HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
miss mackenzie jill ralegih - ready to rumble

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

Vendég

Vendég


TémanyitásTéma: miss mackenzie jill ralegih - ready to rumble   24/08/12, 09:12 pm

Mackenzie Jillien Raleigh


kedves, aranyos, kötelességtudó, tisztességes… ja, hogy ide azt kéne írni, amilyen Jil valójában? nos, a fentiek szöges ellentéte, kivéve talán a kedvest… meg néha az aranyost. utóbbi nézőpont kérdése. drága leányzónk a család egyetlen sarja, örököse, és édesanyja szemében a legnagyobb csalódás. egy rebellis fiatal leányzóról beszélünk, már amennyire az ő világában lehet valaki rebellis. egyszer valaki azt mondta rá, hogy olyan, mint egy rajzfilmfigura. hogy ezt pontosan mire is értették, az számára se lett egészen tiszta, de nagyjából majdnem örökké mosolygó természetére gondoltak és arra, hogy szinte bármilyen helyzetben tud hülyéskedni, vicceskedni… és persze sose szótlan. mindenre van válasza, megjegyzése. önmagát kifejezetten humorosnak találja, bár egyesek bugyutának és ostobának gondolhatják humorát. ironikus megjegyzésekből sose fogy ki, lehetséges, hogy még gyerekkorában lenyelt egy szótárt a világ összes ilyen megjegyzésével, s azóta is csak áradnak belőle ezek a mondatok. szinte mindig pörög, amit mérhetetlen koffeinfogyasztásának köszönhet, amit bárhol, bármikor magába tud adagolni, sőt, igényli is, hogy bárhol, bármikor megtehesse ezt. legtöbbször, ha egyedül van, egy feltehetőleg vaskos olvasmányt bújik éppen, ugyanis az elképzelt világoknak a megszállottja, oda menekül mindig, ha bárhova is menekülnie kell. egyetlen erőssége talán a hangja, meg némi zongora tudása, amit még kislány korában erőltettek rá, minden másban reménytelen… könnyen ismerkedik és kifejezetten könnyen tud ráunni dolgokra, ha éppen nem szórakoztatják azok. dióhéjban ennyi, amit Jil drágánkról tudni kell, a többi nyílt titok marad… szóval pszt!

yeah, it's just me

|| 17 || diáklány || 11 || sweet cherry pie || Zooey Deschanel||

1995.
Fényes tavaszi napsugarak, csicsergő madarak, kellemesen lágy szellő. Hát nem tökéletes idő arra, hogy megszülessek? Egy Bridgeport nevű helyen születtem, a csodás Connecticut állam legnépesebb városában. Kifejezetten nagy örömmel fogadtak, még nem tudták, hogy mi vár rájuk, édes ártatlanság csillogott szemükben. Bár egy apró csalódott pillantást néha édesapám szeméből el lehetett kapni, hisz mégsem a családi vagyok örökösét, a családi vállalkozás folytatóját kapta meg. Mert ugyebár egy nő arra nem képes. Az én világomban a nő tanuljon, végezzen egyetemet, tudja az etikettet, hátha betoppan a first lady az ajtón, sőt, tudjon könyvekkel a fején egyensúlyozni, hogy aztán egész életében feleség legyen, aki jótékonykodik és mosolyog csodás ruhákban. Látjátok, én már születésem első pillanatában sírtam, biztos vagyok benne, hogy nem csak az átlagos „világra jöttem” babasírás szakadt ki a torkomból, hanem a menekülési vágy is ebből az életből.

2001.
Első nap az iskolában. Állok az ajtó előtt, egyenruhában, tökéletesre fésült hajjal, kezemben az uzsonnámmal és nézek fel apámra, aki nagyon komolyan ecseteli nekem, hogy milyen fontos is ez a pillanat egy fiatal hölgy életében. Én persze csak arra tudok fókuszálni, hogy mennyire vicces a bajsza, amit újabb hóbortként növesztett magának és, hogy mennyire vicces, hogy hölgynek nevez.
- Persze, én leszek a legszebb, legokosabb az osztályomban. – nagy, csillogó kék szemekkel nézek rá, mint aki komolyan gondolja a dolgot. Ebben a szakaszban életemnek, még nem igazán tudták, hogy én bizony sose leszek az a lány, akire vágytak. Aki bájvigyorokkal arcán kedveskedik az ismeretlen embereknek, kötelező udvarias beszélgetéseket folytat. Szerencsére ebben a korban még nem kellett részt vennem az ilyen eseményeken, még túl fiatal voltam, ezért a szobámba voltam zárva egy halom játékkal, kárpótlásul, amiért nem lehetek ott a fontos emberek között. El se tudták képzelni, hogy ez számomra mekkora ajándék volt. Nem is tudnék elképzelni olyan gyereket, akinek ez büntetés lenne.
Kilépek az ajtón, s mire egyre közelebb kerülök az autóig, ami majd az iskolába visz, egyre szélesebb arcomon a mosoly. Igen, már itt tudom, hogy ha csak napi pár óra is, de szabadulok, még ha egyenruhás magániskolába is, de legalább nem Clarice parancsoló szemei előtt leszek 0-24. Félni az iskolától? Ugyan… nem tudják ezek a síró, picsogó gyerekek, hogy milyen jó hely ez.

2010.
Debütánsbálom előtt állok egy héttel. Ó bizony, egy teljes hét múlva már tagja leszek a társadalomnak, ami elé bevezetnek, mert ugyan eddig nem voltam, az itteni világszemlélet szerint. Egy bordákat gyilkoló, földig érő fehér ruhában, a fejemhez ragasztott konttyal, fehér kesztyűben és egy vért a lábban nem hagyó cipőben kell végiglejtenem kecsesen, elegánsan egy lépcsőn, miközben végigsorolják nemes felmenőimet, elmondják, hogy mennyire csodás, okos és tündéri lány vagyok és, hogy mennyire fontos része vagyok már most a közösségnek, hogy orvos, ügyvéd, vagy világmegváltó leszek.
Éppen a táncpróba szünetében szöktem ki, hogy némi levegőhöz jussak és kettesben legyek a kísérőmmel, aki nagyjából az egyetlen jó dolog az egészben. Mattie gyakorlatilag én vagyok, némivel több tesztoszteronnal és kevesebb ösztrogénnel. Visszafojtott nevetőgörccsel szabadulunk ki a kapun, futunk, ahogy csak tudunk, s közben szabadjára engedjük mindazt, amit 3 órája tartunk már magunkban. Csak 15 perc szabadságunk van, addig ki kell élni magunkat. Csípősebbnél csípősebb megjegyzések röpködnek a levegőben, miközben a hasunkat fogjuk a nevetéstől. Vele mindig sikerült megértenem magam. A legtöbb lány odabent úgy gondolja, hogy aki a debütáns kísérőd, az lesz életed szerelme, vagy, ha szerelem nem is, de a férjed minimum. A legtöbb lánynak szüleik választják a kísérőjüket, nos, én egy ügyes trükkel elértem, hogy én válasszam az enyémet, s még fel se tűnjön nekik, hogy nem saját a választás. Bár, Mattie-t talán nálam is jobban szeretik az én drága felmenőim, hisz az Ő szemükben Ő egy tökéletes fiú, aki méltó utódja a családi névnek. Csak én tudom, hogy milyen is valójában, ahogy engem is csak Ő ismer valójában. Az egyetlen menekülési út a könyvek adta mesevilágok mellett az ő karjai között volt. Nos, ha én nem is gondolom, hogy ő lesz életem szerelme, azért elégedett lennék, ha egy ilyen emberrel kellene letöltenem az életem hátralévő részét. Jobb, mint bármelyik másik majom, aki arra megy, amerre lökik. De nem, mi ilyesmiről nem is beszélünk, mi szabadságra vágyunk, arra, hogy elszökhessünk innen, s miután megszabadultunk a korlátoktól, mehessünk arra, amerre jónak látjuk. Ha ez az út éppen együtt tűnik a legszebbnek, akkor együtt, ha nem, az se baj.

2012.
Az a bizonyos bál volt az első csepp a pohárban, a tegnap estém pedig az utolsó. Mattie-vel úgy döntöttünk, hogy az erkélyem jobb helyszín és egy üveg tequila jobb társaság lesz számunkra, mint a nappalink és a benne lévő „családi barátok”, akiknek a 90%-t nem is ismerjük, s akiket ismerünk, azokat se szeretjük éppen. Az én drága anyám úgy döntött, hogy túlságosan is neveletlen vagyok, annak ellenére, hogy mindent megcsináltam, amire kényszerített, mindenhol ott voltam, ahol ott kellett lennem, csak éppen nem viseltem mindenhol a csodás bájmosolyt, s nem úgy viselkedtem, ahogyan egy fiatal hölgynek kéne az én koromban és az én társadalmi helyzetemmel. Az én könyvembe már előre be volt vésve a Borostyán Ligás egyetem, a gazdag férj, s a nagy családi ház a cselédekkel és a csodás, tökéletesen nevelt gyerekekkel.
Egészen addig hitt is benne Clarice, hogy az Ő drága lánya ilyen életet fog élni, azonban, amikor tegnap benyitott a szobámba és rajta kapott, amint nem éppen tisztességes fiatal lányként viselkedek, ez a szép jövőkép szerte foszlott. Apával karöltve megkeresték a lehető legmesszebb lévő, lehető legelitebb iskolát, amit találhattak, hogy minél messzebb legyek attól a világtól, amiben el lettem rontva.
Így kerültem ház eme csodás iskola 4 fala közé, messze, egy óceánnyira az általam oly nagyon gyűlölt élettől és az egyetlen személytől, akivel megértettük egymást. De nem, nem tragédiaként fogom megélni ezt… egy újabb fejezet az életemben ez a hely. Egy új fejezet, ami elég pozitívan állok, elvégre tudom, hogy Mattie örökké az életem része lesz, még ha most többezer kilométer is választ el tőle.



Vissza az elejére Go down
 
miss mackenzie jill ralegih - ready to rumble
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» miss cartelle ••
» Miss Whatever
» Miss Evans /egy családtag/

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: A bit more entertainment :: Törölt felhasználók előtörténetei
-
Ugrás: