HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Reginald & Anabelle

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2017. Jun. 07.
Posztok száma : 15
Motto : A szánalmat ajándékba kapjuk, az irigységért meg kell dolgozni. Age : 19 Foglalkozás : Egyetemista Play by : Ebba Zingmark
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Reginald & Anabelle    2017-06-18, 7:23 pm

Valahol sejtettem, hogy nem lesz egy leányálom a Reggie-hez való bejutás, de azért mégis csak úgy voltam vele, hogyha már a kulcsom megvan, akkor onnantól nem lehet akkora bonyolultság. Nos… tévedtem.
De kezdjük a legelején: a sulis dolgok elrendezése miatt nem tudtam rögtön meglátogatni drága bátyámat, így az első időszakot abban a nyugodt tudatban élhette le, hogy ő az egyedüli Amerikából szabadult ál-mormon a környéken. Jó, valljuk be, nem igazán dicsekedtem senkinek se a családi hátteremmel, mert csak felesleges és unalmas kérdéseket szült volna. Inkább próbáltam minél inkább kiismerni a környezetem, az embereket, a szokásokat, kivel meddig mehetek el és a többi. Mindezek ellenére azért próbáltam nem túl titokzatosnak tűnni, mert az meg már túl feltűnő. Mintha direktben ingerelné az embereket arra, hogy csak utána járjanak az illető titkolt dolgainak. Nem mintha szégyellnem kellene bármit is – akárki beszólna, idővel tennék róla, hogy megbánja a dolgot. Nagyon.
Végül eljött a nagy nap: letudtam az óráimat is, kötelező programjaim nem voltak, a haverokat meg leráztam azzal, hogy eleget kell tennem egy régóta halasztott találkozónak. Szerintem ha Reginaldon múlik, akkor az élete végéig toljuk ezt az összefutást, de hát senki se kérdezte az ő álláspontját az ügyben, ugye? Épp ezért szépen összeszedtem magam, a táskámba hajítottam néhány lényeges holmit, majd nekivágtam a nagy utazásnak, hogy a belvárosban megnézzem Reginald lakását. Már előre utánanéztem, hogy miképp juthatok oda a legkönnyebben, így még az is belefért, hogy megálljak egy kávézóban és vegyek neki meg magamnak egy-egy kávét, meg fánkot. Ne mondja már, hogy üres kézzel megyek!
Volt egy olyan gondolatom, hogy lehet már otthon lesz – igazából kíváncsi lettem volna, hogy megpróbál-e úgy tenni, mint aki nincs, így pedig még inkább meglepődik, mikor hallja a kulcscsörgést a zárban. Mégis, mikor csöngettem senki se reagált… nekem pedig ki kellett találnom egy francos kapukódot, amiről persze nem informálta az anyját. Oké, valahol megértem, ez lehetett az utolsó mentsvár anyutól, ha valami miatt esetleg úgy dönt, hogy meglátogatja, Angliában, de… nem akartam ezen a ponton feladni. Úgy gondoltam, hogy legalább háromszor biztos próbálkozhatok, tehát csak alaposan végig kell gondolnom miket is választhat Reginald, mint kód. Elsőnek a saját születésnapját ütöttem be, elvégre lehet olyan öntelt és egyszerű, hogy ezt választja… de nem nyert. Ez után arra gondoltam, hogy lehet azt a napot választja, mikor a nagy szabadság pillanata eljött, azaz elkezdett az Abbey Mountba járni. Ez se jött össze. Már csak egy lehetőségem lehetett, még mielőtt vagy valami riasztó megszólal, esetleg a rendszer értesít valakit a belépési szándékomról – de hirtelen fejbe csapott a megvilágosodás. Hát ki az az ember Reginald életében, akinek sose merne nemet mondani? Aki olyan hatással van rá, hogy rátör az instant félelem, ha dühösnek látja? Hát persze, hogy az anyja! Akármilyen távol él tőle, ő még mindig anyuci drága kicsi fia, így halálosan biztos voltam benne, hogy Hármaska születésnapja lesz a megoldás; és talált, süllyedt. Akaratlanul is kiszakadt a torkomon egy elégedett nevetés, de nem igazán akartam még inkább felhívni magamra a környékbeliek figyelmét, így gyorsan bepattogtam a kapun.
Hála a jó égnek a kulcs jó volt, így hiba nélkül kinyitotta az ajtót – de a lehető legóvatosabban nyitottam be. Elvégre ki tudja, lehet mégis van itt valaki, csak nem akart ajtót nyitni! Mondjuk Reginald barátnője, elvégre attól még, hogy mi nem tudunk róla, lehet van neki. Csak mondjuk nem egy jó, mormon hitközségben felnőtt hölgy és nem meri bemutatni… viszont amint beljebb léptem, máris elterelődtek a gondolataim.
- Azt a mindenit… - nyögtem fel, ahogy körbenéztem a helyen. Hatalmas volt… legalábbis ahonnan jöttem, ahhoz képest bitang nagy. Egy légterű volt az egész, de egészen tágas, méretes bel térrel. Simán elfért benne egy galéria, néhány méretes növény, meg bútor és akkor még mindig lett volna elég hely ahhoz, hogy tánctérnek nevezzem a placc egy részét, semmit se kellett volna arrébb tologatnom.
Na pont ezért dobtam le az első asztalnak látszó tárgyra a nálam lévő cuccokat, hogy bejárjam az egész helyet és alaposan szemügyre vegyek mindent. Valljuk be, feltűnően nagy rend volt, ezért elgondolkoztam rajta, hogy vajon Reggie tisztaság mániás lett, avagy tart valakit, aki takarít helyette. A fürdőszobában nem találtam nyomát női cuccoknak, mire csak elégedetten elmosolyodtam.
- Ne aggódj Reginald… úgy érzem lesz egy állandó női látogatód, aki előszeretettel jön majd át hozzád aludni - jelentettem ki elégedetten. Most ragozhattam volna azzal, hogy ennek a lakásnak szüksége van egy női kézre, de komolyan… kit akartam volna becsapni? Egyszerűen csak baromi jó hely volt, én pedig úgy éreztem, hogy vizsgák alatt én itt jóval egyszerűbben tudok majd anyagot magolni, mint a pici, közös szobában. Na jó, nem volt olyan pici az a szoba, de azért mégse Reginald lakása szint!
És hogy mit tettem ez után? Fogalmazhatunk úgy is, hogy az Anabelle nevezetű hurrikán végigrohant a helyszínen. Próbáltam minél több infót zsákmányolni, miközben minél több érdekes holmit próbáltam ki. Például az a fürdőszoba… naná, hogy el kellett szórakoznom ott egy darabig, miközben a háttérben kellemes hangerővel szólt valamelyik kedvenc számom. Jó, váltás fehérnemű még lapult nálam, de egyéb ruhadarabbal nem fárasztottam magam, épp ezért túrtam fel Reginald szekrényét egy kényelmesebb póló után, hogy aztán magamra rántva a ruhadarabot elnyúlhassak a kanapén, keressek valami jó filmet és bambuljam azt a szép nagy képernyős tévéjét. Ó és hogy mi lett a kávéval és a fánkkal? Elfogyasztottam mindent… komolyan, már kezdett későre járni, én meg megéheztem, a kávé újramelegítve pedig nem jó.
Arról is ő tehet, hogy végül a hűtőjét is fel kellett túrnom valami étel után, de hála az égnek nem csalódtam benne: volt ott egy szép nagy bödön fagylalt. Nem kicsit utalt fantáziátlanságra, hogy sima vanília-csoki volt, de ez egyszer elnéztem neki. Legközelebb majd mondom neki, hogy inkább kókuszosat, epreset, vagy legalább puncsosat vegyen.
Összegezvén: tudtam, hogy mire végül hazaér, én nagyon otthonosan fogok mozogni a lakásban, elvégre bőven adott időt, hogy körbejárjam. Megfordult a fejemben, hogy lehet épp randin van és nem kicsit lesz ciki, ha nővel jön a lakásba, de… erre is lesz ötletem. Vagyis inkább elgondolkodtam azon, hogy miképp mutatkozzak be akkor, ha nővel jön: legyek jó fej és mondjam, hogy a kishúga vagyok, avagy szivassam meg és hazudjam be, hogy a barátnője? Reggie lehet úgy is annyira meg lesz döbbenve, hogy köpni-nyelni nem tud majd! De… talán nem kellene ennyire messzire mennem. Az még egy dolog, hogy tudom az anyjával zsarolni, de ha nagyon felbőszítem, lehet az se lenne elég ahhoz, hogy ne üldözzön el egy életre.


Vissza az elejére Go down
avatar


Városlakók

Városlakók
Csatlakozott : 2014. May. 03.
Posztok száma : 7
Motto : Age : 29 Titulus : you better die young Foglalkozás : redhead addict marketing manager Play by : Ryan Gosling
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Reginald & Anabelle    2017-07-12, 9:09 pm

A kulcscsomóm halk csörrenés kíséretében találta meg végső nyughelyét a krómszínű fém tálban, ahol egyébként, falra szerelhető kulcstartó híján tartottam, általában egy marék aprópénz és legalább három megkezdett csomag rágógumi társaságában, amiket egyébként a nadrágom zsebéből halászok elő, mikor már nem férek tőlük. A lábamról lerúgott cipő az ajtó mellett marad, csak a kabátom akasztom fel a fogasra, majd a kezemben szorongatott, piros feliratos fehér szatyorba rejtett dobozos kínai társaságában, kényelmes léptekkel átvágok a lakáson, szabad kezemmel megdörzsölve fáradt szemeimet.
- Szia, vörös. – köszönök a kanapémon heverő, némán pislogó lánynak, mintha pont ugyanolyan tartozéka lenne a tetőtéri lakásomnak, mint a tévé, amit egyébként bámul, majd nem foglalkozva vele többet egyenesen a konyhapultot veszem célba. Lepakolom a vacsorám az asztalra, felkapom a pulton pihenő telefont, és mivel az ajtóknak igencsak híján van egyterű lakásom, illedelmesen hátat fordítok a nappalinak és új lakójának, ahogy tárcsázok.
Ujjaim türelmetlenül dobolnak a gránittal borított asztallapon, amíg a telefon kicseng, majd teljes tüdős sóhaj kíséretében, maximális nyugalmat erőltetve magamra köszönök illedelmesen a vonal túlsó felén tartózkodó anyukámnak.
- Szia, édes egyetlen anyám, csak egy gyors kérdéssel zavarnálak, mondd, ez mégis mi?
- Mire gondolsz?
- Nem mire, kire. Mit keres itt a kis Vuk? – morranok fel ingerülten, elvesztve az egyébként helyzethez mérten rekordideig tartó türelmemet. – Elment az eszetek? Kinek az ötlete volt ez? Jonathané, mi?
- Na először is… – kiabál rám olyan élesen, hogy egy pillanatra el kell tartanom a fülemtől a kagylót a dobhártyám épségének megőrzése érdekében. – Ne engedj meg magadnak ilyen hangnemet, az anyád vagyok, Reginald, embereld meg magad. Másodjára pedig, Jonathannek ehhez semmi köze, sőt, Ő kifejezetten marasztalni akarta Anát, de ha egyszer olyan szorgalmas, olyan jó jegyei vannak. Gond nélkül felvették az Abbey Mountra, ösztöndíjas is képzeld, mint te voltál annak idején.
- Lenyűgöző.
- Ne legyél ennyire kiállhatatlan, kisfiam. Ana az egyetemen fog lakni, a legtöbb idejét úgyis tanulással tölti majd, nem fog a nyakadon lógni. Mi is nyugodtabbak vagyunk, ha van valaki a közelében, aki rá tud nézni néha, de ez nem azt jelenti, hogy egész napos felügyeletet követel. Csak segítsetek egymásnak, és vigyázzatok a másikra, az istenért, hát testvérek vagytok.
Szinte reflexből akar kicsúszni a számon a válasz, miszerint nem, nem vagyunk testvérek, de megelőzve ezzel egy újabb veszekedést, inkább visszanyelem a mondandómat, majd megadom magam, ahogy mindig.
- Jó.
- Kicsit több lelkesedéssel, ha lehet, rendben? Nem akarom, hogy Ana úgy érezze, nem támogatjuk az ötletét.
- Én nem támogatom az ötletét.
- Reginald!
- Anya!
- Ne szájalj, tedd le a telefont, és köszöntsd a húgodat úgy, ahogy azt megérdemli. Vidd el vacsorázni, biztos örülne neki, új környezetben van, nem sok embert ismer, biztos furcsa még neki.
- Igen… - csavarodik egy kellemetlen fintor az arcomra, ahogy megfordulva végignézek a kanapémon nyújtózó lányon, aki kérdés nélkül birtokba vette az egyik Pittsburgh Penguins hokimezemet, megette a fagyimat és összemorzsázott maga körül mindent. – Bizonyára nagyon el van veszve szegény. Na, jó, anya, megyek, megetetem a Szörnyecskét még éjfél előtt, hátha akkor nem változik gonosszá. Üdv mindenkinek, sziaaaa! – nyújtom el a köszönést, majd az utolsó a betű után gondolkodás nélkül kinyomom a telefont, mielőtt édesanyám úgy gondolná, hogy ha már hosszú hónapok óta először felhívtam, akkor beszélget velem egy kicsit.
Hosszú percekig csak nézem a kis betolakodót, ahogy kényelembe helyezte magát, beborította a dohányzóasztalt a transz zsírsavak papírzacskói és számunkra tiltólistán lévő, valaha koffeint rejtő papírpoharak hadával, tényleg minden kreativitásomat igénybe véve azon kezdtem morfondírozni, mi lehet a leggyorsabb módszer arra, hogy ezt a kis kártevőt visszadeportáljam Salt Lake Citybe, mielőtt még valami komolyabb kárt okoz, mint a rendetlenség. A radikális terveim helyett viszont csak ellököm magam a konyhapulttól és felé indulok, megállok a tévé előtt és a lehető legszigorúbb arckifejezés mellett nézek le rá.
- Kezdjük ott, hogy az… – mutatok az ölében heverő fagyira, amit azzal a mozdulattal ki is cibálok a karmai közül – Az az én zsírszegény hajnali bűnbeesésem eszköze, ha fagyit akarsz, vegyél magadnak. Másodszor pedig ez… - hadonászok a fagyisbödönnel a hónom alatt – Ez bizony nem a te lakásod, úgyhogy ne érezd magad ennyire otthon. És most, hogy ezen túl vagyunk, éhes vagy, vagy megettél mindent, amit találtál?



682 |music | outfit | tessék, te törpördög <3


 
Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2017. Jun. 07.
Posztok száma : 15
Motto : A szánalmat ajándékba kapjuk, az irigységért meg kell dolgozni. Age : 19 Foglalkozás : Egyetemista Play by : Ebba Zingmark
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Reginald & Anabelle    2017-07-16, 9:30 pm

Hallgattam a kulcs csörgését és a közeledő léptek zaját. Hát megérkezett… tény, később, mint vártam, de úgy hittem nincs jogom bármilyen módon kérdőre vonni emiatt – még. Egyelőre csak figyeltem közeledő alakját és azon gondolkoztam, hogy jelenlétem milyen reakciót vált ki majd belőle. Meglepettséget? Dühöt? Zavartságot? Értetlenséget? Halvány fogalmam se volt, hiszen az én szemszögemből szinte totális pókerarccal tekintett rám. Pedig valljuk be, nem lehettem mindennapi látvány, ahol az ő lakásában, az ő kanapéján, az ő ruhájában, az ő fagyijával olyan természetességgel fetrengtem ott, mintha oda teremtettek volna. Ahogy köszöntött, az arcomon végigfutott egy nyájas mosoly, várva… valamit. Ami nem történt meg.

- Szia szöszi! - ha már én vörös, az a minimum, hogy Reggie is valami csodás, színes nevet kapjon. Láttam, hogy célirányosan elindult valami felé, magamban azért reménykedtem, hogy nem a konyhakésért, vagy a poroltóért, hogy kiűzzön onnan. Attól nem kellett tartanom, hogy nem ismert fel, mivel akkor már kérdések halmát szegezte volna nekem, vagyis jobb esetben ezt tette volna. Azért biztos ami biztos alapon kicsit jobban végigmértem, elvégre a reakciómentességnek az is lehetett volna az oka, hogy nincs magánál, megeshet, hogy valami céges buliról esett haza – de mikor felvette a telefont és nekikezdett annak a bizonyos beszélgetésnek, akkor már nem volt kétségem afelől, hogy nincs itt semmiféle probléma a józanságával.

A Kis Vuk megnevezésre rögtön felhorkantottam, mert azért kikérem már magamnak, lehet fiatalabb vagyok nála, de a magasságom az utolsó dolgok közétartozik, amire panaszkodni lehet… vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy baromira nem vagyok alacsony. Kíváncsian meredtem a hátára, miközben édesanyját vonta kérdőre, mindeközben lejjebb halkítottam a tévét – hát ugye, milyen gavallér vagyok? – majd tovább tömtem magam a fagyival. Volt egy olyan érzésem, hogy immár nem sokáig lehet a tulajdonomban. Így aztán lelkesen szurkoltam Hármaskának, hogy győzze meg az ő drága fiacskáját és ne kelljen mocskos eszközökhöz fordulnom. Reggie nagy eséllyel csak annyit vett észre, hogy kupi van, de arról sejtelme se lehetett merre kószáltam végig a lakásban, miket csekkoltam le megérkezésemkor. Tény, nem kellett nagyon megerőltetnem magam, teljesen egyértelmű volt, hogy annyira él hithű mormon életet, mint amennyire engem terveznek megválasztani Szűz Mária reinkarnációjának. Ez jó alap volt a zsarolásra, elvégre az édes drága anyukája nagyon a szívére venné, hogyha úgy hinné, a kicsi fia túlságosan is elkanászodott… volt egy olyan érzésem, hogy igazából csak egy kiváltó indokot keresett arra, hogy ide utazzon – de ezt igen nehezen tudta megszerezni ebből a távolságból. Én viszont annál inkább.

Ezen gondolatmenetemet viszont megakasztotta az, mikor újra felém fordult. Mikor kijelentette, hogy nagyon elveszett lehetek, akkor természetesen Csizmás Kandúrt megszégyenítő hatalmas szemekkel néztem rá, játszva az ártatlan és kétségbeesett lánykát… kár, hogy tőle elcsórt felső és a magamhoz ölelt fagyis doboz rontott a hatáson. Nem mintha őt be tudtam volna csapni ezzel.

- Vigyázz, mert Szörnyecske mindjárt tarkón vág még egy ilyen megnevezés hallatán! - üres fenyegetés volt csupán, jobb módszerem is volt ennél, meg aztán kaptam már kevésbé kreatív nevet is, a hülye ribanctól kezdve az istenkáromló kurváig. Lassacskán már nem létezett olyan „becenév”, ami ténylegesen megbánthatott volna.
Lehet meg kellett volna ijednem attól, hogy percekig csak némán meredt rám, de igazából hidegen hagyott. Vagyis… legalább volt jele annak, hogy azért mégse hagyta annyira hidegen a jelenlétem, de persze volt egy olyan sejtésem, hogy gondolataiban nem éppen az én istenítésem zajlott le. Milyen kár.

- Ha még két percig ilyen csöndesen meredsz rám még azt fogom hinni, hogy nem tudsz betelni csodás látványomtól - vigyorodtam rá, miközben elnyúltam a kanapén. Mit tagadjam, túlzottan is otthonosan éreztem magam, de hát… kellett neki ilyen jó kéglibe költöznie?
Majd jött a fekete leves.
- Naaaa! - kapaszkodtam még valameddig a fagyis dobozba, amíg hőn szeretett bátyám el nem vette tőlem, majd durcás arckifejezéssel meredtem rá.
- Pontosan tudod, hogy egy kollégiumban annyira nehéz életben tartani egy fagyit, mint odahaza. Ha sikerül is venned egyet, akkor valaki titkon és sutyiban felzabálja az egészet, te meg utána bottal ütheted a nyomát. Vagy most épp felajánlottad, hogy használhatom a hűtődet a saját fagylaltom tárolására? Egek, Reggie, ez olyan édes tőled! - vigyorodtam rá szélesen. - Ezzel az erővel akár már a te fagyid az én fagyim is lehetne, elvégre ha már egy hűtőbe cuccolunk, akkor szinte már teljesen mindegy, hogy kiét esszük meg - magyarán végül is, nekem minek kellene vennem fagyit, ha ő amúgy is vesz? Na ugye.

- Hoztam neked kávét… de későn jöttél, így a te részedet is megittam. Szívesen - villantottam rá egy szép nagy mosolyt, majd felhorkantottam.
- Ugyan már, Reggie, a szüleink mindig is azt mondták, hogy tudnunk kell osztozkodni egymással, főleg, ha testvérünkről van szó… és tudod, hogy az úrnak kedves az, aki jót cselekszik. És micsoda jóság az, ha hagyod, hogy a kedvenc húgod néha itt töltse az időt! Mondjuk a vizsgaidőszakai idején itt jóval kényelmesebben tudna tanulni…- nos igen, voltak már terveim a kis lakással, de nem álltam neki ebbe beavatni Reginaldot, szerintem már így is kezdte kirázni a frász. Főleg, hogy folyamatosan a testvéremnek hívtam, miközben mind a ketten tudtuk, közel se volt sose olyan mélyen báty-húg szintű a kapcsolatunk. De valljuk be, ha előnyöm származott volna belőle, akkor akár hajlandó lettem volna azt is hazudni, hogy Reginald eltitkolt gyermeke vagyok. Igen, azt hiszem nem én vagyok a világ legjobb rokona.

- De jaj már, ne nézz így rám! Haza jössz, hozzám vágsz két szót, majd utána anyukádnak panaszkodsz rám… és se puszi, se pacsi! Mélyen megbántasz Reginald, nagyon mélyen!  Hát meg se öleled a húgocskádat? - húztam, egyértelműen húztam, mert kedvemre való volt a helyzet.
- Csak a fagyidat kajáltam fel… meg a vizeidet dézsmáltam meg, a kávé után kellett. Ó, szerzel nekem is vacsit? - pillantottam a kis zacskó felé, ami a konyhapulton árválkodott. Az illata lassan töltötte be a szobát, de eléggé jellegzetes volt ahhoz, hogy akár hajlandó legyek feláldozni magamat érte, és azt is eltűntetni… de nem akartam én semmi jónak elrontója lenni, ha Reggie ki akart volna velem mozdulni, az se zavar – viszont arról ne is álmodjon, hogy odaadom neki a lakása kulcsát. A saját példányomat jó helyen tartottam, a franc tervezte neki visszaadni, főleg az után, hogy rájöttem a belép kódjára.

szavak: 1013 | Aláfestés |  törpördög? ugyan kérlek, az ördög hozzám képest kismiska : P



Vissza az elejére Go down

Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Reginald & Anabelle    

Vissza az elejére Go down
 
Reginald & Anabelle
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Welcome to Gravesend :: Belváros :: Lakónegyed-
Ugrás: