HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Wim Lowie Aaldenberg

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Mar. 01.
Posztok száma : 17
Motto : Just show evil the upmost respect. Titulus : Captain Friendzone Foglalkozás : Play by : Josh Franceschi
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Wim Lowie Aaldenberg   2014-03-11, 8:14 pm

Wim Aaldenberg
Elegáns öt perces késéssel libbent be az ajtón, mogyoróbarna haját kiengedte, ahogy azt mindig is tette, laza loknikban hullott a hátára. Mosolygós tekintete az enyémet kereste, majd széles vigyorral jutalmazta a tekintetünk találkozását. Rugalmas lépteivel felém indult, majd lehuppant a velem szemben lévő székre, és szinte azonnal csacsogni kezdett. Nem is vártam, hogy köszönni fog, sosem fecsérelte az időt ilyenekre, se puszi, se kézfogás, se ölelés, legalábbis nem üdvözlésképp, főleg nem akkor, ha már ismerte az illetőt, és legyünk őszinték, mi a kelleténél sokkal jobban ismertük egymást.
Vékony ujjait az előtte pihenő papírpohár köré fonta, csak arra a pár pillanatra hallgatott el, amíg a szájához emelte, hogy kortyoljon egyet a karamellás frappéból, amit én rendeltem neki. Már legalább fél éve így ment ez, minden pénteken, a munka és az órák után találkoztunk, és beültünk egy kávéházba, mindig másikat választottunk ki, de mindig ugyanazt ittuk mindketten. Ő a karamellás frappéra esküdt, vagy ha az épp nem volt, valami édes és ragacsos, szigorúan minimális koffeintartalmú italt kért, míg én az unalmas tejeskávét részesítettem előnyben, ami pont annyira volt kiszámítható döntés, mint minden, ami velem kapcsolatos. Kivétel nélkül mindig én értem oda előbb, kiválasztottam egy tetszőleges helyet, lehetőleg  ablak mellettit, megrendeltem a szokásos italokat, és ahogy azt anyukám tanította, én fizettem ki mindkettőnkét. Elvégre is ezt így illik, ha valaki egy lánnyal tölti a délutánját, nem?
Amint lenyelte a kortyot, már folytatta is a mesét, csak úgy áradtak belőle a szavak, mintha csak évek teltek volna el az utolsó találkozásunk óta, pedig pontosan egy hete volt. Többek között ezt is szerettem benne, mindig volt mesélnivalója, mintha az én életem összes izgalmas és érdekes momentumát ellopta volna, hogy a sajátját megtölthesse velük. Néha irigyeltem érte, de alapjában véve én inkább nyugodt ember vagyok, valószínűleg hosszútávon nem bírtam volna azt a sok mindent elviselni, amit ő egy napra besűrített.
- Na, de elég már belőlem, veled mi a helyzet, Wim? Történt valami izgalmas az elmúlt hét napban?
Nem is a kérdésre, sokkal inkább arra figyeltem fel, hogy elhallgatott, mivel az én válaszomra várt. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, majd némi köhécselés és egy lassú korty után, amivel megpróbáltam időt nyerni magamnak, válaszolni kényszerültem.
- Nem – ingattam meg a fejem – Nem történt semmi érdekes.
- Ugyan már! – csattant fel, elég hangosan ahhoz, hogy többen is felénk forduljanak. Magamban megköszöntem neki, hogy az amúgy is kellemetlen és unalmas életemről most idegenek figyelő tekintete alatt mesélhetek, mert hát ha Ő azt akarja, hogy meséljek, akkor én bizony fogok, nincs választásom.
- Tényleg nem történt semmi érdekes, óráim voltak, tanultam, a barátaimmal találkoztam, ennyi. Én nem mentem meg minden nap a világot, ahogy te – széles vigyorral az arcomon kortyoltam újra a papírpohárba rejtett életmentő löttybe, amit itt meglepően jól sikerült elkészíteni. Azt hinné az ember, hogy egy tejeskávét nem lehet elrontani, de a nem megfelelő arányok teljesen tönkretehetik az egészet.
- És a múlt heti randid? Nem is meséltél róla.
- Mert nincs mit. Aranyos lány volt, Emilynek hívták, szerette a kutyákat és az indie zenét, járkáltunk a városban, beszélgettünk, azt mondta, hogy majd ír, vagy keres, de ez nem történt meg. Nem hiszem, hogy lesz folytatás. Vele se. – unottan megvontam a vállam, mint aki már hozzászokott ahhoz, hogy általában ennél tovább nem jut egy lánnyal. Többek között azért, mert valóban hozzászoktam.
- Jajj, Wim, te hihetetlen unalmas vagy! – nevetett, én pedig megbabonázva figyeltem, ahogy heves mozdulataival kisöpri az arcába hulló tincseket és küzd velük egy keveset, hogy a helyükön maradjanak. – Kicsinek is unalmas voltál, sosem akartál kalózosat játszani velem.
Nem bírtam megállni a nevetést, a fejem ingatva vágtam vissza a rágalmazó állításra.
- Persze, hogy nem, mert folyton engem etettél meg a cápákkal. Ha mindig te vagy a haleledel, egy idő után már nincs kedved újra, önszántadból a tengerre szállni.
Velem nevetett, hangosan és élesen, ami mások számára akár bántó zaj is lehetett, nekem az évek során kellemes csilingeléssé alakult, ami jókedvre derített, még akkor is, ha a nevetés tulajdona miatt voltam épp magam alatt.
- Jó lenne újra kicsinek lenni. Csak átmászni a kert végében hozzátok, köszönni anyukádnak és szobádban legózni egész nap. Sokkal jobb volt akkor minden. – az asztalra támasztott kezére könyökölt, és keserédes mosolyával az arcán játszadozott a poharával. Ismertem már jól ezt a melankolikus tekintetet, tudtam, hogy mi következik utána, és a maximális életkedvű, csacsogós lány után most igazán nem voltam felkészülve egy bánatosra.
- Most is jó, azért. Nemsokára lesz egy diplomád, van egy remek gyakornoki állásod, és elmondásod szerint Anglia legjobb hímét szerezted meg magadnak. Csupa olyan dolog, amit egy pár lehorzsolt térdért és pár óra legózásért nem cserél el az ember.
Apró, de őszinte mosoly jelent meg az arcán, és tudtam, hogy az asztal alatt egy egyszerű, nőiesnek épp nem nevezhető mozdulattal a nadrágjába törli a poharától nedves kezét. Kislányként is mindig a ruháiba törölte a vizes kezét, vagy olykor az enyémbe, ha épp én voltam kéznél, de az évek múlásával az én ruháim megúszták és az övék bánták a nyirkos tenyereket.
- Sokszor gondolkozom azon, hogy mi lenne most velünk, ha…
- Ne gondolkozz rajta, teljesen felesleges. – vágtam közbe, mielőtt befejezhette volna a mondatát. – Megint csak elcsesznél vele mindent, ez most elég jó így. Ha elrontod, megint kereshetek más péntek délutáni programot, és kezdhetem elölről újrajárni a kávézókat valaki mással. Emlékszel a két héttel ezelőtti helyre? Emlékszel milyen borzalmasan rosszízű volt ott minden? Te sem akarhatod, hogy megint odakeveredjek.
- Igazad van – lemondó sóhaj kíséretében simította le a fecskemintás blúzát, majd az utolsó kortyot is kiitta a pohárból és az asztalra rakta, elém. – Köszönöm, ismét.
- Nincs mit, ismét.
- Találkozunk jövő héten, kinéztem egy szimpatikus kis helyet. Van egy hinta az udvarán.
Felállt az asztaltól, a vállára vette a táskáját, majd távozás előtt még összekócolta a hajam. Nem köszönt, sietve távozott, pont ahogy érkezni szokott, én meg, mint mindig az ablakból figyeltem az egyre távolodó alakját, ahogy átrohan a piros lámpán és az utca túloldalán szépen-lassan eltűnik a látóteremből. Egy ideig még figyeltem, vártam, hátha visszafordul, de nem tette, sosem tette.
Akkor, azon a délután is vártam, hogy visszajöjjön, hogy nevetve közölje, hogy csak viccelt, át akart verni, és ne vegyem már ennyire komolyan a dolgokat. De akkor sem jött vissza, és már fél év telt el azóta. Az eljegyzési gyűrűt, amit neki szántam megtartottam, a mindenes fiókom leghátuljába elrejtve pihen, az elemek, a használati útmutatók és garancialevelek alá rejtve várja, hogy egyszer majd egy olyan lány szemei elé tárjam a kis doboz tartalmát, akinek a válasza valamivel boldogabb végkimenetelt adnak, mint amit tőle reméltem.
Üdv, a nevem Willem Lodewijk Aaldenberg, 23 éves vagyok, 1991. december 12.-én, Rotterdamban láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem holland. Jelenleg egyetemista vagyok és a Elliott csoportba tartozom. Josh Franceschi arcát vettem kölcsön.
Jellem
Nem hiszem, hogy igazán összetett ember lennék, nem hiszem, hogy a jellemem bármiféle izgalmas esettanulmány lehet egy pszichológusnak, és nem is igazán szoktam erről mesélni az ismerőseimnek, mert nem hiszem, hogy ez egy jó beszédtéma lenne. Többek között ezért is furcsa, hogy olykor-olykor azért mégiscsak beszélnem kell róla, és ezért van az, hogy nem tudom, mit is mondhatnék. A legtöbben nem jeleskednek önmaguk jellemzésében, nem vagyok ezzel máshogy én sem. Mások véleményére alapozok, és csak remélni tudom, hogy jelentős százalékban lefedik a valóságot. Az emberek szerint kedves vagyok, barátságos és beszédes, de nem a feltűnő és idegtépő módon, sokkal inkább egy olyan karakternek mondanak, aki tökéletesen képes beolvadni az emberek közé. Nem hangos, nem szembetűnő, tökéletesen átlagos figura, aki talán kicsit fura. Bevallom, ezt a részét nem igazán értem, én nem tartom furának magam, egyszerűen csak olyan szülők mellett nőttem fel, akik elhitték, hogy az élet leginkább egy romantikus komédiához hasonlít, így számomra megszokott az, amit másoknak inkább filmbe illő. Azért persze nem fogok énekelni és táncolni az utcán random élethelyzetekben, ettől nem kell félni.
Mit is említsek még meg magamról, lássuk csak. Könnyen barátkozom, nehezen szerzek ellenségeket, azon kevesek közé tartozom, akik képesek megbocsátani és elfelejteni azt, amit el kell. Szeretek másokat hallgatni, jobban, mint magamról beszélni, teljesen életképes vagyok minden körülmények között, kivéve talán a randikat, de ezt inkább hagyjuk. Már egészen hozzászoktam, hogy mindenki számára inkább csak egy nagyon jó barát vagyok.
Külső
Jó, na figyelj, ne nevess ki. Meg kell ígérned, hogy nem nevetsz ki. Esküdj!
Szóval az igazság az, hogy nem igazán szeretek a külsőmről beszélni, nem is viselem jól az ezt érő megjegyzéseket, olyannyira, hogy a pozitív jelzők valósságában is kételkedem. Ez azért lehet, mert nem igazán vagyok megelégedve a külsőmmel. Vagyis nem, ez így nem igaz, most már nem sok bajom van vele, de régen elég sokat piszkáltak vele. Mindenkinek van egy titka, az enyém az, hogy dagi kisgyerek voltam, akiből egy brutálkövér tinédzser lett, aki az átlagosnak mondható testmagasságához képest dupláját nyomta a korosztályának. Ezzel legtöbbet a családom piszkált, jobban mondva apám és a nővérem, ennek hatására anyukám beíratott egy fogyókúrás táborba, három nyaramat is ott töltöttem. Ez tök ciki, ne is beszéljünk inkább róla. HÉ! Mondtam, hogy ne nevess ki! Különben is, mostanra normalizálódott a helyzet, bár a hasamon még mindig nincsenek kockák, és a bicepszem sem igazán mondanám izmosnak, de legalább nem úgy nézek ki, mint egy hormonbeteg disznó, szóval igen, a nagyjából száznyolcvan centimhez képest elfogadható állapotra csökkentem. Nővérem szerint osztódtam.
A pofim anyukám szerint még mindig elég kerek pofim van, amit amúgy kócos, sötétbarna haj keretez, sőt néha egyenesen feketének látszik a világító világoskék szemeim mellett. Ha hosszabbra hagyom megnőni, akkor nagyon kaotikusan néz ki, és állítólag fiatalít is, konkrétan egy jóllakott, boldog ovishoz hasonlítok olyankor, rövid hajjal viszont legalább tíz évvel idősebbnek tűnök. Komolyan, ha még arcszőrzetem is van hozzá, akkor simán egy harmincas évei elején járó fiatalembernek néznek a nálam amúgy sokkal idősebb emberek. Kicsit szomorú, ennek akkor kellett volna történnie, mikor kiskorúként akartam alkoholt vásárolni.
A ruhatáram egyszerű, főként farmernadrágokból, ingekből, egyszerű pólókból és három, hangsúlyozom, három pár cipőből áll. Ennyi. Nem viszem túlzásba, ezt leszámítva nem viselek kiegészítőket, táska se nagyon van nálam, a szükséges holmim elfér a zsebembe, vagy ha nem, akkor általában elhagyom és akkor meg már mindegy.
Ennyit rólam, sajnálom, hogy nem voltam különlegesebb.      
abbey mount
institute for higher education


A hozzászólást Wim Lowie Aaldenberg összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-04-27, 12:17 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Online
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 500
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Wim Lowie Aaldenberg   2014-03-20, 10:34 pm

Elfogadva!
Abbey Mount Institute for Higher Education

Milyen szép, milyen finom, milyen kis keserédes, milyen kis aranyosan vágtál pofán a végén…igen, ez azt akarja jelenteni, hogy nagyon tetszett, ismered a járást, úgyhogy légy oly kedves vedd fel a kesztyűtcsizmát, ejtsd meg a foglalókat, és mihamarabb olvasni szeretnélek a játéktéren :3

*és a kötelező Elliott fangirlsikoly!*

Avatar foglaló
Egyetemisták nyilvántartója
Játékostárs kereső
Kapcsolatlisták
Instagram
Twitter
AbbeyBlog
Telefonok

abbey mount
institute for higher education



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
 
Wim Lowie Aaldenberg
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Growing like a newborn :: Elfogadott karakterlapok :: Elliott house-
Ugrás: