Az elnök az asztalra csapott, a dördülést felerődítették a kör alakú terem falai. A jelenlévő férfiak és nők némán meredtek maguk elé, kezük az ölükben, mindenkin ugyanolyan drága, frissen mosott, élére vasalt, hibátlan Armani öltöny volt, még a nőkön is. A pillantásuk a papírra szegeződött, melyet fekete-fehérben egy sötét hajú fiú profilja töltött ki. A főnökük, aki az asztalfőn foglalt helyet, már egy órája üvöltözött velük, teljesen eredménytelenül. Lassacskán ő is rájött, hogy ennek soha nem lesz vége, így taktikát váltott. Meg kell találniuk bármi áron, de ha nem is tudják, hogy kit keresnek, úgy elég nehéz lesz bármit is tenni.
- Az apja orosz volt, az anyja olasz. Mit tudunk róluk? - Kérdezte ellökve magát az asztaltól, és karba font kézzel folytatta a körözést a kivetítő előtt. Az egyik szobor megelevenedett, és felé fordította székét. A hangja érzelem mentes volt, hiszen neki semmi köze az egészhez, nem ő tehet róla, miért is kéne, hogy érdekelje?
- Az apa Aleksei Samoyla, 40 éves korában hunyt el HIV+ volt, többször csalta meg a feleségét... férfiakkal. A nő mégis nyílt homoszexualitása miatt vált el, a halál évében, mikor a fiú tizenkét éves volt. Az anya Calandra Georgina, 39 évesen vesztette életét teljes végkimerülésben. Egyszerűen belehalt. Ennek oka valószínűleg az agy túlterheltsége volt. Samoyla író volt, néha kisebb munkákat végzett el számunkra Keleten. Calandra leginkább nekünk dolgozott, szabad idejében pedig az egyetemeinken tartott előadásokat. - Az egyik nő megborzongott a sorban, mikor arra gondolt, milyen lehetett egy ilyen családban élni. A CIA dolgozóiról mindenki tudta, hogy nem az érzelmeiken alapszanak tetteik, fogalma sem volt róla, hogyan is lehet valakiből egészséges ember ezek után. Bár ki mondta, hogy a keresett egészséges? Ha az anyja agyát örökölte, valószínűleg ő sem fog sokáig élni. Inkább nem mondott semmit és visszahajtotta a fejét is.
- Rendben. A gyerek? - A főnök nem mondott semmit, ha belegondolt volna a múltjába, még a végén megesett volna rajta a szíve, az pedig semmi jóra nem vezethet. A hozzá legközelebb ülő nő mozdult, festett fekete haja szoros kontyba volt fogva, smink alig takarta arcát, így tisztán látszottak rajta a kimerültség jelei.
- Magántanuló volt általános iskolában, öt nyelven beszél folyékonyan, az agya mindent megjegyez egyszeri hallás, olvasás után. Inkább a humán területek vonzzák. A szülei halála után a CIA vette magához két évre, az indiai és az észa-afrikai kiképzőtáborban volt, egyik részlegünk szerette volna bevetni, mint kísérőt, ha ügynökeink álcájához szükséges egy gyermek. Összesen négyszer volt  bevetve, utána pszichológiai ellátást kapott. A legutolsó részvétele tizenöt éves korában volt, onnan szökött el, Németországban történt. Egy fejlővés után elvesztette az emlékezetét, ezért hagyta el a helyszínt. Egy gazdag család vette magához, és fogadta örökbe, náluk hagytuk, és figyeltettük, míg be nem iratták egy Londoni kegyetemre, ahol nem tudtuk többé figyelemmel kísérni. Előtte a gimnáziumot sietve végezte el magántanárral röviedebb idő alatt, osztályokat ugorva. Az emlékeiről, állapotáról és hovatartozásáról nincsenek információink. - Megdörzsölte a szemét a férfi. Mégis hogy a rohadt életbe engedhettek el valakit, akinek ilyen magas az IQ szintje, és egyszer sem hibázott?! A vezetőségnek megesett rajta a szíve, vagy mi volt az, amiért veszni hagyták? Mindegy, már semmit nem tehet, de vissza kell szerezniük. Az a gyerek olyat tud, amire szüksége van a kormánynak, egy ilyen agyat nem engedhetnek el. Talán kicsit sajnálta a fiút, de sajnos az életéről nem ő döntött. Parancsba adták, a mostani vészterhes időkben kell nekik a fiú, és azt már most megmondja bárki, hogy amíg él, kelleni is fog. Bűntudat ébredt a türelmetlen alakban. Ahogy az a fiú beteszi a lábát az Egyesült Államokba, a hatóságok addig fogják csavarni, míg ki nem csepeg az élet utolsó cseppje is belőle. És még csak nem is tudja.
- Hozzák ide Isaac Samoylat. -




Kiabálni akartam, de csak zihálni tudtam, kapkodni a levegőt. Dőlt rólam az izzadtság, ahogy futottam, nem mertem hátra nézni, tudtam, ha egy kicsit is lassítanék, meghalnék. Fogalmam sem volt, mi elöl futok, mi üldöz, egyszerűen tudtam. Szinte éreztem a jeges leheletét a nyakamban. Ő volt az Árny. Felégette az életemet, nem tudtam, ki, vagy mi ő, miért kellek neki, állandóan kérdezett és kérdezett, nem hagyott nyugodni. Elestem valamiben, nem láttam a sötétben, hogy mi az, de azonnal a hátamra fordultam és négykézláb másztam tovább, bekuporodva az ágyam mögé, összehúztam magam, hihetetlenül hideg volt, szívem a heves dobogásból lassacskán nyugodott le, de nem azért, mert már nem rettegtem. Hideg volt, kegyetlenül, pokolian hideg.
- Ki vagy te? - Kérdezte a testetlen hang, mert nem volt más, csak egy árnyék a falon, de nem volt fény, ami odavetítse, sem test, aminek a gazdája lehetne.
- Isaac Brühn - Válaszoltam rekedten a félelemtől. nem válaszolt, de még láttam, a falon keringett türelmetlenül, mintha nem válaszoltam volna helyesen és várná a korrekt opciót. De nem tudtam. Felálltam, menekülni akartam, erre már megmozdult és felém lendülve visszalökött, várt és várt. A hideg a csontomig hatolt, lassacskán bénított meg.




Már nem vacogtam, csak feküdtem, alig voltam magamnál, ujjaim iránytalanul mozogtak, minden kis részemben fagyottan. Bőröm elsápadt, a kihülés egyértelmű jeleivel próbáltam ébren tartani magam, de a testem már képtelen volt annyi hőt termelni, hogy határozottan ellen tudjon állni a hidegnek. Szemeim lassacskán le-le csukódtak.
- KI VAGY TE? MERT Ő NEM - Üvöltötte a hang a fülembe, belőlem pedig kitört a zokogás.
- Én vagyok, én vagyok az! - Kiabáltam vissza, mire közeledni kezdett. Megragadott és erősen kezdett rázni, miközben ordibált velem, próbáltam szabadulni, de esélyem sem volt, viszont mikor fejem újra hátra csuklott a szoba fala eltűnt, és helyette fákat láttam és az eget, és valakit, aki a nevemen szólongat. Alex. Pánikban húzodtam el tőle, hátrébb a hóban. Mindenem jeges hideg volt, nehezen ment a mozgás, és az agyam is lelassult. Értetlenül néztem szobatársamra, majd körbepillantottam. Jesszusom. Az erdő szélén vagyok.
- Te jó ég, mit csinálsz idekint ebben a cudar időben?- Kérdezte riadtan, én pedig csak fejet ingattam, jelezve, hogy fogalmam sincs. De ezt akár már meg is szokhatta. Sokszor sétálok álmomban, mindig ő hoz vissza. Nem előle futottam, ugye? Nagyon remélem. Kicsit sem tűnik árnynak. A segítségével álltam fel, testem az övének tántorodva támaszkodott meg rajta, halk, gyenge szuszogással próbáltam küzdeni az álom ellen, és a rettenetes hideggel szemben, de csak a segítségével tudtam talpon maradni.
- Gyere, menjünk vissza - Mondta halkan, én pedig engedelmesen bólintottam. fogalmam sem volt, hogy hogy sikerült kijutnom egyáltalán az épületből pizsamában, úgy, hogy ezeknek a megakadályozására direkt hálózsákban alszom, de valahogy megoldottam. A támaogatásával másztunk visza a szobánkba, ahol rendesen becsavart pokrócba, és adott egy bökre forrócsokit. Szótlanul meredtem magam elé, még akkor is, mikor mellém ülve megdörzsölte a hátamat.
- Azt mondta, nem én vagyok Isaac Brühn... dehát én vagyok az. Ugye? - Néztem rá fáradt pillantással, mire halkan nevetve a hajamba túrt.
- Elvileg zseni vagy, hogy kérdezhetsz ilyen bolondságot? Ki más lennél? - Fejet ingattam, nem mondtam el neki az ostoba képzelgésem, de még mindig éreztem az Árny ujjait nyakam köré fonódni.

Üdv, a nevem Isaac Samoyla, 18 éves vagyok, 1994. Február 1., Moszkva láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem orosz és olasz. Jelenleg diák vagyok és a Goddard House csoportba tartozom. Aaron Taylor-Johnson arcát vettem kölcsön.