak sikerült, apa befordult és mivé vált a gyerek? Természetesen azzá, amit látott. Könyvé. Normális emberi kapcsolatra nem képes egyeddé, aki még a művészetek iránti szeretetét is elhagyta.
Hiába próbálom elnyomni a kezeket, hiába próbálnék tenni az ellen, hogy hozzám érjen apám jobb keze, nem tudok szabadulni. Túl erőtlen vagyok hozzá képest, és ha sikítozni próbálnék akkor sem kerülnék előrébb mert senki nem hallaná. Ráadásul itt a legtöbb lány úgyis kur-a, miért ne gondolnának engem is annak? Már épp lemondóan sóhajtanék, átengedném a helyzetnek magam csak legyen már vége, mikor meglátom az ómenemet. Egyik felem sír másik pedig ujjong a boldogságtól, hogy itt van és megment. Mert tudom, hogy megteszi és amikor felveszi velem a szemkontaktust kicsit meg is nyugszok, nagyot nyelek mikor felénk indul. Boldogság, megnyugvás és egyfajta bizsergés járja át a testemet minél közelebb kerül, és mikor meg is szólal... minden idegességem elmúlik, már csak egy cseppnyi szomorúság van.
Dylan hatalmas szemekkel néz a srácra, majd vissza rám és még mielőtt bármit is kiejthetne alkoholtól bűzlő száján egy kéz csattan az arcán, ami engem is meglep és még pár embert a környezetünkbe. Hirtelen, mintha halkabb lenne a zene, a szívem pedig erősebben zakatolna, főleg mikor futásnak iramodunk és akkor bevillannak a táborban történt dolgok. Amikor ugyanígy futottunk a felügyelők elől éjszaka, vagy mikor belopóztunk a konyhába, mert éhesek voltunk... Megállunk, és akkor a hálát valami más cseréli fel. A düh, a szomorúság és a csalódottság keveredik bennem, ahogy a megmentőmre bámulok.
- Liam Callister. - kicsit megbántottan ejtem ki a nevét, mégis van benne valami különleges, aminek hatására borsódzik a hátam. Olyan régen láttam, szemtől szembe meg még régebben álltunk és ez most fura. - Nem kerestél azóta. - semmi köszönöm a megmentést, semmi örülök, hogy látlak nem jön ki a számon. Egyenesen arra megyek és remélem lesz valami jó oka rá. Mert, az, hogy elhagytam a számodat vagy elfelejtettem nem mentség. - Köszönöm a megmentést. Ha nem jössz fogalmam sincs mit tett volna velem... vagyis tudom, de inkább nem tapasztaltam volna meg. - megérintem a vállát, ezzel próbálom megköszönni neki holott tudom mennyire gáz ez a szituáció neki is. De a fenébe is! Rohadtul nem az én hibám...






Liden



sok szeretettel  kölyökkutya szemek 2 ||
ruha || ölelés



Eden de Saint-Pierre

Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 63
Motto : ♦ first honesty, then industry, then concentration Age : 20 Titulus : ♦ abstract artist Foglalkozás : .♦ student Play by : ♦ cole sprouse
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-12, 6:12 pm

Sosem hittem a sorsban, ahogyan a karmában sem, de most mégis úgy érzem minden eddigi baromságnak vélt dolog valóra válik. Talán a sors keze akarta úgy, hogy Eden ide költözzön, és ide járjon egyetemre, hogy újra találkozzunk, és új fejezetet nyissunk a mi kis életünk könyvébe. Emlékszem még a pillanatra, amikor először megláttam. Teljesen elvarázsolt az ártatlan nézésével és ha z emlékeim nem csalnak, már pedig ebben biztos vagyok, hogy nem csalnak még rikító vörös haja volt eme földöntúli szépségnek, mely csak úgy ragadta az emberek tekintetét és időseket botránkoztatott meg. Ez is egy kifejező eszköz, a művészeknek, mint mi mindig könnyebb valami olyan felmutatnia a társadalom felé, ami azzal jár, hogy mindenki a hátunk mögött susmorog. Még megvannak róla a rajzaim, amelyek az alig egy hónapos táborban készültek, és amelyeket olyan nagy odafigyeléssel és precizitással alkottam meg. Nem vagyok a fényképek híve, ám ennek ellenére bőszen töltöm fel a fotókat a közösségi oldalaimra. Sokkal jobban szeretem a rajzokat, hiszen azok megmutathatják a belsőt, ami a képek számára láthatatlan.
Teljesen olyan volt ez a lány, aki már egy mosolyával el tudta rabolni a szívem, ám amikor több mindent megtudtam róla egyre jobban magával ragadott. Először szomorú voltam, mikor még otthon Hurricane közölte velem, hogy nem kísér el a táborba. Az volt életünkben az első olyan, amikor huzamosabb ideig távol voltunk egymástól. Mindig is tudtam, hogy az ikertestvéremet nem érdekli a művészet, de akkor még voltunk olyan kapcsolatban, hogy megbeszéljük egymással a dolgainkat. Mára már mindez távolinak és elképzelhetetlennek tűnik.
Aztán leléptem a tábor befejezése előtt pár nappal mindenféle szó nélkül. Nem kerestem többet Edent és nem hittem volna, hogy valaha is látni fogom újra. Nem tudok dűlőre jutni az érzéseimmel. Arra sem vagyok képes, hogy eldöntsem boldogságot vagy szomorúságot érzek a szívemben. Megbántam-e, hogy leléptem? Nem, nem hiszem, ám mégis ott van a megbánás apró szikrája bennem.
Elengedem a fülem mellett a rövid mondatot, miszerint nem kerestem a tábor óta. Tudom jól és nem érzem úgy, hogy a mai estén kellene ezt megvitatnunk egymással. Hatalmas sokk újra látni Őt és ez betelíti minden apró gondolatom. Nem akarok a múlt felhánytorgatásával foglalkozni a mai este, újra meg akarom ismerni Edent, hiszen annyi idő telt el az ominózus tábor óta, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ismerjük egymást még mindig. Nem tudja, hogy apám meghalt és Hurricane-nel nem beszélek. Ami a legfontosabb, hogy azt sem tudja miért hagytam magára.
Őszintén megszólva magam sem tudom.
- Szóra sem érdemes – mondom neki megeresztve egy halvány mosolyt. – Mit keresel itt? – bújik ki a szög a zsákból. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy az egyetemünkre jár, mivel az ilyen bulikba csak az iskolánk tagjai vehetnek részt.
- Ez a hely nem neked való, a matheresek túl durvák hozzád, sokat isznak és züllenek, nem szabadna itt lenned – magyarázom neki szigorúan, azt már viszont nem teszem hozzá, hogy nekem sem itt van a helyem, de az már mellékes. Áldom a sorsot, hogy Hurricane nem szúrta ki magának, mert akkor nem ez a kis balhé lett volna a mai estén.
A sok feszültség, ami eddig érlelődött bennem most kirobbanni látszik és nem akarom, hogy minden rossznak Eden is a részese legyen.



Every artist dips his brush in his own soul, and paints his own nature into his pictures.



Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 15
Motto : ▽△ When she's alone, she goes home to a cactus / In a black dress, she's such a such an actress Age : 20 Titulus : ▽△ Cactus Foglalkozás : ▽△ diák Play by : ▽△ Ariana Grande
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-16, 12:23 pm

Amikor nagy nehezen belementem a nyári táborba, amit anya talált nekem az interneten akkor azt hittem nem fog tetszeni. Sőt, az első pár napon azon járt az eszem, hogy összecsomagolok és valahogy hazajövök. Ha kell stoppolok, de én nem maradok ott több ideig és akkor jött az a szörnyű ballépésem aminek következtében megismertem Liamet. Ott ült a barátaival, hangosan nevettek valami rossz faviccen mikor elhaladtam előttük és az egyik srác rávert a fenekemre, én pedig hirtelen felindulásból borítottam feléjük a forró kávémat. Csak sajnálatos módon nem a támadómra, hanem Liamre ment minden. És onnan már minden jött magától. Egyre többet beszélgettünk a közös rajzórákon, találkozgattunk pihenő időben és valamiért egyik délben odahívott magukhoz ebédelni. Akkor váltam én is a brancs tagjává és változott meg minden. Nem akartam hazajönni, és hittem abban, hogy életem legjobb nyara lesz. Az is volt valamilyen szinten, bár nem akartam 16 évesen elveszíteni a legféltettebb kincsemet. De megtörtént, és nem bánom.
Még akkor se, ha most, 3 évvel később, itt áll előttem a szemétláda, aki azóta sem keresett. Talán aznap mikor először megpillantottam a fűben oda kellett volna mennem és jól bemosni neki, de nem tettem és ez jelent valamit. A fiú jelent még valamit számomra, mert azóta nem tudtam senkire se úgy pillantani, mint potenciális fiú jelöltre.
Felhúz. Annyira nagyon idegesít a viselkedése, hogy nem tudom mit akarok. Elakarnék menni, talán vissza a buliba és lerészegedni, hogy majd valaki felcipelhessen a szobájába és másnap megalázva settenkedjek vissza a szobámba, vagy hazamegyek és folytatom a rajzomat. Mégis itt maradok, dühtől forrva és kicsit csalódottan.
- Attól mert nem válaszolsz a kérdésemre az még ott marad. Ha nem most, valamikor úgyis fogsz. - jegyzem meg halkan, majd körbenézek, mert nem szeretném, ha Dylan megtalálna minket. Nincs kedvem ennél is nagyobb drámára. - Szerinted mégis mit? Ideköltöztünk az apámmal, miután anya elhagyta Őt. Villamosmérnökin vagyok, szóval még csak közös óráink sem lesznek. Nem kell miattam egyetemet váltanod. - érződik a sértettség a hangomban, ahogy erről beszélek mégis mikor kevés aggódást vélek felfedezni a hangjában elmosolyodok.
- Akkor mi a nekem való hely, Liam? - kérdőn húzom fel a szemöldökömet, majd megfogva a kezét egy padhoz húzom, hogy ott folytassuk tovább a beszélgetésünket. Nem fogom megengedni, hogy elmenjen innen míg ki nem húztam belőle egy értelmes magyarázatot a történtekre. - És te mit keresel itt? Valami lányka miatt jöttél? Mert, ha igen nem kell itt lenned velem. Úgyse jelentek neked semmit, igaz? - nagyot nyelek mikor ezeket kimondom, és érzem, hogy a lelkem kezd megkönnyebbülni. Mindig is a szemébe akartam mondani azt mennyire fájt, hogy hamarabb elment és még csak nem is írt. Ha legalább annyit kaptam volna tőle, hogy "Jó volt, de ennek vége. " - már rég lezártam volna ezt a dolgot. Most talán boldog is lehetnék.
- Amúgy ismerem a Matheresek szokásait, a Dunantban sokat hallani róluk. Te kiknél vagy és mit tanulsz? - sokkal lágyabb, kedvesebb hangnemben kérdezősködök és tényleg kíváncsi vagyok. Olyan rég találkoztunk, lehet Ő is annyira megváltozott, mint én. Nem lehet tudni.




Liden



gandalf sax bounce ||
ruha || ölelés



Eden de Saint-Pierre

Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 63
Motto : ♦ first honesty, then industry, then concentration Age : 20 Titulus : ♦ abstract artist Foglalkozás : .♦ student Play by : ♦ cole sprouse
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-17, 5:10 pm

Vannak dolgok, amiket ép ésszel nem bírok felfogni. Ez nem lehet véletlen, hogy pont itt és pont most összefutok Edennel. Három hosszú év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Egyszerűen felfoghatatlan. Már nem is akarom visszaidézni azt a fránya tábort, régen volt, igaz se volt. Az elmúlt fél órában csak azon és ezen az apró termetű lányon gondolkoztam, aki egyszer elrabolta a szívem. Nem nagyon volt azóta senkim, kivéve kisebb futókalandokat persze, de azok sosem számítottak nekem. De mi van, ha Eden is csak egy futókaland volt? Egyszer találkoztunk és az sem tartott sokáig, pár hét mindössze, mégis más. Tényleg ki kell vernem ezt a fejemből, mielőtt még szánalmassá válok. Zavar az egész szituáció, ha nem jöttem volna el, most ez nem történt volna meg. Viszont akkor Edennel ki tudja, hogy mi lett volna, az a srác nem nézett ki százasnak és ráadásul részeg is volt vagyis még mindig az. Le kellene lépnem, vissza kellene mennem a Pierson testvériségének a kolijába és mély álomba zuhanni, hogy reggelre azt higgyem mindez csak egy hülye álom volt és Eden nincs is az Abbey-n. Nem érzem úgy, hogy három évvel ezelőtt elmenekültem volna a táborból, még ha nem is volt okom lelépni, egyszerűen el kellett mennem onnan, már nem tudtam ott lenni tovább.
- És mi van, ha nem volt okom arra, hogy lelépjek? Csak elmentem, de basszus, Eden, ez nem tegnap volt, hogy még ezen rágódj, minden megváltozott azóta – válaszolok kissé ingerültebben. Nem az Ő hibája, hogy a dolgok már nem a megszokott rendjükben folynak és tudom, hogy nem rajta kellene levezetnem, de most mégis így jön ki a lépés. Úgy érzem, hogy eme csodás lány közelében nem is vagyok önmagam, mintha teljesen kifordultam volna magamból.
Hogy min vagy? – kérdezem leplezetlen csodálkozással. – Én azt hittem a művészetekkel akarsz majd foglalkozni a jövőben, ahogy mondtad anno abban a táborban, de úgy látszik az előbb valóban igazam volt. Rengeteg dolog változott azóta, ahogy én sem tudok már rólad semmit, úgy te sem rólam – mondom kissé csalódottan. Az élet már csak ilyen, sosem tudni, hogy hova sodor és mik fognak történni. Olyan dolgok kerülhetnek terítékre, amelyre sosem számítottunk volna. Három évvel ezelőtt még meg voltam győződve róla, hogy többet nem látom Eden de Saint-Pierre-t, ám mégis máshogy alakult. Okkal kellett megtörténnie ennek a mai estének.
Kiráz a hideg, amikor megfogja a kezem és arrébb vezet, de próbálom leplezni. Magamnak sem akarom bevallani, hogy még mindig nem közömbös számomra. Akkor neki meg miért tenném?
- Határozottan nem egy matheres buli, itt nem jó emberek vannak, Eden – mondom neki aggodalommal teli hanggal. Nem akarom részletezni, ha idejár, akkor maga is tudja, hogy miért mondom és egyértelműen idejár. – Ami azt illeti tényleg egy lányka miatt jöttem, a tesóm eléggé szívatja és mondtam neki, ha közeledne hozzá majd megvédem, de helyette mással kötöttem ki és mást mentettem meg– utalok itt az előttem álló szépségre. Szándékosan nem válaszolok az utolsó kérdésére, hagyom a levegőben lógni, hiszen nem tudom rá a választ. Teljesen tanácstalan vagyok.
- Dunantos vagy? – lepődök meg pár perc leforgása alatt másodjára. Talán Ő többet változott, mint én. – Piersonos vagyok és képzőművészetet tanulok, gondolom ez nem lep meg – rántom meg a vállam.



Every artist dips his brush in his own soul, and paints his own nature into his pictures.



Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 15
Motto : ▽△ When she's alone, she goes home to a cactus / In a black dress, she's such a such an actress Age : 20 Titulus : ▽△ Cactus Foglalkozás : ▽△ diák Play by : ▽△ Ariana Grande
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-22, 1:49 pm

Mikor még a táborban voltunk, akkor az életem is megfelelőnek tűnt. Volt otthon két szerető szülőm, akik jól ellensúlyozták egymás hóbortjait, szerették egymást és velem is nagyon sokat foglalkoztak. Vártam azt, hogy viszontlássam őket a megszokott felállásban, apa szigorúan felöltözve, míg anya bohókás cuccokban járkált mindenfelé. Remekül illettek egymáshoz, ahogy én is azt hittem, hogy Liam és én is megfelelő párt alkotunk. Legalábbis a táborban úgy érződött, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a világ tele van szomorúsággal és ballépéssekkel.
Fel kellett volna tűnnie a szomorú sorsomnak, akkor mikor az egész dolog elkezdődött. Liam hirtelen távozását arra fogtam, hogy biztos otthon történt valami, gyorsan kellett cselekednie és nem volt ideje még nekem is magyarázkodni. Elfogadtam azt a dolgot, és vártam a percet, hogy visszatérjek a szobámba, a laptopomhoz és fogadjon egy bizonyos bejelölés vagy egy e-mail. De ahogy egyre közelebb kerültem az említett helyhez úgy esett minden szét körülöttem, a reptéren csak apa várt rám, eléggé rossz passzban, zilált állapotban és bár próbálta mutatni, hogy jól van láttam rajta az ellenkezőjét. Otthon csak még jobban bebizonyosodott a káosz, hiszen anya cuccai eltűntek és mire felértem volna a laptophoz meg is tudtam az okát. 48 óra alatt elvesztettem a tökéletes kis életemet.
- Talán, Te elfelejtetted mi történt a táborban, de én nem. Számomra az különleges volt, azt hittem mi vagyunk különlegesek egymás számára, de tévedtem. Majd túlteszem magam rajtad. – kicsit jobban megnyomom az utolsó szavamat, ebből is érezheti, hogy nekem még nem sikerült elfelejteni. Nem voltam azóta senkivel, mindig reménykedtem, és azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára… talán itt az ideje megölni ezt az apró szikrát.
- Nem az én hibám az, hogy nem tudunk egymásról dolgokat. – lenézek a kezemre, amik egykoron festettek. – Legszívesebben még most is azzal foglalkoznék, de nem tehetem. Nem válhatok olyanná, mint az anyám, főleg azok után nem amit az apámmal tett. Apa vezeti a villamosmérnöki kart, így egyértelmű volt, hogy utána megyek… - kis szomorúság fedezhető fel a hangomban. Mikor megtudtam, hogy anya mit tett minden vásznamat, festékemet, ecsetemet és megannyi eszközt, amit valaha tőle kaptam vagy hozzá köthető kidobtam. Már három éve nem festettem semmit, és a vonalzókkal készített rajzokon kívül még egy apró szívet sem firkantottam fel, sehová. Egyszerűen kigyomláltam az érzést, de még mindig ott van. És, Istenem, mennyire szeretném megint érezni.
- Miért, hol vannak jó emberek, Liam? – kérdőn pillantok rá. Tele van a világ rossz emberekkel, és ezeknél már csak rosszabbakkal lehet találkozni. Néhány, matheres hülye, akik túlságosan sokat ittak még nem a világ vége, bár attól függ kinek. Én túl kicsi vagyok ahhoz, hogy elbánjak velük, de attól még nem ők a legveszélyesebb emberek… - Szóval felcsaptál lányok mentőszolgálatává? Sajnálom, hogy beleavatkoztam az estédbe. Ha gondolod, nyugodtan megkeresheted ezt a lányt, láthatóan sokat jelent neked. Én meg majd visszamegyek a szobámba… - csalódott vagyok. Már nem az a Liam van előttem, akit szerettem és akartam viszontlátni.
- Igen. Miért olyan meglepő? – halványan elmosolyodok. Tudom, hogy nem erre számított, de nem tudok mást nyújtani. Elment a festészethez a kedvem. – Valahogy sejtettem. Nem sokat változtál, Liam, bár tény, hogy jobban nézel ki. Viszont, ahogy észrevetted én annál többet. Három éve nem fogtam ecsetet… - lemondóan sóhajtok, majd a pityegő telefonomra nézek. – Mennem kéne, még be kell fejeznem egy robbantott rajzot egy forgó fejes eszközről.




Liden



gandalf sax bounce  ||
ruha || ölelés



Eden de Saint-Pierre

Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 63
Motto : ♦ first honesty, then industry, then concentration Age : 20 Titulus : ♦ abstract artist Foglalkozás : .♦ student Play by : ♦ cole sprouse
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-26, 6:28 pm

Jelenleg jóval zárkózottabb vagyok, mint valaha. Az utóbbi egy évben nem azt mondom, hogy felfordult az élete, s minden a tetejére állt, mert ez nem igaz. Éppen, hogy rendeződni látszanak a dolgaim, s végre minden percemet a szenvedélyemnek, a művészetnek szentelhetem. Sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint eddig akármikor, mégis néha azt kívánom bárcsak egy teljesen más ember lennék. Szeretek így élni, hogy minden nyugodt körülöttem, kivéve a kapcsolatom Hurricane-nel, de az most teljesen mellékes, ám úgy érzem ez az este mindent meg fog változtatni, ha eddig még nem tette volna meg. Újra látni Edent és beszélni vele teljesen más, mint amire számítottam. Viszont, hogy őszinte legyek nem is számítottam semmire, mert azt hittem, hogy soha többé nem fogjuk látni egymást. Jó volt az a tábor, élveztem vele lenni, de már mindennek vége. Akkor nem folytattuk az én hibámból kifolyólag, amit talán már most, hogy megint itt vagyunk egymással szemben, bánok. Keresnem kellett volna, de nem tettem, késő bánat, nem jó a múltat háborgatni, mindig előre felé kell nézni. Milyen érdekes, hogy pont én mondom ezt, aki csak az elcseszett gyerekkorára tud gondolni folyton, s arra, hogy az apja mennyire is elrontott mindent a korábbi életében.
- Különleges is volt akkor, basszus Eden, tök fiatalok voltunk, a pillanat hevében éltünk és akármilyen kötődés is alakult ki akkor közöttünk már vége - hazudom neki, megemelt hangon magyarázom. A szikra még a mai napig ott van bennem, ugyanazt érzem, mint akkor a táborban, de nem vallanám be neki. Olyannyira jó utat nyert most az életem, hogy nem akarok a múlttal és a miértekkel foglalkozni. Még mindig megmozgatja bennem Eden azt a valamit, amit senki másnak nem sikerült, de nem feltétlen van most helye az életemben a szerelemnek vagy hát én nem tudom. Bizonytalan vagyok túlságosan is.
- Tényleg nem a te hibád - értek egyet vele. - Értem, Eden, de nem vagy az anyád, te csodálatos lány vagy, gyönyörű vagy, bájos személyiséged van, ne csináld ezt. Miért is ne lehetnél önmagad ettől függetlenül? Apád teljesen más, az ellentéted, még ha most úgyis érzed, hogy jól van, amit csinálsz. Mindegy, nem kell rám hallgatnod - legyintek. Furcsa, hogy Eden ennyire kifordult magából, hiába mondja, hogy az anyja miatt nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy ez valóban így is van.
Felsóhajtok, ez a beszélgetés sehova sem vezet, nem lesz ennek jó vége előre érzem.
- Nem a matherben, ez biztos és tényleg nem kellene itt lenned. Az Isten szerelmére, Eden - emelem meg a hangom. Nem akarom, hogy itt legyen, nincs biztonságban, az a fickó is bármikor idejöhet és akkor nem lesz elég merszem megint megütni. Utálom ezt az egész elcseszett szituációt! Mintha a világ a feje tetejére fordult volna. - Igen, valóban sokat jelent nekem Lola, mert egy nagyon jó barátom és legalább olyan szinten cseszegteti a testvérem, mint engem, ennyi az egész - rántom meg a vállam. Vajon azt régen említettem neki, hogy Hurricane az ikrem vagy csak a létezéséről tud vagy arról sem? Biztos meséltem akkor neki róla, csak három éve még Hurri is normális volt.
Nem akarok neki válaszolni arra, hogy mennyit változott. Látom rajta, nem csak a külseje, de már ebből a pár perces beszélgetésből is látom, hogy belsőre is rengeteget változott. Nem ugyanaz az ember, akibe én anno beleszerettem, de ettől függetlenül még mindig érzek valamit iránta csak magam sem tudom, hogy pontosan mit.
- Menj, ha szeretnél, miattam nem kell maradnod - válaszolom fájó szívvel, elcsukló hanggal. Miért élünk ennyire szar világban?



Every artist dips his brush in his own soul, and paints his own nature into his pictures.



Vissza az elejére Go down
avatar


Dunant

Dunant
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 15
Motto : ▽△ When she's alone, she goes home to a cactus / In a black dress, she's such a such an actress Age : 20 Titulus : ▽△ Cactus Foglalkozás : ▽△ diák Play by : ▽△ Ariana Grande
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-26, 11:31 pm

Talán hibát követek el, egy hatalmasat, amit már nem lehet jóvátenni. De már mindegy. Választottam egy utat, ami nem éppen a sajátom, mégis véghez kell vinnem, mert nem adok fel semmit. Ahogy a reményt sem adtam fel a viszontlátásra, és így, három év elteltével megint egymás társaságát élvezzük Liammel, bár tényleg nem olyan, mint régen. Félek, hogy anyává válok ezért hagytam fel a festészettel akkor mikor apa kirakta, de így meg olyanná válok, mint a másik szülőm és ez sem jó. Azért kéne két nevelő a gyerek életébe, hogy segítsenek neki, belekóstolj mindkét életvitelbe de ez nekem kimaradt. És az igazság az, hogy már nem is tudom milyen ecsetet fogni a kezembe és vonásokkal kifejezni az érzelmeimet. Többnyire nem is érzek. Már nem tudom, hogy ami érzelem van még bennem az a tanulás által gerjed vagy valami más váltja ki. Azt se tudom, hogy képes vagyok-e még az igazi szeretetre vagy hogy megbízzak valakiben. Egyszer engedtem át valakinek a szívemet, és az két lábbal tiporta el. És most másodjára. Hazudnék, ha azt mondanám erre számítottam, mert nagyon nem ezt vártam de már nem is lényeges. Liam nem lényeges, mert ha ő nem akar engem akkor én se akarom őt.
- Vége. Oké. – évek óta erre vártam. A lelki feloldozásra, a lehetőségre, hogy megkapjam a szemembe azt, hogy mindegyik reménytelenül hittem egy olyan dologba ami nem fog bekövetkezni. Valamiért hittem abban, hogy még lehet belőlünk valami de belátom, hogy tévedtem. Nincs is kedvem már itt lenni, legszívesebben visszaköltöznék Franciaországba és élném az életemet, sajtot ennék és valami francia pasi karján boldogan mosolyognék. Igen, talán ideje lenne elmennem innen és a sarkamra állnom. El kell mennem. Minél messzebbre Liamtől, mielőtt elsírnám magam.
- Tudom, hogy nem az én hibám. – vállat vonok, ennek a beszélgetésnek már nincs értelme. – Honnan veszed, hogy nem vagyok az anyám? Én is félreléphetek egyszer, vagy a szabad gondolkodásom elhitetheti velem azt, hogy érek még valakinek valamit. Abba a hülye táborba is anya miatt mentem, azzal, hogy kitártam a szívemet neked mindent odaadtam, és mit kaptam cserébe? Rohadt sok fájdalmat! Szóval, ha nem haragszol meg nagyon nincs kedvem arról beszélni, hogy miért nem akarok festeni! – fakadok ki.
Nem szép dolog, hogy Liamet hibáztatom mindazért, ami az elmúlt években történt velem. Nem akarom rajta kitölteni a dühömet, de az istenért is, valamikor nekem is ki kell adnom az érzelmeimet. És ez az egyetlen alkalom.
- Hát persze. – gondterhelten sóhajtok, majd beletúrok hosszú barna hajamba, hátradobom a vállam fölött. Szomorúan elmosolyodok, majd míg beszél hozzám az előttem álló fiú addig végigmérem őt. Tényleg helyesebb lett, és óh, ha most találkoznák vele először még lehet flörtölnék is vele, de így… nem tudok megbocsájtani. – Akkor menj, és keresd meg. Légy vele boldog. – nem érdekel se a testvére, se az anyám, de még az apám se érdekel. Csak eltűnni akarok, elmenni messze innen, minél távolabb lenni a szeretett fiútól. Nem válaszolok az utolsó mondatára, csak hozzá hajolok és egy puszit nyomok az ajkaira, ennyire jár alapon, majd könnyes szemmel kezdek el futni a Dunant ház felé. Ez aztán a romantika.





Liden



gandalf sax bounce  ||
ruha || ölelés

// köszöntem, folyt.köv szívecske csillogó szemű ölelés



Eden de Saint-Pierre

Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2017. May. 28.
Posztok száma : 63
Motto : ♦ first honesty, then industry, then concentration Age : 20 Titulus : ♦ abstract artist Foglalkozás : .♦ student Play by : ♦ cole sprouse
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   2017-06-29, 6:44 pm

Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Nem akarok tovább itt lenni, túl sok régi érzelmet hoz fel bennem. Úgy érzem, mintha gyáva módon el kellene menekülnöm innen és nem jönni vissza többé. Tudom, hogy ez nem megoldás. Úgy érzem magam, mintha egy hülye, hisztis picsa lennék, aki állandóan csak nyavalyog és ha nem adnak neki igazat, akkor elmenekül a problémái elől. Igen, valóban olyan vagyok. Sosem mertem még az életem során szembenézni a valódi gondjaimmal, mindig tereltem a témát és a nehéz dolgokat másra ruháztam rá. Ez a legszörnyűbb mindenben. Talán Hurricane-nel is más lenne a kapcsolatunk, ha nem taszítanám el állandóan magamtól, hanem megpróbálnék leülni vele és megbeszélni a dolgokat. Mondjuk az is lehet, hogy ez már túl késő. Csak annyit akarok, hogy anyám jól legyen, mindig jól legyen és boldoggá akarom tenni a hátralévő életét, ami remélem még nagyon sokáig fog tartani.
Edent is boldoggá akarom tenni, de tudom, hogy nem fog menni. Én nem az a srác vagyok, akire vágyik bárhogy is gondolja jelenleg. Az elvont dolgaimmal csak magába fordítanám, talán depresszióssá is tenném. Nem vagyok az a típusú ember, aki állandóan csak mosolyog és vicceket mesél. Nem is ismerek egy viccet sem, poénkodni sem tudok rendesen. Az élet kegyetlen, de meg kell tanulni túlélni, legalább egy kicsit vidámnak kellene lennem.
Csak bólintok, amikor a világ legcsodálatosabb lánya azt mondja, hogy vége. Már akkor ki kellett volna ezt mondanunk, amikor abban a fránya táborban voltunk. Most meg kellene könnyebbülnöm és örülnöm, hogy végre lezártam az életemnek egy számomra nagyon fontos szakaszát, de csak rosszabbul érzem magam. Olyan mintha meg lennék átkozva és nem szabadulnék.
- Rendben, tényleg semmi közöm hozzá, sem hozzád - szólalok meg fájdalmasan, de az arcom rezzenéstelen. Legszívesebben elsírnám magam, mint valami kislány, aki nem kapja meg azt a játékot, amit szeretett volna. Az élet már csak ilyen. Nem számít mennyi idős vagy, hol vagy és mit csinálsz, mindig osztogatja a pofonokat.
- Légy boldog, Eden de Saint-Pierre - mondom ki a lány teljes nevét valószínűleg utoljára életemben úgy, hogy Ő is hallja. Meglepődök, amikor egy apró puszit nyom az ajkaimra búcsúzásképpen. Kísértést érzek arra, hogy abból a pusziból csókot csináljak, de visszafogom magam. Csak állok ott és hagyom, hogy az első könnycsepp legördüljön az arcomon.
Gyáva vagyok, nem érdemlem meg amúgy sem Edent, ennek így kellett lennie. Talán egy nap majd találok magamnak egy legalább fele annyira csodálatos lányt, mint a francia szépség, de addig be kell érnem a magánnyal.



Every artist dips his brush in his own soul, and paints his own nature into his pictures.



Vissza az elejére Go down

Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Liam & Eden → Help me   

Vissza az elejére Go down
 
Liam & Eden → Help me
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Liam Briantov
» Liam O'Keeffe
» Rosszat álmodtam, oda bújhatok melléd? Liam & Elena
» Jason Liam Norman
» ADATGYŰJTÉS

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Welcome to Abbey Mount :: Testvériségek lakrésze :: Mather house-
Ugrás: