HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Rebecca Maxine Twain

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Rebecca Maxine Twain   2014-06-27, 1:33 pm

Rebecca Maxine Twain
A sötét falú terem, a világos színű parketta... Minden elmosódik körülöttem, ahogy kimerülten a padlóra zuhanok. Vaníliaillatot érzek, de fogalmam sincs honnan jöhetne.
- Becky! - Marcel. Ő a fogadott öcsém, csupán egy évvel fiatalabb nálam. Valójában unokatestvérek vagyunk, az apja és az én apám testvérek voltak, egészen addig, míg Marci szülei autóbalesetben el nem hunytak, Franciaországban. Tíz éves korában költözött hozzánk Manhattan-be, és 15 éves korunkig egy szobában cseperedtünk, amíg a háromszobás lakásból át nem költöztünk egy emeletes lakásba.
- Jól... Jól vagyok - nyögöm, és a levegőt kapkodom. Olyan érzésem támad, mintha egyszerre lenne idebent fullasztó meleg, és levegőtlenség, de mégis fázok. A gyomrom is kavarog, a fejem pedig hasogat, de valami felfoghatatlan módon a lábam remeg az adrenalintól. - Folytassuk - parancsolok öcsémre, aki lehuppan mellém a földre, majd elmosolyodik.
- Folytasd. De én kimerültem - jelenti ki unottan, és hátradől a földön, a kezét a tarkója alá helyezi.
- Te is folytatod - mordulok rá, miközben felpattanok a földről. Hanyag mozdulattal letörlöm a homlokomon gyöngyöző izzadságot, és csupasz lábujjammal oldalba bököm a földön fekvő fiút. - Kelj fel, ne legyél puhány - utasítgatom, de ugyanakkor pontosan tudom az igazságot. Marcel-nek semmi baja. Sokkal, de sokkal többet bír mint én, ez már feltűnt az elmúlt tíz évben, amióta rendszeresen együtt táncolunk. Bár ő hip hop-os, és nem híve a jazz-nek, mindig segít az emelésekben. Most pedig nem arról van szó, hogy kimerült, csak semmi kedve úgy folytatni az egészet, hogy közben én minden harmadik percben rosszul lépek, és kis híján kitöröm a nyakamat. Vagy az ő nyakát. Ideges vagyok, borzalmasan lestrapáltnak érzem magamat, és az, hogy még a tánc is hanyagul megy, egyszerűen kiakaszt. Nem vigasztal a tudat, hogy egy percet sem aludtam, és ilyen kótyagos fejjel nem csak hogy táncolni, Marcel karjaiban egyensúlyozni, és levegőben röpködő spárgákat nem tudok kivitelezni, de még megfésülködésre is képtelen volnék. Lehetek bármilyen elgyötört, bármilyen fáradt, lelkileg összeroppant, bánatos, akkor is mennie kell annak, ami akarom, hogy menjen. Nem eshetek össze, ha egyszer a fejembe vettem valamit, akkor véghez kell vinnem. De... valójában miről is beszélek?
- Feküdj le te is - motyogja. Még a szemét is lehunyja, egészen úgy fest, mint aki alszik. Vagy mint aki megdöglött.
- Marcel! - fakadok ki. - Elég ebből! Megkértelek rá, hogy...
- Ne üvölts. Feküdj le. - Még a földet is megpaskolja maga mellett.
- Megkértelek rá, hogy gyakorolj velem. Majdnem kész egy egész koreográfia, kész akarok vele lenni, és három nappal ezelőtt, mikor utoljára próbáltuk a negyedik emelést, a második refrén után... Figyelsz te rám egyáltalán? - Erősen megrázom a fejemet, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe.
- Megjött?
- Akkor ne segíts. Hagyd a fenébe - morgom az orrom alatt. A tükrös táncterem zenelejátszójához lépek, és miután visszatekerem a zenét az elejére, lefekszem a terem közepére. Megszólalnak a dallamok, és én ismét táncra perdülök. Marci nélkül nehezebb, mert az emelések lennének a tánc legfontosabb elemei, de nélküle nem tudom kivitelezni. Szóval megelégszem annyival, hogy kihagyva a páros lépéseket, egyedül táncolom végig. Vagyis táncolnám.
A lábamba éles fájdalom hasít.
- Ismét megkérdezem. Megjött? - pislog felém Marci, miközben éppen jobb bokám sérülését próbálom felmérni. Nem hiszem, hogy bármi baja lenne, csak megint kibicsaklott, mert figyelmetlenül léptem. Egy-egy lila folt, már úgyis megszoktam a színét.
- Tudod mit szoktam mondani. Ne hisztizz, jó katona vérben is harcol - hunyja le újra a szemét.
- Nem hallgatlak tovább - döntöm el, feltápászkodok a földről, és a sarokban lévő hátitáskámhoz sántikálok. - Ma kihagytam az összes órámat, így már lemondhatok arról, hogy minden órán részt vegyek, hiányzás nélkül.
- Ez senkit nem érdekel - ül fel, és értetlenül rázza a fejét.
- Engem igen, és te is tudod. Nekem fontos. Fontos, hogy minden úgy menjen, ahogy akarom. Fontos, hogy minden tökéletesen klappoljon, hogy mindent meg tudjak oldani. Ma ez nem sikerült. És tudod, még a tánccal sem értünk el semmit.
- Becca minek húzod már megint fel magad a nagy büdös semmin - áll fel a földről lustán. - Mitől vagy ideges?
- Nem vagyok ideges - nyögöm. - Csak fáradt.
- Szarul hazudsz - mutat rám, és olyan szomorú arccal néz rám, mintha most temetném az aranyhalamat.
- Nem szoktam hazudni - ellenkezek.
- Akkor biztos azért megy ilyen szarul.
Nagyot sóhajtok és vállat vonok. Azt hiszem ezzel megfogott. Nem akarom minden haragomat rázúdítani, mikor valójában ellenem irányul. Nem Marcel hibája, hogy a szemem önálló életre kelt az éjszaka, és úgy döntött nyitva marad, nem az ő hibája, hogy annak ellenére, hogy ő szólt, én folytattam a táncot, és erre majdnem kitörtem a lábam. Nem az ő hibája az sem, hogy képtelen vagyok szembenézni a tényekkel, és menekülök. Menekülök a gondolataim elől, ezért inkább tánccal próbálom elterelni azokat, és menekülök Felix elől. Hívott ma. Kétszer. De lehet, hogy a harmadik is ő volt, mert azt anélkül kinyomtam, hogy a képernyőre néztem volna. Miért vagyok ilyen borzalmas? És még a Carry példányát is megtartanám.
- Sajnálom - fogom meg tűzforró homlokomat. Vajon lázas lettem az idegtől, vagy csak szimplán hipochonder? - Visszamegyek a szobámba. Köszönöm, hogy ma eljöttél - mosolygok rá, és jó erősen magamhoz ölelem.
- Úgysem volt jobb dolgom - ölel vissza, majd miután engedek a szorításán lustán nyújtózkodik egyet.
- Nincsenek ma óráid? - ráncolom a homlokomat.
- Mondom nem volt jobb dolgom - pislog rám, és elsétál a cuccaiért, amit valamelyik sarokban suvasztott el.
A friss levegő valamelyest lenyugtat, bár csak tíz perc séta után merem megkockáztatni, hogy megnézzem a hívásnaplómat. Három nem fogadott hívás Csibe♥-től. Hogy adhattam ilyen nyálas nevet neki? Az ujjam minimum egy percig köröz a visszahívásgomb felett, mint valami lakomára vadászó sas a mezőn, de végül a sas inkább éhen döglik, én pedig gondosan a táskám mélyébe temetem a mobilomat, miután egy gombot nyomva a tetején kikapcsolom.
Leda és az én szobám zárt ajtókkal fogad. Leda úgy tűnik normális, és megy a dolgára nap közben, nem pedig egész nap az ágyban akar gubbasztani, mint én. Mondjuk erre azért nem vennék mérget. Sok közös van bennünk, és az egyik az határozottan a lustulás iránt érzett szenvedélyünk. Kár hogy túl elfoglalt és fontos emberek vagyunk. Tragikus.
Az ajtó mellett álló fikusz lábához nyúlok. Nemrég locsolhatták meg a folyosót díszítő növényeket, mert az ujjam nedves földet tapogat. Mutatóujjammal meglelem a földbe rejtett fém kulcsot, és egy egyszerű mozdulattal kihúzom onnan. Miután kicsit letörölgetem a felületét sikeresen bejutok az otthont adó helyiségbe. Kellemes illat csapja meg az orromat. Mélyet szippantok az otthonillatból, és elandalgok a fürdőszobáig.
Miután lezuhanyzok, hajat mosok, és némileg megtisztítom magamat, elvergődöm magamat az ágyamig, és egy szál combig érő pólóban, meg egy bugyiban, a sok-sok párna és a valóságos plüssállatkertem közé vetem magamat.
Alszok. Rágódok. Kávét vedelek. De még így is alszok. Pityergek. Alszok. Egy plüssmajommal beszélgetek. Kopognak. Kávét vedelek.
Kopognak?
- Ki az?
- Miért nem veszed fel a telefonodat? - kérdezi egy hang. A szívem a másodperc törtrésze alatt gyorsul a kétszer olyan gyorsra, mint ami még egészségesnek nevezhető.
- Mert nem akarom - hallom nyomott válaszomat, és az ajtó előtt termek. Éppen a kilincsre teszem a kezemet, épp hogy csak lenyomom, és az ajtó már nyílik is ki, én pedig megint megérzem azt a furcsa érzést, ami napok óta gombócot növeszt a torkomban.
Felix nem könnyíti meg a dolgomat. Belép a szobába, és az egyik keze az arcomhoz kap, hogy csókot leheljen az ajkaimra. Megpróbálnám megállítani, de olyan erőtlennek érzem magamat, mint egy lecsapott légy.
- Sírtál - bámul egyenesen a szemeimbe, én pedig megrázom a fejemet.
- Én csak fáradt... - kezdek bele, de gyorsan a nyelvemre harapok, még mielőtt újabb mentegetőzéssel kibújnék az igazság alól. - Beszélnünk kell - jelentem ki határozottan. Nem lehetek árnyéka önmagamnak. Én Rebecca Twain vagyok, az isten szerelmére! Miért akarok összeroppanni? Nekem kell irányítanom a dolgokat a saját életemben.
Értetlen pislogást kapok csak válaszul. Karon ragadom és az ágyamig rángatom. Miközben lehuppanok a párnámra hangos sóhaj szökik ki a számon. Most vagy soha.
- Baj van? - kérdezi. Becca, térj vissza közénk, hallom a halk hangot a fejemben, ami már napok óta megőrjít. Siettet a kis ringyó.
- Igen - felelem.
- Mi történt? - kockáztatja meg, és leül az ágyamra.
- Ne tedd fel a lábad - szólok, még mielőtt kényelembe helyezné magát. Hiába, felteszi. - Köszi.
- Mi a baj?
- Az a baj, hogy... - kezdek bele, de valójában sosem voltam nagy szakítási mester. Nem tudom, hogy van-e ilyen egyáltalán, vagy csak az agyam szüleménye. De mindenesetre halvány lila gőzöm sincsen, hogy pontosan mit kéne mondanom neki. Tényeket, Becca! Mindig tényeket közölj. - Szakítanunk kell - közlöm faarccal. Nem, talán mégsem így kéne... De igazából már mindegy.
- He? M-mi? - nyögi egy perc vajazókéssel vágható csend után.
- Szakítanunk kell - mondom megint, pont olyan szürkén mint az előbb, de ezúttal határozottabban, és valahol olyan érzésem támad, hogy nem helyesen próbálok szakítani a fiúval, aki másfél évig boldogított. Sokkal többet érdemelne ennél.
- Ne hülyéskedj már - vigyorodik el, aztán bizonytalanul ismét lekonyul a szája széle. - Nem vicces.
- Nem vagyok akkora marha, hogy ilyenekkel viccelődjek - ellenkezek homlok ráncolva.
- Hát pedig nagyon úgy tűnik.
- Felix, nem. Komolyan mondom - erősködök, és felpattanok az ágyról, mert nem tudok tovább ücsörögni. - Szakítanunk kell. Sajnálom, nagyon sajnálom.
- De... de miért? Mi van? Nem értem Becca, te nem vagy normális. Szakítasz, csak úgy? Úgy közlöd mindezt, mintha kijelentenéd, hogy a kék a kedvenc színed.
- A piros a kedvenc színem.
- Hallod magad? Még ebben a mondatban is több érzelem volt - mutat rám elszörnyedve, miközben felemeli a hangját.
- Mert a pirosat azt szeretem! - vágom rá én is haragosabban, de mérges arckifejezésem hamar leolvad az arcomról. Hogy lehetek ennyire... - Nem úgy értettem - nyúlok a homlokomhoz fáradtan. Tényleg lázas lehetek. De ő csak ül. És ahogy ott ül, tudatosul bennem, hogy ennél csúnyábban nem is tördelhettem volna millió darabra a szívét. - Felix, én...
- Ja, tudom, sajnálod. Ezt már hallottam - nyögi. A hangjában annyi elkeseredés lapul, hogy a szívem összefacsarodik, mintha egy túlérett citrom volna.
- Én tényleg... - kezdek bele, de a hangom elcsuklik, és úgy érzem ennyi volt a mai napra. Becca Twain, megint elintézted. A szívem helyén vajon tényleg csak egy citrom van? A számban sós ízt érzek, és ekkor tűnik csak fel, hogy patakzanak a könnyeim. De miért sírok? Ezt akartam nem?
Felix leveszi a lábát az ágyról, és egy látható folt marad a fehér paplanon. Aztán elmegy. Kilép az ajtón. Olyan egyszerűen, mint ahogy bejött. Olyan egyszerűen, mint ahogy minden ember be-ki lépked egy ajtón.
Nem teljesen úgy történt minden, ahogy akartam, de képtelen voltam kinyögni a "maradjunk barátok" sablonszöveget. Ennél még az is jobb, amit én mondtam. Bár... nem valószínű, hogy valaha is össze akarok jönni bárkivel a jövőben. Én, a gonosz Rebecca Twain, akinek úgyis túl könnyen elmúlnak az érzései. Ilyet többé már nem akarok. Na meg persze van egy olyan érzésem, hogy egy darabig nem hordok pirosat. Inkább a zöld lesz a kedvencem...



Üdv, a nevem REBECCA MAXINE TWAIN, 21 éves vagyok, 1993. ÁPRILIS 12-én, MANHATTAN-ben láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem AMERIKAIi. Jelenleg TANULÓ vagyok és a ELLIOTT csoportba tartozom. SHELLEY HENNIG arcát vettem kölcsön.
Jellem
Anya és apa azt gondolják, hogy a makulátlan tiszta, édesded kislányuk vagyok, ha pedig bármi rossz dolgon rajtakapnak, akkor valószínűleg a nevelt öcsém a hibás. Ez azért lehet, mert kiskoromban valóban ilyen voltam. Némileg megmaradt bennem ez a gyermeki viselkedés, ha arról van szó tudok én aranyos lenni, és édes. Az esetek 5%-ban vagyok ilyen... Igen, ennyire merek csak fogadni.
Alapvetően nem vagyok rossz ember. Felix, aki történetesen a volt barátom, valószínűleg nem így gondolja. Hárpia vagyok, egy angyali bőrbe bújt ördög... vagy inkább AZ angyali bőrbe bújt ördög. Külső szemmel valóban így tűnhet, de valójában inkább vagyok beszari, mint gonosz. Ha valamit elkövetek, és tettemre semmiféle magyarázatom nincs (még), akkor addig-addig bujkálok a probléma elől, ameddig rá nem jövök, hogy mit kéne tennem a dolgok elsimítása érdekében. Nem szeretek olyan problémákkal szembe nézni, amelyek egy kicsit is azt a látszatot keltenék, hogy nem vagyok százázalékosan magabiztos önmagamban. És akkor most már értitek, hogy miért ugrok bele még a kerti tavakba, és az utcai bokrokba is, ha szembe jön velem az utcán egy tanár, akinek még nem adtam be a határidős beadandót, vagy Felix, vagy bárki, akinek egyelőre nincs meg magyarázatom amivel tartozok.
Igazából szerintem nem csak Felix az egyetlen, aki jelenleg nem csípi a burámat. Nyílt ember vagyok, így könnyen szerzek új ismerősöket, de te sem mész be minden nyitott ajtón. Hiába vagyok megáldva remek beszélőkével, ha nyers vagyok és rágós. Csípős legalább nem. Nem szoktam beszólni embereknek, ahogy megjegyzéseket sem teszek, és csak néha játszom a nagymenőt, aki minden kérdésre cinikusan felel. Inkább az a fajta vagyok, aki könnyűszerrel kimondja az első dolgot ami az eszébe jut. Nemigen érzékelem, hogy bántó dolgot mondok-e, vagy sem. Szerintem ha valaki kérdez, ha valakivel beszélgetsz, akkor az őszinteség a legkedvesebb dolog amit vele tehetsz, én pedig így érzem magamat kedvesnek. Valahogy ez nevelődött belém az évek során, így sosem hazudok, akkor sem, ha ezzel vérig sértem az adott személyt. Persze gyakran megbánom, hogyha valakinek kitépem a lelkét egyetlen szóval, és gyakran kérek bocsánatot - azt hiszem a leggyakoribb szavaim közé tartozik a "sajnálom" és  testvérei -, de van hogy elkönyvelnek egy felfuvalkodott tyúknak, aki mindenkit megbánt.
Vannak azonban olyan személyek mint az öcsém (vagy legalábbis majdnem öcsém), Marcel, és a legjobb barátnőm Leda. Felix is ilyen volt... És rajtuk kívül is büszkélkedhetek pár erősebb idegzetű baráttal. Általában az olyan emberek kedvelnek, akik képesek nevetni az előző bekezdésben említett "bakimon", vagy akik díjazzák az őszinteséget, és nem omlanak össze a lehető legkisebb kritikától. Esetleg mindkettő. Nem mondom, hogy én vagyok a világ legszórakoztatóbb embere, de akikkel jóban vagyok, és akikkel egy húron pendülök, azokkal valahogy mindig halálian jól tudom magamat érezni. Legyen szó őrültségekről, legyen szó bolondozásról, vagy életveszélyes kísérletekről, ha jó buli, akkor jó buli. Szeretem jól érezni magamat, szeretem az olyan embereket, akik adnak esélyt arra, hogy ezt az oldalamat is megismerhessék. Mert cincogva nevetek a dolgokon, és közben csapkodok össze-vissza, miközben a hasamat fogom. És mert képes vagyok mindenki előtt hatalmas hülyét csinálni magamból, csak hogy nevessünk újra és újra. Jó érzés ha valaki a barátom, és sosem hagynám, hogy bárki elvegye őket tőlem.
Eléggé talpraesett vagyok. Amikor ötödik osztályos lettem, akkor kezdtem el könyörögni anyáéknak először, hogy hagyjanak magamra, majd én mindent elintézek, ami kell. Felnőttes akartam lenni, önálló, mint egy életre kész nő. Marcel már akkor is azt mondta, hogy betegesen próbálok mindent rendben tartani magam körül: az idegennyelveknek külön mappa, a humán tárgyaknak külön mappa, a reál tantárgyaknak külön mappa, minden hónapban új statisztika a jegyeimről. Négy darab naptár: Női naptár. Ünnepi naptár (szülinapok, ünnepek, névnapok, évfordulók). Naptár a suliról (dolgozatok, beadandók, tanulási rend, elintéznivalók). Szabadidő naptár. És mindegyiknek megvolt a maga színe. Valamelyest sikerült kiirtanom magamból ezt a mániát, de most is több naptárt vezetek, és ha valaki ki akar rángatni a napi rendemből, akkor ahhoz minden trükkjére szüksége lesz.
Eléggé önfejű vagyok, de ez is inkább magabiztosságnak tudható be. Vagy inkább úgy mondom, hogy én annak tudom be. Én nem úgy hívom, hogy makacsság, hanem úgy, hogy olyan halálosan biztos vagyok a dolgomban, hogy nem engedek másnak, hogy elrontsa, vagy legalábbis belenyúljon az én terveimbe.
Be kell vallanom hisztis is vagyok, és néha, főleg azokon a nehéz női napokon a lehető legkisebb dolgon is képes vagyok órákat vitatkozni. De a pirosnapos kirobbanásaimra Marcel mindig csak vállat vonva odaböki, hogy: "jó katona vérben is harcol". Végül is igaza van. A hisztiim nem szoktak évekig tartani, szerintem a legnagyobb körülbelül három napig tartott, aztán engedtem a másiknak. Mint már említettem, én maga a megtestesült bocsánatkérés vagyok.
Igazából bármeddig ragozhatnám, de ha összefutunk, úgyis megtapasztalod milyen vagyok valójában.

Külső
Egészen átlagos arcom van, egészen átlagos haj- és szemszínnel. Kerekded arcom van, két barna szempárral. A szemöldököm barna, akárcsak a hajam, és vékony, határozott vonalú. A szememet tussal, vagy szemceruzával szoktam kiemelni, néha cicaszemeket varázsolok, néha pedig, ha nincs kedvem reggel pepecselni, akkor egyáltalán nem is sminkelem ki magamat. Az orrom... hát egy normális orr. Van rajta két lyuk. Alatta - igen meglepő módon - a szám helyezkedik el. Szeretem, mert dús ajkaimmal bármit kezdhetek: jól áll a rúzs, és a szájfény is. Általában mindig kenek valamit a számra, talán ezzel törődök a leginkább. Gyűlölöm ha kirepedezik, vagy sebes lesz. Ha más nem, akkor ajakbalzsammal mindig kenegetem, mint valami megszállott. Ha már így belelendültem a sorolásba, akkor következzék a hajam. A hajam a kincsem. Ez a másik olyan dolog, amivel mindig törődök. Hajmosáskor kenem balzsammal, meg hajtöredezés elleni krémmel, meg lefújom ilyen shine feliratú bizb@sszal, meg minden hülyeség. Leda szerint, ha így folytatom csomókban ki fog hullani a hajam mind egy szálig, de eddig nagyon úgy tűnik, hogy egészségesek a tincseim, legalább annyira mint a makk. Kedvem szerint hagyom göndören omlani a vállamra, vagy vasalom ki reggel. Már festettem szőkére a hajzuhatagot, egy-két hónapig tartó festékkel, és a hajam végét is néha kiszőkítem, de csak egészen halványan.
Jó mellek, feszes fenék. A lányok mindig azért rinyálnak, hogy a pasiknak csak ez kell, és ezért néha én is az utálat tárgya voltam néhány irigy társaságban. Na nem mintha ők nem a kockás hasra, meg a cuki pofira mennének. Amire én igazán büszke vagyok, az a mozgásom, és a hajlékonyságom. Kiskorom óta táncolok, mégpedig a jazz az én reszortom, egy pár akrobatikai elemmel megspékelve. Emiatt hajlékony vagyok, és könnyed a mozgásom. A tánccal úgy érzem képes vagyok olyan dolgokat kifejezni, melyeket nem tudnék szavakba önteni.
Nem szoktam kihívóan öltözködni. Az egyszerű pólók és topok híve vagyok, egyszerű blézerrel vagy farmerdzsekivel. Persze leendő állatorvosként muszáj megjegyeznem, hogy állatok iránti imádatom néha a pólóimról is leolvasható. Tele vagyok egyszerű macskás, kutyás, pandás, tigrises, oroszlános, farkasos, koalás pólókkal, de szerintem még papagájos is simán található a gardróbomban. Általában leggings, sima vászon, vagy farmer nadrágokat szoktam magamra húzni, vagy rövid shortokat. Nem vagyok nagyon szoknyás, de néha látni rajtam egy-két ruhát, mert azokban nőiesnek és édesnek érzem magamat. Sportcipőket, vagy vászoncipőket hordok, meg néha szandált, a papucsot csak zuhanyzókban, meg strandokon viselem el a lábamon.
Nincsen se piercingem, sem pedig tetoválásom, még odalent sem (!!). De a csuklómra akarok majd tetováltatni. Igazából mielőtt eljöttem otthonról, leírattam anyával hogy "Hakuna", és mellé apával, hogy "Matata", illetve a következő sorba az öcsémmel Marcival, hogy "What a wonderful phrase", de egészen eddig nem volt merszem felvarratni a csuklómra a feliratot, a családom kézírásával. Ki tudja, talán majd egyszer. Bevallom félek, hogy fáj.


abbey mount
institute for higher education
Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 501
Motto : “She captured a feeling, sky with no ceiling, the sunset inside of a frame.” Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Rebecca Maxine Twain   2014-06-28, 2:56 pm

Elfogadva!
Abbey Mount Institute for Higher Education

Tökre jó lenne, ha megtanulnék olyan normális elfogadószövegeket írni a tökéletes karilapok alá, mint Jess, de ma már belefulladtam porba, elbarikádoztam magam bőröndökkel (rettentő fontos infók), úgyhogy nem leszek fennkölt, se profi és azt mondom, hogy: SZERETLEK! Szerettelek már akkor is, amikor meghoztad a karaktert, mert nem gondoltam volna, hogy el fogják vinni, sokáig nem is akartam meghirdetni, erre itt vagy, és annyira tetszett. Annyira bírom már most ezt a csajt minden bakijával, hülyeségével, tetőtől-talpig, azzal meg pláne levettél a lábamról, de nem is kicsit, hogy te bizony utána tetszettél olvasni a karakterről elejtett kis apróságoknak…(: *elmorzsol egy könnycseppet*

Na mielőtt túlzásba viszem: ejtsd meg a foglalókat, iratkozz fel, ahova tetszik, és a hétvége után feltétlenül játsszunk *-*

Avatar foglaló
Egyetemisták nyilvántartója
Játékostárs kereső
Kapcsolatlisták
Instagram
Twitter
AbbeyBlog
Telefonok

abbey mount
institute for higher education



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
 
Rebecca Maxine Twain
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Growing like a newborn :: Elfogadott karakterlapok :: Elliott house-
Ugrás: