HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
wimmie & ana

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2017. Jun. 07.
Posztok száma : 15
Motto : A szánalmat ajándékba kapjuk, az irigységért meg kell dolgozni. Age : 19 Foglalkozás : Egyetemista Play by : Ebba Zingmark
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: wimmie & ana   2017-10-07, 12:24 pm

Úgy próbáltam besunnyogni a lakrészünkbe, hogy a legkevésbé se keltsek feltűnést. Tény, a helyzetemet abból a szempontból megkönnyítette az esti időpont, hogy könnyebben surrantam az árnyékokban ide-oda – még túlnyúlt magasságom ellenére is –, de  sajnos befigyelt az a tény, hogy egyúttal én is nehezebben tájékozódtam, mint amennyire ment volna normális világítás mellett. Oké, nem lett volna kötelező visszajönnöm, mivel végül is maradhattam volna Reginaldnál, csak a drága úr kijelentette, hogy neki bizony valami munkaügy miatt hamar fel kell majd kelnie és tesz róla, hogy engem is felkeltsen. Lehet, hogy ez nem teljesen volt igaz, de úgy véltem, talán ha fokozatosan szoktatom hozzá a jelenlétemhez, akkor könnyebben megtörik. Végül is, otthon sikerült néhány keményebb fejű sráccal is megbirkóznom, Reggie se lehet olyan nehéz eset… vagyis mertem remélni, hogy nem kell majd folyamatosan aljas eszközökhöz fordulnom céljaim eléréséért. Nem az a tervem, hogy utáljon és azért tegyen meg az érdekemben dolgokat, mert nincs más lehetősége, hanem mert… nem is tudom. Kedve van hozzá? Mondjuk, ha így is lenne, mélyen tagadná, de azért szerintem igazán örülhetne, hogy egy kis fényt viszek unalmas hétköznapjaiba. Vagy legalábbis véleményem szerint valami ilyesmiről van szó.

Eredeti helyzetre visszatérve: már elég késő volt, nekem pedig minél előbb be kellett jutnom a szobámba, vagy legalábbis ott lenni, mert se a szobatársam, se az iskolavezetés nem nézi jó szemmel, ha sokáig maradsz ki… vagyis úgy véltem, hogy elsőévesként még nem kéne túlzottan feszegetnem a határokat. Meg amúgy is, eddig teljesen  jó kislány voltam, anya szinte büszke lehetne rám… na jó, nem lenne az, maximum ha egy „jó nevelést kapott” mormon fiúval visszamennék még az év végén. Vagyis a sráccal és még mondjuk két feleségével.  Azt hiszem ennek tudatában mindenki számára értető, hogy miért nem szoktam beszélni  a családomról – legyen mindenkinek annyi elég, hogy Amerikából szabadultam ide egy nagyon követelőző apa mellől és akkor még ezzel nem is hazudtam.

Lényeg a lényeg, a tájékozódás már nem ment a legkönnyebben, de úgy véltem, hogy nagyjából jó helyen lehetek, így mikor a szobámhoz értem, elkezdtem a zsebemben kotorászni. Oké, sokat segített volna a dolgon, ha felkapcsolom a villanyt, de ugye, én arra törekedtem, hogy nem igazán legyek feltűnő, akkor meg ha fényárba borítod a helyszínt, akkor nem igazán tarthatod magad ehhez a célhoz. Épp ezért nekiláttam keresgélni, mindeközben pedig nagyon reméltem, hogy nem tűnik fel senki, akinek aztán magyarázkodnom kellene, hogy merre jártam. Bár csak ne lett volna zárva az az átkozott ajtó…
szavak: 400 ; Brighter than the sun ; tudom, nem lett valami hosszú, de majd belejövök : D



Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Mar. 01.
Posztok száma : 18
Motto : Just show evil the upmost respect. Titulus : Captain Friendzone Foglalkozás : Play by : Josh Franceschi
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: wimmie & ana   2017-10-11, 12:36 pm

Úgy nagyjából három perce figyelhettem a sötét alak körvonalát a folyosón magasodó fikusz áldásos takarásából, és ha nem kényszerítettem volna enyhe illuminált állapotba a tohonya kis testem az elmúlt négy órában, valószínűleg ennél kevesebb idő alatt is rájöttem volna, hogy egy teljesen sötét folyosón, egy nekem háttal álló alak elől igazán felesleges rejtőzködni. De nem jöttem, helyette viszont pánikszerű rémképekkel tűzdelt gondolataimban lejátszódott az összes rossz és nagyon rossz besorolású horror és katasztrófafilm alaptörténete, és komolyan elhittem, hogy az alak épp betörni készül a szobámba, hogy aztán elraboljon, és apukámnak kelljen felhívnia Liam Neeson hangon, hogy megtalálja és megöli. Mondjuk, lehet csak a sötétség állt jól neki, de elég vékonynak tűnt, azért ha valaki egy akkora embert akar elraboltatni, mint én, akkor csak néz előtte egy mérettáblázatot, nem?

Minden bátorságom összeszedve kikúsztam a szobanövény levelei közül, letépve egyet az ujjaim között morzsolgatva, lapos kúszásban elindultam a süppedős szőnyegben az idegen felé, feltett szándékommal, hogy halálra ijesztem, és akkor majd nem lesz ideje elrabolni. Kicsit bántam, hogy a kollégium lakossága végül amellett döntött, hogy a folyosó lámpái a mozgásérzékelők helyett kapcsolóval működjenek, mert ugyan a fényár elrontaná a lopakodó üzemmódomat, azért mégis sokkal kevésbé félelmetes egy sötét alak, ha már nem sötét. Mármint, hogy nem úgy nem sötét, hogy a bőre nem sötét, mert azzal nincs bajom, csak hogy úgy az egész alakja nem egy nagy maszatos árnyék.

Amíg gondolatban saját magamnak mentegettem saját magamat afelől, hogy nem vagyok rasszista, az osonós lépteim megérkeztek az illetékes háta mögé, aki így közelről, és a balta nyilvánvaló hiánya tekintetében határozottan kevésbé tűnt gyilkosnak. Alacsony ugyan nem volt, de a széltében határozottan nem nőtt akkorára, hogy átvessen a vállán vagy, hogy egyáltalán el tudja hurcolni az eszméletlen testem, ezen felbátorodva természetesen egyből nagyfiúnak éreztem magam.
- Szia! – ordítok rá a hosszú hajfürtökre, a hangom bántóan hangosan robban bele a folyosó békés csendjébe, de ez az ittas állapotomból kifolyólag nekem aztán igazán nem tűnik fel. Bármelyik másik élethelyzetben mondjuk, amikor köszönés helyett valami ordenáré hülyeség szánkázik ki a számon, megállta volna a helyét egy ilyen „szia”, mint indítás, de korom sötétben, éjfél magasságában, egy némán búgó folyosón azért elég erős indításnak tűnt.
- Már figyellek egy ideje… – folytatom szenvtelenül, arcomon elterülő békés, bamba mosollyal, mert az a kijelentés, hogy figyellek, ugyebát nem hozza a sikítófrászt senkire, főleg nem a korom sötétben, éjfél magasságában, egy némán búgó folyosón. – És muszáj megkérdezem, hogy amúgy te mit csinálsz?
 


400 x gondosan ügyeltem arra, hogy pontosan ugyanannyi szót írjak :'D



Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2017. Jun. 07.
Posztok száma : 15
Motto : A szánalmat ajándékba kapjuk, az irigységért meg kell dolgozni. Age : 19 Foglalkozás : Egyetemista Play by : Ebba Zingmark
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: wimmie & ana   2017-10-22, 4:24 pm

Mint mondtam, kifejezetten kerültem a feltűnést, elvégre nem igazán vágott volna a nagyvilági profilomba az, hogy késő éjjel mászom vissza szobámba. Jó, persze, akadt néhány ember, aki már beavatott volt valós személyiségemet illetően, de próbáltam ezt a számot lehetőség szerint lent tartani. Rendben, ha többek számára ki is derül, akkor se lettek volna képesek olyan fogózót csinálni belőle, mint amilyet én csináltam ebből az egészből Reginaldnak. Hogy miért? A képlet elég egyszerű volt: ő fényévekkel jobban tartott az anyjától, mint én az enyémtől. Meg bíztam annyira magamban, hogy képes legyek mindenből kimagyarázni magam, avagy ha szükséges, akkor olyan körülményeket teremtsek magamnak, ami által túlélek akkor is, ha a drága jó családom valami okból úgy dönt, hogy nem vagyok szívesen látott személy. Szomorú dolog lenne – de ehhez valami orbitális nagy baromságot kellene elkövetnem, ami nem szerepelt a terveim között.

Azt hiszem valami ehhez hasonló mélyenszántó gondolatok cikáztak a fejemben, ezért se figyeltem. Na meg aztán sötét is volt, így a táskámba próbáltam a szememet meresztgetni, nem a kihaltnak hitt folyosóra. Oké, a horrorfilmek tanulsága szerint ez az egyik legrosszabb dolog, amit tehetek, de egy pillanatig se gondoltam volna, hogy épp megnyertem egy főszerepet valami slasher műbe. Épp ezért ugrottam ki majdnem a bőrömből, mikor a srác rám kiáltott. Beletelt néhány pillanatba, amíg visszaszereztem a lélekjelenlétemet, hogy aztán tekintetem a hívatlan idegenre fordítsam. Világítás terén ugyanott tartottunk, mint eddig, de ahogy végignéztem a drága úriemberen, volt egy olyan érzésem, hogy az illető vagy nem százas, avagy nem éppen józan. Viszont ebben azért nem lehettem száz százalékig biztos és bár a gyors ítélkezés a kellemetlen tulajdonságaim között szerepelt, abban a pillanatban próbáltam a háttérbe szorítani.

Mindennek ellenére a srác nem sokat tett azért, hogy javítson a helyzetén. Bár nagy eséllyel én sem.
- Csss, halkabban! Van aki már aludna! - pisszegtem le első körben, majd az előzőekből tanulva gyorsan végigsasoltam a folyosót, már amennyire tudtam az utamban álló sráctól. Szerintem teljesen érthető, hogy nem igazán értékeltem volna még több ember társaságát pont akkor, mikor én meg a szobámba próbálnék visszatérni.

Viszont „aggodalmamat” tovább növelte az ismeretlen nagy ívű mondanivalója. Lehet, ebben az esetben be kellett volna egyszerűen csak nyögnöm, hogy „Van barátom” – ami jelen esetben hazugság – majd ott hagyni őt a fenébe, de ez utóbbi eléggé nehezen kivitelezhető dolog lett volna. Meg komolyan, jobb vagyok én annál, hogy ne tudjak kezelni egy ilyen egyszerű szituációt! Vagyis akkor még azt hittem egészen rátermett vagyok egy ilyen feladatra.

- Hát nem tudom, hogy ez most éppen bóknak, vagy zaklatásnak vegyem - vontam fel a szemöldököm, majd a folytatásra lassan felszusszantam. Most komolyan, tényleg el kellene magyaráznom neki, vagy jobban járnék, ha elzavarnám? Igazából jobb dolgom is lett volna, de nem akartam szemét lenni – jé, kivételes pillanat –, meg aztán ki tudja kivel van dolgom. Ha elhíreszteli rólam, hogy egy érzéketlen picsa vagyok, akkor oda a jó hírem, ami aztán végképp kellemetlen helyzetbe hozott volna.

- Hát mondjuk készülök bemenni a szobámba, de nem találom a kulcsom - válaszolom végül őszintén.
- Azt hiszem nem fog meglepni, de én, veled ellentétben, még csak most vettem észre, hogy itt vagy, ami felvet bennem egy nagy kérdést - fonom keresztbe karjaim. Majd még egyszer végigmérem az úrembert.
- Te mit keresel éjnek évadján a lányok hálórészében… a hazatérőket mustrálva? - tettem fel a nagy kérdést. Az előítélet azt mondatná az emberrel, hogy kukkolóval van dolgom, de megeshet egyszerűen az is, hogy eltévedt. Egy kis ital könnyen megnehezíti a tájékozódást, nem de?


szavak: 573 ; Horns ; fejlődöm! azt hiszem xD






Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Mar. 01.
Posztok száma : 18
Motto : Just show evil the upmost respect. Titulus : Captain Friendzone Foglalkozás : Play by : Josh Franceschi
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: wimmie & ana   2017-10-26, 6:15 pm

Az ajtóm felé lépkedve egy pillanatig elméláztam azon, hogy talán annyira meg sem ártott az a négy vodka-szóda, amit az indulás előtti órában még elfogyasztottam, aztán persze eszembe jutott, hogy az a négy valójában öt és fél volt, és eme gondolattal egyetemben a lopakodó lépteimet egyből a rózsaszín párduc ikonikus zenéje kezdte kísérni. Nem tudom, hogy csak a fejemben szólt-e a „tüp-türüp-türüptürüp-türüp-türüüüüü-rürürrüp” vagy dúdoltam is sutyorogva, de még így is egészen keveset zajongtam az amúgy baromira csak pár lépésből álló út megtétele alatt. Leszámítva persze, hogy rákiabáltam a lányra, az mondjuk tényleg elég hangosra sikeredett.
A jobb tenyerem egyből követi a bal is, mind a kettő hangos csattanással találkozik az arcommal, ahogy egymást fedve rászorítom őket a számra, mint a mesefilmekben a figurák, akik nem akarnak többet fecsegni.
- Hmmgen, hmmgzadvnn! – dorombolom az ujjaim szorítása alól, majd miután hosszú másodpercek sokasága után fejben lejjebb csavartam a hangerőszabályzómat, leengedem a kezem, és nagyon erőszakosan suttogva folytatom. – Nem tudom, ki az a Vannaki, de rajta kívül is biztos sokan szeretnének már aludni.
Komolyan nem esik le, hogy elfelejtettem meghallani egy szóközt, és az valójában nem egy név, hanem több emberre vonatkozó utalás, szóval teljes lelki nyugalommal folytatom a gondolatmenetem, mentségemre szóljon, hogy annyi furábbnál furább nevű pofi jár erre az egyetemre, hogy egy Vannaki már igazán belefér. Biztos finn, vagy valami ilyesmi.
- Ja neeeeheeeem! – legyintek egyet felé vigyorogva, mintha az évezred poénját olvasta volna fel egy Reader’s Digestből, amit az apukám a wc mellett tart. – Én neeeem, nem, dehogy. Nem úgy. Mármint nem azért, mert te nem… izé, mert de, csak én nem úgy. Neeem, nem, én soha. Nem. Én csak úgy… így… nem úgy, csak így… nem.
Sosem voltam a lányokkal való fesztelen beszélgetések élharcosa, de még soha nem esett ennyire nehezemre elmagyarázni senkinek, hogy nem vagyok zaklató. Pedig amúgy tényleg nem, ez inkább csak ilyen vodka-szódás nehezített pálya, vagy nem is tudom. Lehet, hogy most nekem kell elrabolnom Őt, hogy senkinek ne mondhassa el, hogy ez megtörtént, és az ő apukája fog Liam Neeson hangon telefonban megfenyegetni. Vagy csak le kellene állni az internetes mémekkel.
Mondjuk az iménti „nem vagyok zaklató” kampánybeszédem határozottan aláásta, hogy a szavaival élve, az éjnek évadján a lányok hálórészében mustráltam a hazaérkezőket, és úgy éreztem, hogy ez egy elég súlyos vétek ahhoz, hogy soha többet ne kapjak a nagyi karácsonyi poffertjes csodájából, és ez akkora csapás lett volna szánalmas életem lassan csordogáló patakjában, hogy egyből mentegetőzni kezdtem. Megint.
Megint úgy.
ÚGY!
- Én nem is! Én nem mustrálok, én csak… én… szóval így… így jöttem, és akkor… te… de én nem, nem téged, sőt, nem senkit, én csak erre… jöttem, és… - próbálom szörnyen szánalmasan mentegetni magam, amíg nagyanyám fluffy minipalacsintájának képe lebeg a szemem előtt, amivel tavaly karácsonykor megpróbáltam „kapcsolatban vele: Poffertjes” állapotot módosítani facebookomon. Ennyire elkötelezett vagyok a cél érekében, igen. – És akkor te itt, és én nem azért, én csak… HÉ!
A felismerés úgy hasít belém, hogy az utolsó indulatszót megint rákiabálom szegényre, pedig az előbb már megbeszéltük, hogy Vannaki és a többiek alszanak, szóval nem rikácsolunk. Drámai felháborodással lépek hátra egyet, mint az argentin szappanoperák hősszerelmesei, akik épp rájöttek párjuk csalfaságára, leszámítva persze, hogy én határozottan jobban imbolygok, mint ők. Gondolom. Nem tudom, hogy ők imbolyognak-e, nem nézek ilyeneket. Most már.
- Ááááájjjájájáááljunk csak meg egy percre. – ezt egy kicsit szó szerint is értem, mert az előbbi hirtelen mozdulatomtól a lány körvonalai hirtelen mindkét irányba osztódnak és vad, kavargó táncba kezdenek a középső alakja körül, amitől egyből hányingerem lesz. – Ez nem is a lányok része! Itt a fikusz, a fikusz a fiúknál van. A fikás folyosó a fiúké. Vagyis fikuszos. Haha, fikusz. – bugyuta vigyor ragyog fel az arcomon, majd tűnik el szinte azonnal, ahogy eszembe jut, hogy én épp vádaskodok, és azt komolyan szokták tenni. - De akkor is a fiúké. És akkor ez az én szobám, szóval akkor igazából te zaklatsz engem.

 


643 x szólj, ha küldjek hozzá jelmagyarázatot pm-ben :'D



Vissza az elejére Go down

Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: wimmie & ana   

Vissza az elejére Go down
 
wimmie & ana
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Welcome to Abbey Mount :: Testvériségek lakrésze :: Elliott house-
Ugrás: