HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Nainsí Ronan

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Goddard

Goddard
Csatlakozott : 2014. Apr. 13.
Posztok száma : 8
Age : 19 Titulus : daddy's little girl Foglalkozás : tanuló Play by : josefine pettersen
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Nainsí Ronan   2017-06-09, 2:21 pm

Nainsí Ronan
Pillanatok. Az életünk jó és rossz pillanatok sorozata, és függetlenül attól, hogy milyen érzéseket és nyomokat hagynak bennünk, mindegyik ugyanabba az irányba sodor minket: a vég felé. A halandók, a világ, az idő, a divat, az emberi gondolkodás… ezek mind változnak, azonban az élet leforgása és folyamata ugyanaz marad. Egyesekkel fair, másokkal nem. Egyesek megérdemlik, ami velük történik, mások nem.  
A nevem Nainsí és fogantatásomkor a fentiek úgy döntöttek, hogy két testbe helyeznek egy lelket: az egyik darab az enyémbe került, a másik pedig az ikernővéremébe. Ettől függetlenül mind a kettőnk teljes emberként érkezett a világra.

-          Szerinted milyen lesz? – suttogja Muireann. Érzem a hasamon a fejét, és az arcomon a tekintetét. Kékjeimet a piroskás arcára szegezem, és hagyom, hogy a pillantásomat kutató íriszei az enyémekbe fúródjanak.

Számodra fárasztó, számomra fájdalmas, és lassú. Mind a kettőnk számára.

-          Nos, a doki szerint egyáltalán nem fog fájni. – emlékeztetem az orvos szavaira, és noha tudom, hogy egyáltalán nincs rendjén, igyekszem úgy tenni, mintha csak az időjárásról beszélnénk. Félig a mutatóujjam köré csavarom az egyik szőkés hajtincsét, amit egy ideje már birizgálok, a másik kezemet a fejem alá helyezem.
-          Akkor jó. – jegyzi meg ugyanazon a halk hangnemen, majd halványan elmosolyodik és mélyen beleszippant a friss, nyári levegőbe, mely tele van élettel. „Bárcsak gyógyító hatása lenne…”
A hangjában érezni a megnyugvást, a beletörődést, és ez keserűséggel tölt el, hisz ennyi idősen az lenne a normális, ha a halál lenne az utolsó dolog, amire gondolnunk kellene. Édesanyám azt mondta, hogy a tizenhat bűvös szám, és varázslatos kor, én valahogy mégsem érzem úgy, hogy a mágia a véráramlatommal egyidejűleg a szervezetemben keringene. Hogy is érezhetném, amikor minden áldott nap a testvérem ábrázatára pillantok és az első gondolat, ami kihajt elmémben az, hogy vajon ez lesz e az utolsó? Gyűlölöm alkalomadtán látni a bűntudatot a szemében, amiért a szüleink elhanyagolnak miatta, ilyenkor én is rosszul érzem magam, de nem csupán azért, mert nem akarom, hogy így lássa a helyzetet, hanem azért is, mert időnként azt kívánom, bárcsak a helyében lennék, hogy velem is legalább ennyire foglalkozzanak, mint vele.
Egyszer, még kisebb korunkban, Muireann megkérdezte tőlem, hogy tudom e, miért a nagy testvérek születnek elsőként. Halvány gőzöm sem volt, így csak tűnődve bámultam, míg végül el nem mosolyodott. Azt válaszolta, azért, hogy megvédjék a kistestvéreiket, akik utánuk következnek. Nos, közöttünk csupán negyed óra korkülönbség van, de Muireann mindig is bölcsebb és felnőttesebb volt nálam. Nem mintha ez bármikor is zavart volna, sőt, míg a kocka nem fordult, és a sorsunk át nem esett egy óriási transzformáción, élveztem, hogy kisebb lehettem.
-          De ne is beszéljünk erről, ugyanis rengeteg időnk és tennivalónk van, nemde? – szólalok meg ismét, amikor azt tapasztalom, hogy mind a kettőnk csendesen a faágakon átszűrődő napsugarakat pasztázza. Mostanában nem bírom a csendet, igencsak nyomaszt, és arra késztet, hogy azon gondolkozzak, mennyire igazságtalan az élet. Ilyenkor a haragtól nyomást kezdek érezni az arcüregeimben, az orrom és a szemem csípni kezd, és akaratlanul is működésbe lendülnek a könnycsatornáim. Dühössé válok apára, amiért a munkájába fojtja a fájdalmát és a félelmét, amit Muireann halálának gondolata ébreszt benne, anyára, aki viselkedésével egyfolytában érezteti velünk a nyomorúságos szituációt, amibe önkéntelenül kerültünk, és a szabad idejében egyfolytában a neten szörföl gyógymódokat kutatva, illetve a szomszédnőre, aki azért panaszkodott nemrég, mert a kisfia most először lett bárányhimlős. Magát hibáztatta, és az emberi ostobaságot tanúsítva arról akart meggyőzni, hogy a kisfia azért lett beteg, mert nem elég jó anya. Emlékszem, mennyire a szívére vette, amikor bunkóan, mérgesen odavetettem neki, hogy fogadja el, az élet nem fenékig tejfel, de a gyerek túl fogja élni, szóval inkább hagyja abba a folytonos siránkozást. Őszintén nem tudom, hogy milyen reakciót várt tőlem, de remélem, nem együttérzést, hisz az lenne a gerinctelenség tetőfoka, ha figyelembe vesszük, hogy tudatában van annak Muireann gyógyíthatatlanul beteg.
-          Ugyan… - nevet fel a nővérem, csilingelő hangja olyan gyengéden simogatja a fülemet, hogy összeszorul a gyomrom. – Te is tudod, hogy soha nem tudom meg, milyen Egyiptom és a naplemente a legmagasabb piramis tetejéről.
Igen, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az anyagi helyeztünk és a dokik tanácsai miatt nem válthatjuk valóra a testvérem bakancslistájának összes pontját, ettől függetlenül nem tudok ebbe belenyugodni. Mély levegőt veszek és becsukom a szemem.

Együtt bármire képesek vagyunk.

Egyszer csak kipattannak a szemhéjaim, és azt tapasztalom, hogy körülöttem minden ugyanolyan… kivéve az, hogy pár óra elmúlt és a Nap lassan eléri a horizontvonalat. Egy kicsit elbóbiskoltam, de sebaj, ugyanis rájöttem, hogyan juthatunk el Egyiptomba.
-          Muireann! – szólítom meg izgatottan a nővéremet, miközben óvatosan felülök. – Látod, amit én is? – kérdem, miközben áhítattal bámulom az üres mászókát. – Gyere gyorsan, mielőtt lemaradunk erről!
-          Miről beszélsz? – kérdezi töprengve, értetlenül a testvérem, amíg kitalálni igyekszik, hogy mire gondolok.
Felpattanok és felé nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem. Amikor ő is feláll, nem eresztem el a tenyerét, magammal húzom a mászóka felé.
-          Siess, hosszú út vár ránk! – mondom egy óriási adag izgatottsággal a hangomban, lépéseim egyre gyorsabbak és gyorsabban, míg végül futásnak eredek. Amikor a mászókához érünk, mosolyogva a nővéremre pillantok, majd felfelé indulok. – Legyél óvatos, úgy látszik, élőben a Gizai nagy piramis sokkal magasabb és meredekebb, mint az enciklopédiákban.
Muireann határozott arcvonalai láthatóan meglágyulnak és a szemének szapora pislogása azt jelenti, hogy alattuk szívből érkező könnyek kívánkoznak fel. Derűcsókolt ábrázata egyik percről a másikra megkomolyodik.  
-          Nos… kihívás elfogadva! – jelenti ki mókás, hajókapitányt utánzó hangon, és ezzel utánam is indul.  
Nem kenyerem a kérkedés, de egészen kicsi korunk óta mi vagyunk a mászókák királynői. Elég extrovertált gyerekek voltunk, ez tagadhatatlan, mindig is szerettük feszegetni a határokat, és kipróbálni azt, ami lehetetlennek tűnt. Úgy, mint most…
-          Szent ég, Muireann! Érzed? Érzed, hogy mennyivel melegebbek itt a Nap sugarai. A te bőrödet is lágyan perzselik? – ismét egy rakat kérdést teszek fel, amikor végre elérünk a mászóka tetejére. A nővérem előre mered, vérvörösre festett, érzéki ajkai lassan halvány mosolyra húzódnak – mely jókedvet kölcsönöz egy kicsit sápadt arcának - és szemei könnybe lábadnak.  Előrenyújtja vékony kiskezét, mintha csak meg akarná érinteni a napot, majd lehunyja a szemét. A naplemente arany színbe borítja a teste egészét, pillanatok alatt megszárítja az arcán végigszánt könnyek nyomait és megragyogtatja földöntúli szépségét.
Az idő megfagy körülöttem.
Nem bírom levenni róla a szemem, de nem is akarom. Memorizálni szeretném ezt a képet, megőrözni a pillanatot, mindig így szeretnék emlékezni rá: boldogságtól ragyogó arccal.

• • •

Vannak ezek a tehetségkutatók, amikben pár híres ember kiválasztja a legjobbakat az összes jelentkező közül, majd versenyezni indítja őket, hogy a végére egy újabb bohócot gyárthassanak a szórakoztató iparnak. Eddig egyszer sem sikerült végignézni egy egész évadot, de még egy fél évadot sem. Ha valaki tényleg megérdemli, hogy mindenki lássa, az úgyis felkerül az internetre, vagy megnyeri a versenyt. Nos, annak ellenére, hogy nem érdekelnek az ilyen műsorok, néha órákat töltök el azzal, hogy végignézek és hallgatok több tucat videót. A legjobban azokat szeretem, amikben a zsűri és a jelentkező először találkoznak, és amíg a résztvevő megmutatja, mit is tud, kint az egész családja és minden barátja szurkol neki. Ma reggel rájöttem, hogy csupán azért élvezem nézni ezeket, mert meghatónak tartom, amikor egy-egy szülő arca paradicsom pirosra színeződik és a testében tomboló heves érzelmek kavalkádja miatt könnyeket kezd ejteni. Megértettem, hogy átlagosnak lenni rossz… Soha nem fogom látni az említett büszkeséget anyám, vagy apám szemében, ami a tehetségkutatókba jelentkező személyek családjának szemében fénylik, mi több, lehetséges, hogy soha többé nem találkozom a bizonyos méltóságérzettel sem, hisz Muireann már nincs.
 
A borotvapenge a fürdőszoba fehér csempékkel burkolt padlóra koppan és apró, csilingelő hangokat ad ki.

Sosem tudtam eldönteni, hogy melyikhez kell nagyobb bátorság: a halálhoz, vagy az élethez. Vannak, akik nem elég határozottak, hogy véget vessenek az őket körülvevő pokolnak, illetve olyanok is, akik nem akarják így befejezni az életük könyvét. A francba is a „kezdjük tiszta lappal” hülyeséggel! A bűn az ember kezére ragad, akárhányszor is lapozni akar, sosem lesz képes tiszta lapot találni, mert akaratlanul mindig rá fogja kenni a következő lapra a kézfején ragadt koszt.
Bűnös vagyok, amiért irigyeltem a nővéremet és azt, hogy a szüleink egyfolytában vele foglalkoznak. Bűnös vagyok, mert Muireann lázas teste fölé görnyedve azt kívántam, érjen véget minél gyorsabban a szenvedése. Bűnös vagyok, amiért a temetésén képtelen voltam sírni.
Pár órája megírtam két levelet: az egyiket Muireann-nak címeztem, a másikat pedig anyáéknak. Remélem, a szüleim legalább most az egyszerre figyelembe veszik a kívánságomat – az utolsót - és elviszik a borítékot a testvérem sírjára. Ha mindez véget ér, elképzelhető, hogy találkozom vele. Viszont biztosra akartam menni, így jobbnak láttam, ha neki is írok egy rövidet, hátha anyáék majd felolvassák neki.

Majd szétreped az ajtó, úgy dörömböl valaki rajta… mintha a szüleim kétségbeesett hangját hallanám… a fenébe! Tudtam, hogy a leveleket a párnájuk alá kellett volna elrejtenem. Nem is értem, hogy miért nem a belátásaim szerint cselekedtem. Talán abban reménykedtem, hogy van számomra még valami esély? Ugyan! Akkor nem zártam volna kulcsra az ajtót.

Anya el akar válni apától, mert úgy véli, hogy apa nincs mellette, amikor szüksége van rá. Ez tényleg így van, és noha úgy tűnik, apát egyáltalán nem érdekelte, hogy az idősebb lánya haldoklik, és még egy kicsit sem rázták meg a történtek, tudom, hogy nem így van. Én láttam azt, amit anya és a többiek nem.
Apa – az elmúlt hónapokban alakult szokásához híven – késő este ért haza. Muireann már rég aludt, én pedig régóta igyekeztem álomba ringatni magam. De nem sikerült, és talán azért, mert látnom és hallanom kellett a következőket.
Apa Muireann szobájába lépett, majd az ágya mellett foglalt helyet. Rövid ideig csak nézte a nővérem békésen alvó testét, az angyali arcát, majd egyszer csak, megrémült kisfiú módjára zokogásba kezdett. Azt ismételgette, hogy nem akarja, hogy Muireann elmenjen, és arra kérlelte elcsukló hangon, hogy vigye magával. A nővérem mocorogni kezdett, és miután észrevette az ágya szélénél síró apánkat, egy könnyed mozdulattal az arcára tette a tenyerét. Mozdulatából látszott, hogy mennyire legyengültté és törékennyé vált. Elmondta apának, hogy nagyon fél és azt kérdezte tőle, hogy elkísérné e a végéig, hogy együtt lássák, mi van ott. A hangneme inkább kérlelő volt, mint kérdező, és pont ez volt a bizonyíték arra, hogy tényleg rettegett a haláltól. Apa válaszul megfogta az arcán pihenő kezecskét, majd puszit nyomott rá. Egyik kezével továbbra is fogta az erőtlen, vékony ujjakat, még a másikkal végigsimított Muireann homlokán és haján. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezután csak úgy sikerült elaludnom, hogy álomba sírtam magam.

Az ott egy baltapenge? Miért áll ki egy balta a fürdőszobánk ajtajából? Szent ég, mekkora lyukat csinált! Ezt bizony nem fogják tudni megjavítani... ni, ott van anya keze, és épp kívülről nyitja ki az ajtót. Már túl közel vagyok a célhoz, nem állíthatnak meg, de én őket igen. Fogadjunk, erre nem számítottak!

Hallom, ahogy suttognak, és azt mondják, hogy szégyentelen vagyok, egy igazi alamuszi opportunista. Nem értik, hogy miért nem sírok. Miért akarják, hogy itassam az egereket? Ha könnyekre vágynak, nézzenek meg egy drámát, majd pillantsák meg magukat egy tükörbe.
Szerintem sokkos állapotba kerültem, mert nem értettem, hogy miért van ennyi fekete ruhás alak körülöttem, azt sem tudtam, hogy hol vagyok és egy pillanatra még a nevemet is elfelejtettem. Nem sajnáltam a könnyeimet, egyszerűen képtelen voltam felszínre hozni mindazt, amit éreztem. És ezért igen csak bántott, amikor a fülembe jutott, hogy biztos azért nem sírok, mert Muireann nem is hiányzik. Ha ezt a fojtogató, fájdalmas, keserű ízű érzést nem hiányérzetnek hívják, valaki megmondaná, hogy minek? Tippeket is szívesen elfogadok, amikkel meg lehet szüntetni.

Milyen vörös a víz… és milyen légiesen könnyűnek érzem magam…

Hasonló színű virágok voltak Muireann temetésén is, csak azok sokkal erőteljesebb árnyalatúak voltak. Mindig is imádta a vörös rózsákat, tagadhatatlan, hogy romantikus alkat volt. Minden évben rózsaszálakat kapott a születésnapjára, annyit, ahány éves lett. Arról álmodozott, hogy egy nap ezt a virágot kapja az udvarlójától, majd a barátjától és a férjétől. És a gyerekeitől anyák napjára. Öt évesen megszúrta az ujját anya egyik virágszála tüskéjén és akkor mindenki azt hitte, hogy a gyönyörű virág és Muireann között nem lehet semmi más, csak gyűlölet. Nyolc évesen aztán rózsabokrot ültetett a kertünkben, amikor anyának segítette és hirtelenül annyira megszerette a vörös bimbókat, hogy mindent megtanult a helyes gondozásukról. A halála előtti pár hónapban pedig rózsavörös rúzst kent ajkaira, hogy egy kicsit éreztesse magával, idősebb, mint kinéz. Sosem mondta, de a naplója elárulta: nem akart ilyen korán távozni az élők sorából.  
Az életünk pillanatok sorozata és mindegyik ide vezet. Ahhoz a momentumhoz, amikor mindent el kell engednünk, és el kell búcsúznunk. Az utóbbit már megtettem, már csak egy dolgom van.

Engedd el!

- Csendet! – ordítom parancsolóan azoknak a hangoknak, amelyek még mindig azt suttogják, hogy az álnokság tövisként fogja bilincsbe lelkemet, és ezért nem érzek fájdalmat. A pusmogás abbamarad, és mintha ezer szem rám tapadna. A fekete alakok felém indulnak, és noha látom, hogy mozog az ajkuk, nem hallom, amit mondanak. A ruhájuk kezd összeolvadni és a feketeség körülfonja elhalványulásnak induló arcukat. Végül pedig engem is elnyel.
Ismét anyám hangját hallom, ami ezúttal az illatával és az ölelésével társul. Sípol a fülem, fáj a fejem és a csuklóim is sajognak. Szükségem van egy kis időre, míg rájövök, azzal nem számoltam, hogy a szomszédunk mentős.

Az élet egyesekkel kegyes, másokkal nem.

Édesanyám azt bömböli, hogy minden rendben lesz, rendbe fogok jönni. Megindító, hogy meg akar nyugtatni, de azt hiszem, mind a kettőnk tisztában van azzal, hogy hazugság, ami az imént elhangzott. Apám megfogja anyám felsőkarját, és arra emlékezteti, hogy ismét el fogok ájulni, ha nem hagy oxigénhez jutni.
-          Minden rendben lesz, kicsim! – ismétli el vagy ezredszerre ugyanazt a mondatot anyám, amikor ellép tőlem, majd mosolyt erőltet az arcára. Követem a példáját.

A nevem Nainsí és fogantatásomkor a fentiek úgy döntöttek, hogy két testbe helyeznek egy lelket: a fele az enyémbe került, a másik pedig az ikernővéremébe. A mai naptól kezdve félemberként kell élnem egészen a halálom napjáig…
Üdv, a nevem Naisí Aoibheann Caoimhe Ronan, 19 éves vagyok, 1998. apr. 07-én., Írországban, Gortinben láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem ír. Jelenleg egyetemista vagyok és a Goddard house csoportba tartozom. Josefine Frida Pettersen arcát vettem kölcsön.
Jellem
Ismered azt az érzés, amikor elragad a hév és nem enged, szorít, munkáltatja minden érzékeszerved és végtagod, energiával tölt el és pusztán attól a gondolattól, hogy élsz, majdhogynem a fellegekbe repülsz?
Nem, még sosem használtam tudatmódosító szereket… már ha a csokoládé, a mák és a kávé nem számít annak. Mert azokért tagadhatatlanul odavagyok! Pozitív vagyok, ez az a középiskolai feladat is bizonyította, amiben a diákok körben ülnek, mindenki kap egy lapot, amire a nevét felírja, majd ír pár pozitívumot mások papírdarabjára, míg ők az övére firkatják fel feltűnően jó tulajdonságait. Emellett a pszichológus is mondta, akihez anyáék elvittek nővérem halála után.
Az egyik dolog, amit csak nehezen fogok tudni megbocsánatani magamnak az, hogy majdnem lemondtam az életről. Muireann bizonyára nagyon mérges lett volna, ha sikerrel jártam volna, ami nem meglepő, hisz míg ő rettentően vágyott rá, addig én majdnem eldolbtam.

Részlet az "Én" című esszéjéből

• • •

Az én kicsi Nainsím. Tudják… Ő mindig derűlátó személyiség volt, és noha a nővére halála megváltoztatta kicsit… *szipogás* Még mindig pozitívan igyekszik hozzáállni még a legrosszabb dolgokhoz is. Tudják, neki és Muireann-nek volt egy mondásuk: Együtt bármire képesek vagyunk.
A kislányom temetése után Nainsí magába fordult, nehézségei akadtak azzal, hogy elfogadja a valóságot, a hite abban, hogy mindenre képes megcsorbult, motiválatlan lett. Egy időben attól tartottam, hogy őt is elveszítem, aztán a sejtéseim majdnem beigazolódtak. Aznap, amikor a kórházban felébredt, tudjátok, mit csinált? Bocsánatot kért, és azt mondta, hogy a továbbiakban is képes lesz mindenre. Mert a szívébe zárta Muireannt, így a továbbiakban is együtt lesznek.

Nainsí mamája

• • •

Nainsível eléggé eltávolódtunk, amikor Muireann az utolsó stádiumban volt. Éreztem azt az állhatatlan mérget, amit irányomban táplált, amiért nem voltam elég bátor ahhoz, hogy támogassam a nővérét, a feleségemet és őt is. A temetés utáni két hétben hozzám se szólt, az első beszélgetésünk pedig vitába torkollott. Iszonyat hangos veszekedésbe.
Amikor ártott magának, igyekeztem a legtöbb támogatást nyújtani, mert… *nagyot nyel* tudják, igaza van. Életem végéig bánni fogom, amiért elkerültem a kislányomat, és elpocsékoltam azt a kevés időt, amit vele együtt tölthettem.
Nainsível most jó a kapcsolatunk, de azt hiszem, soha többé nem lesz olyan, mint egykor volt.

Nainsí papája

• • •

Úristen, mit tudok Nainsíről? Az a lány egy igazi tünemény, a mosolya pedig szívmelengető. Elképesztő, hogy mennyi együttérzés van ebben a lányban, illetve az, hogy milyen jól kijön mindenféle és típus emberrel. Még azokkal is, akik meg sem érdemlik, hogy rájuk nézzenek. Valahogy még őket is olyan bánásmódban részesíti, amivel kivívja magának a tiszteletüket.

Az egyik szaktársa véleménye

• • •

Ja, vágom ki ő. Az a kis ír buksza, akit sehogy sem lehet elkapni legalább egy menetre. Hallod, tesó! Annyi haverom van és egyik sem mondhatja, hogy belenyúlt a bugyijába. És még kapcsolata sem volt, mióta felvették az iskolába. Szerintem az a lány leszbikus és jól titkolja, vagy ártatlan és prűd.

Random egyetemista srác

Külső
Az egyik rettentően feltűnő dolog rajta a világoskék, szinte már világító tekintete. Bőre tejfehér, nem igazán mondhatni róla, hogy napcsókolta. Vállig érő szőke, egyenes haj keretezi ovális arcát, amit általában kiengedve hord.
Ajkait rengetegszer látni mosolyba húzódva, néha vörös ajakrúzs díszíti őket, néha természetes rózsaszín színükben pompáznak.
A magassága nem olyan dolog, amit érdemes megemlíteni, ugyanis normális méretűre nőtt: nem túl alacsony és túl magas sem. Testalkata kicsit vékonykább, mint kellene, de ettől függetlenül csinos. Eszik ő eleget, nem kell félteni.
A stílusa lezser, szereti az elegáns ruhákat, az egyszerű színű és szabású darabokat. Gyakran hord ingeket, és világos, vagy sötét farmernadrágokkal párosítja őket.
Nem szereti a csicsát, így az egyetlen ékszer, amit látni rajta a fülbevaló.
Szeret parfümöt használni reggelente, de ha véletlenül elfelejti befújni magát, nem dől össze egy világ benne. Túléli anélkül is a napot.
abbey mount
institute for higher education
Vissza az elejére Go down
avatar


Mather

Mather
Csatlakozott : 2012. Jun. 06.
Posztok száma : 171
Motto : we are the diamonds that choose to stay coal Titulus : vulgar picture Foglalkozás : ügyeletes fogtündér vagyok Play by : Oliver Sykes
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Nainsí Ronan   2017-10-11, 7:40 pm

Elfogadva!
Abbey Mount Institute for Higher Education

Ó, te nyuszifül, te!

Én esküszöm, nem akartam napokig húzni, hogy írjak ide alád valamit, de aztán mégis muszáj volt. Muszáj, mert egy ilyen karakterlap alatt nem tudtam volna csak úgy itt hagyni a párszáz szavas tömény ostobaságomat, mert ez, kedves Nainsí, ez sokkal többet érdemel annál.

Mégis, nehezemre esik értelmesen fogalmazni, és nem, nem azért mert Ash arcával próbálom megtenni épp, mert leírhatatlanul a hatása alá kerültem most a szavaidnak, és még egyelőre éledezem utánuk.

Vártam már nagyon ezt a karaktert, vártam már akkor, mikor még másik csodás pofival tündökölt a félkész lapja az oldalon, és utána vártam, mikor Josefine macskaszeme bukkant fel hirtelen a taglistában a hatalmas keretes szemüveg helyett, aztán megjöttél, én pedig napok óta nem térek magamhoz tőled, te lány.

Nem hittem, hogy meg tudsz még lepni, hogy lehetsz ennyire bűbájos és szívszorító egyszerre, de te úgy látszik, sosem mulasztod el, hogy emlékeztess rá, a csinos arc csak egy igen aprócska, nem is igazán hangsúlyos része a karakternek, és olyan történetet, múltat és jelent építettél a szöszke fürtök mögé, hogy egyelőre még keresem az állam utána.

Sok minden sűrűsödött be ebbe a röpke tizenkilenc évébe, és minden tiszteletem az övé, hogy ez nem fakította meg azokat a ragyogó cicaszemeket és azt a tündéri mosolyt.

Köszönöm, Nainsí, hogy zseniális lettél!

Menj, és kápráztass el mindenkit, a pofidnál is csodásabb jellemeddel. szívecske



Avatar foglaló
Egyetemisták nyilvántartója
Játékostárs kereső
Kapcsolatlisták
Klubok
Instagram
Twitter
AbbeyBlog
Telefonok

abbey mount
institute for higher education


Vissza az elejére Go down
 
Nainsí Ronan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» A Kék Körzet romjai

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Growing like a newborn :: Elfogadott karakterlapok :: Goddard house-
Ugrás: