HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   2014-06-29, 1:06 pm

-why are we so unpopular?
-because we hate everyone.




Ha választanod kéne, hogy a bal vagy a jobb cipődet okádják telibe, akkor melyiket választanád? Értelemszerűen először is felmérném a helyzetet. Ha a jobb cipőm már eleve le van strapálva, kopottabb és piszkosabb mint a másik, akkor talán azt választanám. Csak hogy akkor az eleve koszos cipőm még koszosabb lesz, és hülyén fog kinézni, hogy az egyik mérföldekkel tisztább, mint a másik. Talán ráfoghatnám, hogy az egyiket Vanish-el mostam, a másikat meg mondjuk Persil-el, és azé lenne a tisztább félpár, amelyik cég többet fizet. De tegyük fel, hogy nem állok kapcsolatban semmiféle mosópor céggel, és még a fenyegetésem sem érdekelné őket... Nos, akkor még mindig ugyanott van a probléma. Az egyik pár legyen koszos, a másik meg tiszta? Hogy van ez? Akkor választom a bal lábamat, az tisztább cipő. És akkor mindkettő koszos lesz. Vagy választom mindkettő cipőt, és akkor egyformán lesznek lehányva.
- Újak a cipőim vadbarom, máshol hányjál sugárban - lököm inkább arrébb a zöldellő fejű idegent, és helyettem a falat festi be a visszaköszönő reggelijével. - Köszönöm - bólintok elismerően, majd arrébb slisszanok, mert hogy ezek után nem dugja le a nyelvét a torkomon, az egyszer biztos. Helyes ábrázat ide vagy oda.
Igazából gőzöm nincsen pontosan mit keresek itt. Mert hogy nem pasizni jöttem az egyszer biztos, és ahogy körülnézek nem sok ismerős arcot látok. Pontosabban egész idő alatt egy Piersonos lánnyal találkoztam. Ő is felelsz vagy merszezett azzal a körülbelül tizenöt fős csoporttal amivel én is. Tényleg, vajon hová tűnt? Na mindegy, majd csak összefutok vele. Lehet megkérdezem, hogy nem megyünk-e együtt haza, ha már úgyis ugyanarra tartunk. Hacsak nem úgy dönt, hogy itt tölti az éjszakát, bár... Körülnézek. A sarkokban épphogy nem orgiát rendeztek, és kétlem, hogy lenne itt szabad ágy már. Vagy ha van is, nem alvásra van tervezve ma este. Nem, határozottan nem fogja itt tölteni az éjszakát. Egy Mather-es lány, a ribancfélék közül még simán, de ő?
- Szóval itt vagy? - érinti meg valaki a vállamat. Reflexből majdnem visszakézből pofán vágom, de aztán észreveszem, hogy ő az előbbi hányós fiú, aki egészen aranyosan néz ki. Vagyis hát nézett, de mostanra inkább összekuszált a haja, mint jólfésült, és a szemei mintha keresztülbámulnának rajtam. Megártott neki a sok pia, meg a fű. - Azt hittem ma végig velem leszel - csikar ki könnyeket a szeméből, én meg csak bambán pislogok rá.
- Miért lennék? - Mert ugyebár most pont olyan állapotban van, hogy előálljon értelmes érvekkel. Ahogy számíthattam volna rá, nem érti a kérdésemet.
- Nem akarsz még smárolni? - kérdezi könyörgően.
- Nem.
- He? - A válaszomat sem érti vajon? - De.. de miért nem? - dünnyögi és hogy megakadályozza hogy a szédülés a padlóra lökje az én vállamba kapaszkodik. Bár nem könnyű a gyerek, de aztán nagyjából sikerül megtartanom.
- Azért mert hánytál - felelem, és félrerántom magamat és a fiatalembert az útból, hogy ne lökjön fel egy infantilis csapat, akik alsógatyában üldözik egymást whisky-vel megtöltött vízipisztollyal.
A zene hirtelen a kétszeres hangerőre kapcsol, egész testemben megérzem a dübögését, és úgy döntök, ideje távoznom. A rendőrök valószínűleg alighanem fél óra múlva ki fognak jönni ilyen hangerőre. Szerintem pár perc múlva már tárcsázza is őket a szomszéd. A szomszéd? Meg a fenéket. Az egész utca! "Égjenek csak azok a vonalak, tessék hívni minket, és nyerhetnek egy bocifoltos overall-pizsamát!"
A fiúval a vállamon megindulok az ajtó felé. Bár már arra sem nagyon emlékszem, hogy hol lehet a kijárat, mert körülbelül minden elmozdítható tárgyat elmozdítottak a helyéről.
Reccs.
Letépték az ajtót.
Minden nem elmozdítható tárgyat is elmozdítanak a helyéről. De így legalább tudom, hogy hol van a kijárat. Kibotorkálok a bejárati ajtón... Vagy legalábbis ahol volt a bejárati ajtó, vállamon a fiúval. Jól esik kiérni a lehűlt levegőre. Úgy ér, mint hideg zuhany egy forró nyári napon. Mélyet szippantok a friss levegőből, és kimegyek a kapun. A fiút leültetem az útpadkára.
- El ne mozdulj innen! - parancsolok rá keményen, és egy perc alatt visszaszaladok a házba, hogy hozzak neki egy pohár csapvizet. Poharat nem találok, mert majdnem mind használatban van, vagy összetörték, szóval egy még csodával határos módon ép virágvázába töltök neki hideg vizet, és visszaszaladok hozzá a ház elé. Útközben egy félig megevett zacskó csipszet is találok, azt is magamhoz ragadom. Tényleg nem mozdult egy tapodtat sem, szóval elég ijesztő módon szólhattam rá.
- Okos fiú - mosolyodok el, miközben leülök mellé. - Tessék, idd meg az egészet - nyomom a kezébe a vázát. Csak félig tudja meginni. - Mondom az egészet - sandítok rá.
- Nem megy, tele vagyok - feleli.
- Akkor most edd meg ezt, az evéstől talán kicsit kijózanodsz - nyomom a kezébe a csipszet.
- Hányni fogok tőle - grimaszol, és eltolja a kezemet.
- Valóban? Akkor praktikusabb, mint gondoltam - nyomom megint az orra elé, ő pedig engedelmesen elkezd falatozni. Miután megeszik mindent, és legyűri a maradék váza vizet is, felsegítem a földről, és elkísérem az utca másik végébe, mert elmondása szerint ott lakik.
Visszafelé sétálva az utcán ismét elhaladok a házibuli előtt, és lekötelezve érzem magamat, amikor megállapítom, hogy az ajtó melletti ablakot is eltávolították a helyéről. Hmm, biztosan cuki dolog lesz, amikor hazaérnek a szülők. La vie est très belle.
Meggyőződöm róla, hogy mindenem megvan. Telefonom, személyim, pénztárcám - amiben nincs egy fitying sem, mert napközben önkéntes voltam a helyi állatkertben, és nagyon megéheztem, meg vettem magamnak tigrises pólót. Az állatkerti cuccok marha drágák, de sosem tudom megállni, hogy ne vegyek állatos pólókat, mert baromira édesek. Fene az állatimádatomba. Bár, akkor sincs igaza apának, hogy fel kéne hagynom az állatorvosi álmommal. Miután mindent megtaláltam a táskámban, amit elhoztam ma reggel, és amit az állatkertben vettem, elindulok a buszmegálló felé.
A távolsági busz megállója nem az utcában van, hanem kicsivel kijjebb, a város melletti főút mentén. Az egyik oldalon sötét ligetek és erdők meredeznek rám, míg a másik oldalon a város legszélső házai. Átmegyek az erdős oldalra, mert onnan indul vissza busz. A megálló egészen rendes állapotban van, csak egy-két graffiti díszíti az üveget, és a pad is normálisan néz ki. Szóval le is huppanok a fenekemre, és a négy méterre villódzó lámpát figyelem. Ez az egyetlen lámpa az útnak ezen az oldalán, minden bizonnyal csak a megálló miatt van itt.
Remek. Remélem minél előbb hazajutok, semmi kedvem már itt lenni.





remélem tetszett babó *-* <33


A hozzászólást Rebecca Twain összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-07-07, 11:06 am-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   2014-07-06, 3:38 am



Becca & Cara


Hallom a szórakozás hangját a fejemben. Hallom a monoton ütemre pulzáló zene minden apró taktusát, a hulla részeg emberek mulatozásának hangjait. A síró lányt. Az ordibáló fiút. A rendőr szirénát. Ez lenne vajon az őrület vészharagja? Annak a biztos jele, hogy minden próbálkozásom ellenére végleg megkattantam?
Nem. Ez csupán annyit jelent, hogy amíg lassan kilábalok delíriumos állapotomból, s szinte pont olyan komótosan, mint ahogy a józanodás útjára léptem, elhagyom a ’bűntett színhelyét’ is. Tökéletesen tudatos a cselekvés, a bökkenő csak annyi, hogy nem érzem a lábaim, ahogy egyiket a másik után rakom, csupán a haladás élményét érzékelem és a hűvös éjjelt magam körül. Na, hát kérem ez is több mint a semmi.
Messze járok már a háztól ahol azt az istentelen bulit rendezték. Tokostul kiszakadt ajtókat, félájult embereket és rengeteg mocskot láttam mialatt megpróbáltam a legrövidebb úton elhúzni onnan a csíkot, sunyi róka módjára. Ah, mit játszom az álszentet… mintha én hinnék bármilyen istenben is. A nagy és megmagyarázhatatlan természetfelettiben, ami akaratunkat megerőszakolva bírál helyettünk angyalról vagy ördögről. Életről vagy halálról.
Bár ha Jézus élt valaha is… ő biztosan jó fej lehetett. Hisz neki is két apja volt. És több éves statisztika kimutatta, hogy a melegek közös gyermekvállalása esetén, nagyobb százalékban neveltek fel életükben sikeres porontyokat, mint heteroszexuális házaspárok.
Ó te jó ég. Kénytelen vagyok megállni egy csálén álló lámpaoszlop mellet egy percre, mert hirtelen megszédülök és percek alatt elfelejtem mindazt a jézusos baromságot ami az imént még nagyban foglalkoztatott.
Talán mégsem olyan biztos még az a józanodás. S, hogy ezt a remek megállapítást a szédülésemen vagy a gondolataim kuszaságán alapozom-e, egyelőre képtelen vagyok eldönteni.
Mondják, hogy bizonyos szituációkban az ember időérzéke elég fals tud lenni. Nos, a részegség is ilyen. Az alig pár percnek gondolt idő, amit a magasba nyúló lámpa sápasztó fényének sugarában töltöttem több volt húsz percnél is a telefonom órája szerint. Lassan tovább botorkálok egészen, míg beszűkült látókörömben meg nem jelenik még egy oszlop rajta kisebb, nagyobb lapos táblákkal. Újra megtámaszkodom az oszlopon és időnként összeakad bár a pillantásom, de minden erőmet bevetem, hogy kideríthessem, mikor jön legközelebb busz. Mert valóban. Még kótyagos fejjel is sikerült elbotorkálnom a legközelebbi megállóig. Vagy nem a legközelebbiig, ki tudja mennyit gyalogolhattam. Isten lássa lelkem, nekem gőzöm sincs róla. Na, már megint az istenes maszlag. A hülye szobatársamtól veszem át ezeket a szólásokat. Szegény lelkem elhitte, hogy van valaki a mennyben, akiből feloldozást nyerhet.
A gondolatra még a hideg is kiráz. Nem sikerült kibogarászni a menetrendből semmi számomra használhatót. Csak számok kusza halmaza. Matekból meg mindig is szar voltam. Váll rántva fordulok szembe a fedett várakozóhellyel és amint becsukom a szemem megint megérzem a szédülést, de ezúttal kellemes módon. Lassú dalt kezdek el dúdolni először, aztán egyre hangosabban énekelni. Nem tudom mi ez, vagy hogy honnan tudom a szöveget, lehet itt és most én magam írtam.
- Milyen tehetséges vagyok. Hehh.
Nem jut időm felbuzdulni a sikeremen, mert a csúnya gonosz nem kellemes szédülés elüldözi a kedvesebbik ikertestvérét, hogy helyére lépjen testem pedig megadva magát a kabin vagy mi a lótúró sarkába zuhan. Felhúzom a lábaim és kezeimmel átkulcsolva mindkettőt, lehunyt szemmel ráhajtom fejem a térdeimre. Jól tudom, hogy alkoholmérgezés okozta rosszullét esetén ez a legrosszabb, amit tehetek, azonban én tisztában vagyok vele, hogy nem ittam annyit, hogy ez lehetséges legyen. Ez valami egészen másfajta mérgezés. Mert a cukor számomra az elképzelhető legnagyobb méreg. S gőzöm sincs már mit és mennyit ihattam a felelsz vagy mersz során, de az a felelős mindenért. Nem termelődik több inzulinom, ha csak ülök lehajtott fejjel, de talán képes leszek kihányni valamennyit az agyoncukrozott italból, ami képtelen felszívódni, ha elérem, hogy ennél is rosszabbul legyek. Hamarosan megtörténik, amire vártam és nem a leggusztusosoabb módon, de mindent kiadok magamból ami fölöslegesnek bizonyult, oda a megálló sarkába. Undorító hely és most már rém büdös is, de egy tapodtat sem mozdulok onnan. Határozottan érzem, hogy a fejemben a köd tisztább lett egy fokkal és a szédülés is múlni kezdett szinte azonnal, de még mindig nem volt minden oké, így inkább nem mozdulok semerre. Ráadásul ebbe a sarokba pont nem világít semmilyen lámpa itt senki észre sem vesz. Ez az egyetlen, amire szükségem van egy kicsivel aktívabb inzulin termelést leszámítva. Az egyedüllét. Ez a buli egy hónapra elegendő társasági élet a számomra és már nagyon hiányzott, hogy magam legyek egy kicsit. Csak én is a szétszórt gondolataim meg a hamis énekhangom. Bár a rosszullétre tekintettel, most a dalolást hanyagolom.
- Ó, Carina most Ash jót röhögne rajtad. Mennyire nem bírod a piát.
Megrázom a fejemet és az sem érdekel, hogy ettől megint megszédülök. Mi a francért nem mész már ki a fejemből te ördög fattya? Nyomorult életem sorsa miért van a tiéddel összeírva? Miért nem tudtál messze elkerülni engem? Persze az én hibám is. Sosem kellett volna elmennem abba a nevenincs pubba. – Rohadtul hiányzol.
Külső szemlélő fül hallatára a szavak csak motyogásnak hathatnak, én mondjuk még abban sem vagyok biztos, hogy hangosan is kimondtam-e a szavakat. Addig szajkózom eme két szót magamban míg azok teljesen értelmüket vesztik.
Önsanyargató mélázásom léptek zaja töri meg se felpillantva meglátok egy körülbelül velem egyidős lányt. Arcát nem látom rendesen, hiszen ülő helyzetemből adódóan jóval fölém magasodik de a ruháját felismerem. Abbey. De nem csupán az egyetem az egyetlen közös pontunk, ott ült ő is a felelsz vagy mersznél;
’Becca, Te jössz!’ A lány határozottan megfogja az üveget és azzal a lendülettel jó erősen meg is forgatja. Három és fél kör megtétele után a zöld sörösüveg szája pontosan előttem áll meg, s érzem a magabiztos vigyort az arcomra szökni. Kész vagyok nagyjából bármire. Mielőtt még valaki az este során kétszázadjára is feltenné a kérdést rávágom, hogy; ’Merek.’
’Na, akkor szépségem kapsz valami egyszerűt, mert nem voltál nyuszi. Ott van a sarokban az a szőke srác, egész este téged nézett. Nincs barátod ugye?’ Megrázom a fejem megerősítés képpen. ’Menj és dugd le a nyelved a torkán.’
Egy újabb széles vigyor keretében bólintok egyet és gyorsan feltápászkodom a törökülésből. Ez akár még jó buli is lehet. Ki tudja, lehet rendes arc. Megállok pontosan előtte. Minden szerénykedést félretéve felmérem az adottságait, s belátva hogy azon túl, hogy egész jó parti, már be van állva, mint a gerely ezért egy szó nélkül teszem a kezeim a nyakára, de mikor az utolsó pillanatban a szemébe nézek, történik valami és úgy ugrom el tőle mintha tűzzel égette volna meg a kezeim. Hideg kék pillantása az enyémbe fúródott és képtelen voltam megtenni…
Hol vannak a meleg barna íriszeid Ash?


Elbuktam azt a kört és onnantól kezdve az összes többit is. Megállás nélkül öntöttem magamba az italokat és ide kötöttem ki. Magamban beszélek a hányásom melengetve. Ez borzalmas.
Eszembe jut hirtelen, hogy fel kéne fedni a lány előtt itt tartózkodásom, mert még csak most jött, ha később teszemazt megunom a rókám társaságát és elindulnék haza, azzal halálra rémiszteném.  Illetve az émelygés is teljesen elmúlt, ideje lenne tényleg intézni valami fuvart haza. Elég volt már ebből a napból…
- Hé ne ijedj meg nagyon jó? Itt ülök a sarokban. S, ezzel guggoló, majd leginkább álló helyzetbe tápászkodom és kilépek a kis árnyékomból a fényre, hogy az emlékeim szerint Rebecca nevezetű lány számára is láthatóvá váljak. -Szia.
words; 1182|| note; Ne rémülj halálra picicica.♡



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   2014-07-07, 11:05 am

-why are we so unpopular?
-because we hate everyone.




Sóhaj. Sóhaj, sóhaj, sóhaj.
Mindig ezt csinálom. Kihasználom a növényeket. Egy heti statisztika biztos vagyok benne, hogy határozottan kimutatná, kétszer annyi levegőt használok el, mint az átlag emberek körülöttem. Sóhajtozok, mindig csak sóhajtozok. Ha túl sokat eszek, és úgy érzem kidurranok, akkor mindig hatalmas sóhajokkal próbálok helyet teremteni a kajának a gyomromban. Ha túl sokat iszok, akkor ugyanígy. Ha szomorú vagyok, akkor sóhajtással próbálom visszatartani a könnyeimet, ha pedig boldog vagyok, akkor sóhajtással  engedem ki magamból a bennem felgyülemlett végtelennyi örömöt. Ha fáradt vagyok, a levegőből próbálok energiát nyerni, és szintén sóhajtok. Amikor ideges vagyok azért sóhajtok, hogy kiadjam magamból a dühöt. Ha nem tudom mit mondjak – igen, még ilyen is előfordul néha Rebecca Twain-el – akkor sóhajtok, hogy időt nyerjek amíg kitalálom, mit is kéne mondanom. Sóhajtok mert esik az eső, sóhajtok, mert kisüt a nap. Sóhajtok, mert szerelmes lettem, sóhajtok, mert szakítottam. Sóhajtok, mert nem tudom mihez kezdjek, sóhajtok, mert annyi dolgom van, hogy beleroskadok. Sóhajtok ha jó érzés, sóhajtok ha fáj.
A szám résnyire nyílik, a levegő beáramlik, végigcsúszik a légcsövömön, beszáguld a tüdőmbe, majd egy pillanattal később el is használódik, és úgy törik ki belőlem, mintha egy ezeréves vulkán volna.
Tulajdonképpen most megint miért csinálom ezt? Ez a sóhajtozás az idegeimre megy, ugyanakkor a világ legmegnyugtatóbb dolga számomra. Pont olyan, mint a szerelem. Megpróbálom felismerni a bennem szorongó érzéseket. Bánat, megkönnyebbülés, bűntudat, tehetetlenség, és ami a legeslegrosszabb, hogy tudom, sokan most azt gondolják rólam, hogy egy idióta picsa vagyok, aki csak úgy gondol kettőt, és szakít a barátjával. Nem, nem is ez a legrosszabb. Sokkal rosszabb, hogy nincs semmi, amivel erre rácáfolhatnék. Okom, magyarázatom? Bármim, amivel alátámaszthatnám, hogy van oka a hosszú, boldog, tökéletes kapcsolatom végének? Nincs semmim. És azért sóhajtozok, mert ennek a lényeges információnak hiányában szenvedek.
Éppen újabbat kortyolnék az éjszakai friss levegőből, amikor egy váratlan hang üti meg a fülemet. Ijedten kapom oda a fejemet, és legalább fél percig mozdulatlanul pislogok a vaksötétbe. Csak ezután jut eszembe lenyelni a torkomon akadt levegőt, és miután ezt is megoldottam, azután szűkítem résnyire a szememet. Annyit bámultam a pislogó fényforrást, hogy most semmit sem látok a sötét zugban. Azonban amikor a lány feltápászkodik a sarokból, és az arcára enyhe fénysugár vetődik, hirtelen belém mar a felismerés. Carina. A Piersonos lány, a buliból.. Meg hát a suliból.
- Azt a kurva... – szökik ki a számon a káromkodás. Nem tudom hogy miért. Azért mert a lány végtelenül lestrapáltnak tűnik, vagy azért, mert ha már befosni nem sikerült, amiért egyszer csak megszólított valaki a vaksötétben, az éjszaka közepén, az isten háta mögött, egy üres buszmegállóban, ahol egy borzasztóan ijesztőnek ható lámpa pislákol csak, akkor legalább valami káromkodásra fussa tőlem. Önkéntelenül is felpattanok, és odaugrok mellé, hogy karon ragadjam. - Akarom mondani szia – jelenik meg egy bocsánatkérő mosoly halvány árnyéka a szám sarkában, majd eltámogatom a lányt a padig. Ami nem túl nagy mutatvány, és erősnek sem kell lennem hozzá, mert egy méternyire sincs innen a pad, ahol az imént ültem. Igyekszem a padra ültetni a lányt a föld helyett, de még arra is ügyelek, hogy a popsijára üljön és ne... Hát nem tudom hogyha más testrészén ül az ember, az egyáltalán „ülés”-nek nevezhető-e. Végül is tök lényegtelen nem? – Nem nézel ki túl jól – közlöm vele a nyilvánvalót egy sajnálkozó grimasszal az arcomon. – Szólj ha hánynod kell – szólok rá, szinte már szigorúan, mintha parancsba adnám ki neki. Remélem nem veszi rossz néven, mert sajnos így rontom el az emberi kapcsolataimat. Azt hiszik felfuvalkodott picsa vagyok, aki folyamatosan parancsolgat. Vagy hát igazából lehet, hogy nekik van igazuk, de akkor hálás vagyok az égnek, hogy legalább egy maréknyi olyan ember létezik, aki nem csak érdekből, vagy látszatból kedveli meg ezt a felfuvalkodott picsát. Mondjuk Carina pont nem annak a személynek tűnik, aki most fogná magát, és elküldene a picsába, hogy tűnjek el innen, neki ne parancsolgassak, hagyjam békén, és soha ne merjek egy árva szót sem szólni hozzá. Vagy ha olyan személy is, csak a szemem csal, akkor meg pont nincs ilyen állapotban.
- A busznak valójában éppen egy perce kellett volna jönnie... – pillantok telefonom kijelzőjére, és az üres főútra, ami messze eltűnik a sötétségben. - Rebecca vagyok, ha nem emlékeznél rám – mutatkozok be a biztonság kedvéért. – De egyébként úgy becézel, ahogy csak kedved tartja, valójában már mindenre hallgatok, ami kicsit is hasonlít a nevemre – teszem hozzá. Sőt, igazság szerint arra is hallgatok, hogy „Hé te” ha jobban belegondolok, de úgy döntök ezt inkább nem közlöm vele, mert azért ez a megszólítás nem szerepel a kedvenc beceneveim listáján, ami csak elméletben létezik ugyan, de létezik. – Carina vagy, igaz?





juj rájöttem milyen cím kell *o* <3
Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   2014-09-01, 6:02 pm



Becca & Cara


Hiányzik. Hiány. Hiányzó.
Törvényszerű, hogy ha egy kifejezést unalomig hajtogatunk, az végül teljesen értelmét veszti a számunkra. Ez is micsoda erőszakos szó már. Törvényszerű. Akárhogyan próbálom az ajkamra illeszteni, mindenhogy olyan arrogánsan hangzik, s követelőzőnek. Ha pedig valami, akkor a parancsolgatás nagyon nincs kedvemre.
Hiányos. Hiányol. Hiányolom. Nagyon.
Kísértem a jövőmet, s vakmerően csak azért is ennek az egy apró, ötbetűs szótőnek a variánsan ragozott alakjait hajhászom. Micsoda vadmotoros vagyok! Egy igazi lázadó! Ha nem volna ennyire szürreálisan komoly a hangulat, ami belengi a buszmegálló műagyag falait, még el is nevetem magam.
Azonban nekem most csak egy kitűzött célom volt. Tudatban megőrizni a tényleges jelentést is, ne csupán a szó alakját. S ez egyébként sikerült is. Legyőztem a törvényszerűséget. Hiány. Pontosan tudtam mit jelent a százharmincnyolcadszorra is elmormolt szó. Számoltam.
Hiányzol. Ki hiányzik? Te. Te hiányzol? Hiányol. Ki hiányol? Én. Én hiányollak? Hiány. Hiány? Van.
Rövid időn belül a visszájára fordítottam a jelenséget, s gőzöm sem volt már, hogy hol vagyok, s mit hiányolok olyan nagyon. Vagy esetleg Kit. Bár azt őszintén kétlem. Nehezen alakítok ki olyan kapcsolatot, ami ilyen mértékű törődéssel jár együtt.
Mert ennek most csak a helyét érzem, s nagyon éget az üresség. A hiány. Lehetséges lenne, hogy elszórtam egy értékesebb ötleteknek fenntartott vázlatfüzetem? Igen ez elég valószínű, amilyen trehány hógolyó vagyok.
Egy szívszaggató sóhaj hagyja el a számat s végül újra felfigyelek az imént „társaságomba”érkezett lányra. Lelkemben az űrként tátongó hiány még mindig nem látszott csitulni, azonban Becca – ha jól emlékszem a nevére persze - itt van egy ideje már. Össze kellett szedjem magam. Egy ehhez hasonló bemutatkozás nélkül is éppen előítéletesek velem kapcsolatban az emberek. Képzelem ő is mit gondolhat.
Valószínűleg a „részegcsaj a bokorban” kategóriába eshetek, holott nem is ittam sokat. Csupán annyi, hogy a betegségem az nem vicc, s ezt az elmúlt órában meg is tapasztalhattam ismét. Előmászom szép kecsesen eddigi rejtekemből és egyenesen a lány előtt állok meg, majd lábaim megrogynak alattam, s kis híján ismét a földre csücsülök. De a lány megtart, s a hálámat leszámítva, a legelső dolog, ami szemet szúr a külsejét illetően, hogy még magas sarkúban is vagyok nála majdnem egy egész fejjel alacsonyabb. Mint mondjuk általában mindenkinél. De pont a magas sarkú miatt ez most azért mégis csak zavar valamelyest…
Nem kell, hogy sokat fájjon emiatt is a fejem, mert ahhoz a padhoz vonszol a lány, ami mellett egész eddig is pihentettem a popóm, csak most valami egészen új pozíciót próbálunk ki, mert mesterkélten a tetejére ületet le.
Hálás vagyok, amiért nem ugrott ki egyből ijedtében a tulajdon bőréből is az Elliott-os lány. Na, nem mintha a gyávaságukról lennének ismertek az aranyszínű ház lakó, sőt! Majdnem el is mosolyodom, amikor összreakciója gyanánt válogatott jókívánságokat zúdít az égiekre. Csak nyugodtan. Úgy sem hallja senki. Ezt már megtapasztaltam, mióta itt ülök. Senki nem fog segíteni ha sikongatsz, de lehordani sem. Nem tudom eldönteni jelenleg, hogy ez inkább jó, avagy rossz.
- "Szia!" – Megfontoltan és komolyan folytatom az előbbi, torkom legmélyéről kényelmesen előtörő szavaimat.  Vele együtt vigyorodom el én is a nem mindennapi bókját hallván. –Köszi. Sejtem milyen rémesen festhetek, de most nem érzem a késztetést, hogy a nem létező úti sminkes táskám felé kapkodjak.  – Vállat vonok ezzel. Lehet kicsit flegmának tűnhettem, pedig esküszöm semmiféle rossz szándék nem vezértelt. Azt hiszem, ez talán ilyen védekezési automatikus reakció lehet a szervezetem részéről. Jobban félek az idegenektől, mint az elsőre egyértelmű meglátszik rajtam.
- "Nem." – Fejet rázok, mint általában mindig. Néha elgondolkozom, hogy csak azért teszem-e mert tetszik, ahogy viszonylag rövid tincseim ugrálnak a fejem körül a mozdulat közben vagy tényleg ennyire negatív személyiség lennék? – "Megnyugodhatsz. Azon a részén az estének már túl vagyok. "– A lábammal a sarok, s az ott pihenő rókám irányába kalimpálok, hogy még semmi esetre még csak eszébe se jusson odamennie.
Még egy nagyobb sóhajt megengedek magamnak mire újra lábra állnék, megdörzsölöm a halántékomat ami úgy sajog, mintha a bulit oda száműzték volna a zsaruk az oszlatás után, s amint mindezzel megvagyok én magam is közelebbről szemügyre veszem a menetrend kiírást.
Nem olyan dolog ez, amit azért teszek, mert nem hinnék neki. Egyszerűen csak látnom kell.
- "Nem vagyok benne biztos, hogy te mikor jöttél, de lekésni tutira nem késtük még le. Én már legalább egy óra kuporogtam ott és egy kóbor taxin kívül más még csak nem is járt erre." – A menetrend felé fordulva nyökögöm el mindezt. Nehezemre esik felé fordulva, a szemébe nézni ilyen kötetlen beszélgetés közben. Le merem fogadni, hogy virágzik a társasági élete, főleg az enyémhez képest és azért mégiscsak egy elég intim élethelyzetemben talált az imént.
"- Gondolom jön mindjárt."
Azért mindennek ellenére kedvesen pislogok az irányába ismét. Mikor bemutatkozik egy kisebb kő azért leesik a szívemről, hogy tényleg ő az akire az estéről is emlékeztem. Azt hiszem Beccának fogom szólítani. Már az este is kifejezetten megtetszett ez a becézés, mert a Rebeca az úgy olyan hivatalos. Előttem is van a kép, ahogyan a titokzatos fekete öltönyös nagyvállalkozó negyvenes őszülő hajú férfi kiszól a sötétített irodájából asszisztensének hogy; „Rebeca, a formanyomtatványokat holnap reggelre az asztalomra kérem!”
A komoly gondolatokkal viszont lehet meg kéne várnom mire teljesen kijózanodok… Annyira el is veszem a saját megálmodott világomban szokás szerint, hogy lekések a saját bemutatkozásomról.
- "Jaj, ne haragudj! Igen, én vagyok a Pierson-os furacsaj, aki béna felelsz vagy merszben. Is." – Ezen mondjuk már tényleg elnevetem magam, annak ellenére is, hogy semmi vicces nincs a dologban. – "De ha gondolod és jobban tetszik hívhatsz Carának is." – Nem teszem már hozzá hogy mennyire örülnék is ennek. Annak ellenére, hogy mennyire tetszik a nevem ezen változata csak igen kevesen hívnak így. Igazság szerint ezen emberek száma egyenlő egy nagy és szép egyessel. Azzal, aki tulajdonképpen először kezdett így hívni. Uh.
- "Egyébként örülök neked, még ha ez nem is látszik éppen rajtam. Hálával is tartozom. Ha nem jössz, talán az aktuális legjobb barátom mellett töltöm az estét a földön. "-  Remélem leesik neki, hogy a hányásomra céloztam a barátom jelző alatt. – "Amint használhatóbb állapotban leszek, mindenképp emlékeztess, hogy vendégem vagy egy kávéra."
words; 992 || note; ♡



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   2014-09-02, 10:29 pm

-why are we so unpopular?
-because we hate everyone.




Talán ezért vgayok itt. A sors akarta így. Kicsit még mindig lelkiismeret furdalásom van, amiért barátnőmet otthagytam egyedül, éhen veszni egy fotókiállításon a bájolgás közepette, de valamelyest enyhít a fájó érzésen, hogy legalább valaki mást megmenthetek az éjjel. Lehet be kéne állnom szuperhősnek. Batman oldalán, ó igen, ki másén? Odavaló lennék, érzem. Beccwoman, vagy mi az anyám kínja névvel futnék be, és az arcom uzsonnás táskákon, márkás pólókon, és drága ceruzákon díszelegne. Sőt, én magam lennék egy márka. Vagy én magam lennék az uzsonnás táska. Vagy... Oké, azt hiszem nincs értelme folytatni ezt a gondolatmenetet. Egyáltalán miért kezdtem bele?
Gondolatban visszapofozom magamat a valóságba, és egy-két pislogás után el is jut az agyamig, hogy a lány miről is beszél. A viccet csak egy halk röffenéssel van energiám díjazni, és szélesen elvigyorodok. Azt hiszem jó lányt fogtam ki. Ha valaki olyasvalakiről lenne szó, akkor tényleg azt a sminkes táskát kutatná éppen magánál, hogy vajon az extra szűk farmerének melyik extra szűk zsebébe rejtette. Én pedig nevetnék, és itt hagynám, és nem, egy csöppnyi lelkiismeret furdalást sem éreznék azért, mert az éjszakában hagytam egy pillangót aki az éjszakába való. Jó, azért ez túlzás. Nyilván nem minden sminkmániás, szőke picsa ribanc, csak mondjuk a nyolcvan százaléka, a maradék húszból tizenöt darab úgysem éli túl, ha anyuci meg apuci elpatkol, szóval jobb most megízlelnie a hajléktalan létet egy buszmegálló sarkában, és a maradék ötnek pedig van annyi esze, mint ahány kiló vakolat a fején, és velük még simán szóba is tudnék elegyedni. De kövezzenek meg érte az istenek, vagy csapjon el a busz, hogy visszakapjam a karmától, én igenis rettentően örülök, hogy az előttem csücsülő lány nem tömény műanyag, hanem mondjuk, nem is tudom, ember. Ez van, igenis megválogatom néha a társaságomat. De az is lehet, hogy csak azért vagyok most kifejezetten ennyire allergiás a picsákra, mert előre látom, ahogy egyenesen az én volt exemre kerül a piros X, és mindegyik agynélküli ráveti magát. Nem tudom ez miért zavarna, mert valahol megkönnyebbülnék, ha kiderülne, hogy Felixet nem taszítottam hónapokon át tartó lelki traumába. Csak hát mégis... Nem szívesen ad át az ember olyasvalakinek valamit, aki nem érdemli meg. Felix jobbat érdemelne egy olyan nőnél, mint akinek még az agya helyén is szilikon van. De lehet csak olyannyira irigy kutyává alakultam az évek során, hogy már azt sem adom másnak, ami nem is az enyém. Még akkor sem, ha régen az enyém volt. még akkor sem, ha én dobtam el, én mondtam, hogy köszönöm nem kérem. Az emberek ilyenek. Vágynak valamire, és amikor már eleget kaptak belőle, akkor nem kérik többé. De ha más szeretné, akkor méregfogakat növesztenek. Egyelőre nem nőttek méregfogaim, és nem is fognak, mert azért ennyire tényleg nem vagyok rákattanva Felix leendő, vagy potenciális kiszemeltjeire. Csak hát na. A szemeim akkor is látnak, ha nem nézek. És ennyi.
- Hála az égnek, csak rontana a helyzeten - felelem, és még mielőtt sértésnek venné hozzáteszem. - Mármint jobb a természetesen strapált arc, mint a természetellenesen kimázolt. Nemszerény véleményem szerint - közlöm tárgyilagosan, aztán elmosolyodok, hogy mégse érezze úgy, hogy gyűlölöm. Nehéz ez az ismerkedés, de tényleg. Az emberek azt hiszik utálod őket, pedig valójában csak egyszerűen beszélgetni próbálsz. Mintha kimondanék valamit a számon, és ők máshogy értenék. Mintha más nyelven beszélnének. És ami nálam egy sima mondat, az náluk trágár üvöltözés. Leegyszerűsítve: én folyamatosan trágár üvöltözéssel kommunikálok. Szerintük, persze.
De ez a lány, mintha máshogy reagálná le a megszólalásaimat, és ez elindít bennem egy ismeretlen eredetű reményt. Talán vannak még olyan emberek, mint én. Mármint olyanok, akik nem utálják a bájolgást, és a kedves hazugságot, hanem nem ismerik. Nem tudok kedves és hazug lenni egyszerre. A kedves nálam az őszinte. Ezért tartanak a legtöbben nem kedvesnek. Ironikus.
- Jaj - akaratlanul szökik ki belőlem az anyáskodó sápítozás, és aggodalmasan végignézek a lányon. - Van egy üres üvegem, és idefele jövet láttam egy utcai csapot. Attól jobban éreznéd magad? - teszem fel a kérdést, és a könyékig eltűnök a táskámban, miközben az üres flakont tapogatom. Végül meglelem a sok kacat között, és elő is rántom, meg sem várva a válaszát. Kérdően pislogok rá. Nekem nem kerül semmibe, egy perc alatt megjárom az utat oda megy vissza. Ha nem lenne sötét, vagy legalább a közvilágítás lenne kevésbé horrorisztikus, akkor valószínűleg innen még látnám is az egyik utca sarkán megbújó csapot.
Készenlétben állok, hogy mikor kell elkapni a föld felé zuhanó lányt, de úgy tűnik megoldja, és végtére gond nélkül elküzdi magát a menetrendig, hogy megbizonyosodjon amiről én is: késik a busz. Mivel elmondása szerint a "lekésés" esélye körülbelül egyenlő a nullával.
Önkéntelenül mosoly kúszik az ajkaimra, összepréselem őket, és bólintok.
- Cara. Rendben van - bólintok, és az agyamban fenntartott arckönyvembe belevésem a nevét. Cara. Szép név, jobban tetszik, mint a Becca. A Becca olyan átlagos, vagy én nem is tudom. Olyan... Amerikai. Bár nyilván nem élhetek amerikaiként arab névvel, de azért mégiscsak.
- Minden udvarias ember elutasítaná az ajánlatot, de túl nagy szerelmese vagyok a kávénak. Úgyhogy rendben van. Vigyázz, mert letámadlak, akkor is, amikor semmi kedved nem lesz egy magamfajtához - vigyorodok el, és elhatározom magamat, hogy tényleg összefutok még ezzel a lánnyal egy kávéra. Egyrészt mert smucig vagyok. Másrészt mert smucig vagyok. Harmadrészt mert szeretem a kávét. És negyedrészt pedig, ha nem is biztosan kedvel meg a lány, egy próbát mindig megér. Elvégre sokat nem veszíthetek, csak egy lehetséges barátot. Maximum lesz még egy ember aki nem szívlel túlzottan. Mi az nekem.
- Egyébként pedig, tudom ez a lehető legtipikusabb kérdés az ilyen helyzetekben, de: mit keresel itt? Mármint eleve a buliban, meg úgy... - a kezemmel körbekalimpálok, mintha úszni próbálnék a levegőben, vagy tudom is én. - ...ITT - mutatok a városra, az erdőre, a buszmegállóra. mindenre amit ITT van, itt az isten háta mögött. Nekem most van alibim, de ő mit csinál egyedül, egy házibuliban, Mucsaröcsögén?




bammbabamm <3 :33
Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   2014-10-04, 2:26 am



Becca & Cara


A hideg csapvíznek még a gondolata is olyan boldogságérzettel tölti el egyszerre az egész testem, ami más esetben egy tába csokoládé befalása után is ritka. Beindul a pavlovi reflexem és anélkül, hogy ráeszmélnék, elkezdek nagyokat nyelni. Mintha eddig észre sem vettem volna, milyen szomjas vagyok, most egyszerre csak érzem, hogy tulajdonképpen porzik a torkom.
- „De, az remek lenne.” – hálásan és némán pislogok rá, egyelőre megkímélem őt a sorozatos köszönetnyilvánításomtól. Úgy érzem, lesz rá lehetőségem még, hogy viszonozzam neki az önzetlenségét, azt viszont magam is utálom, ha valami megállás nélkül mentegetőzik vagy köszönget valamit. Épp elég neki, hogy velem kell töltenie az idejét, s ráadásul nem is a legjobb állapotomban vagyok, nem kell még az is, hogy tovább rontsam a helyzetet. –„De ne hagyj itt kérlek. Megyek veled, jól vagyok."
Nem csak őt vagy netalán magamat hitegetem. Tényleg sokkal jobban vagyok, hiszen a szervezetem már intézkedett és a felesleges cukrot kiadta magából. A körülöttem lengedező nyáresti hűvösebb szellő pedig tisztára cseréli a tüdőmben a megfáradt és görcsösen benntartott levegőt. Nagyokat lélegzem amíg kisétálunk a nyomóskútig, érzem, ahogyan fejem is józanodik ki.
Fizikailag tényleg abszolút rendbe jövök lassan, azonban a gondolatra hogy Becca egy másodpercre is egyedül hagyjon magammal, újra megszédülök és a gyomrom is görcsbe rándul. Magam sem értem a dolgot. Általában kedvelem a magányt. Sőt. Akarom.

Most azonban itt áll mellettem egy kis túlzással mondhatni vadidegen, akiről alig tudok valamit a nevét leszámítva és azt érzem, hogy ha nem tart meg akkor eldőlök.
Gyenge vagyok, ezt mindig is tudtam. De eddig, ha azt éreztem, hogy nem tudok tovább állni, egyszerűen leguggoltam. Eddig sosem fordult meg még a fejemben, hogy másra is támaszkodhatnék. De életemben először valaki felhúzott miközben guggoltam és lábra erőltetett. S, most tart.
Elveszem a készségesen elém tartott, friss vízzel teletöltött üveget és kiiszom a tartalmát az utolsó cseppig.
Nagyot sóhajtok. Részben a levegő hiány, s részben a lelkemből kiszakadó érzések miatt. Pislogok kettőt a távoli lámpafénybe, hogy megelőzzem a könnyeim áradatát. Egyikünknek sem használna, ha most elkezdenék sírni. Hálásabb leszek ennek a lánynak, mint azt sejteni merné. Mint ahogy én gondoltam eleinte.
Ahogyan visszaérünk a buszmegállóba erősen kezd gyanússá válni, hogy a menetrend rég lejárt és egyáltalán nem jön már erre busz de még csak tizen-pár percet késik, nem akarok egyből pánikot kelteni.
Nem telt el tulajdonképpen öt perc sem és semmi számottevő dologról nem esett szó mialatt megjártuk a kutat, de hirtelen máris kevésbé érzem feszültnek magamat Becca jelenlétében, ami megint csak szokatlan számomra. Fesztelenül hagyod, hogy egy idegen segítsen rajtad? Belé kapaszkodsz? Mi van veled Carina?
Valahogy hosszú ideje először nem azt érzem, hogy ha magamra hagyna egyszer csak, mennyire égető lenne a hiánya, hanem hogy szükségem van rá, hogy mellettem álljon. És ez a régről ismerős érzés most megmosolyogtat egy percre. Hiányzott már.
Hiány. Na tessék, megint ugyanott vagyunk…
- "Valamiért ettől nem tartok. Már ne vedd személyeskedésnek, de egy kávé mellett minden ember elviselhetőbb." – Engedem a vigyort az arcomra ülni, hirtelenjében azt érzem, hogy majd kicsattanok. Boldogság jár át, kívül s belül csak sejteném, hogy ez hogy lehetséges egy ilyen éjjel után. Ez a hangulatingadozás nem éppen normális, meg nem is túl egészséges… ez a depresszió egyik jellegzetes tünete, nem?
Mellkasom előtt keresztbefonom karjaim és elhessegetem a gondolatot a fejemből, hogy egy másik, egy sokkal fontosabb kaphasson helyet. Mit keresek én itt? Baromi jó kérdés. Az életemet, azt hiszem. De ezt mégsem felelhetem, akkor aztán tényleg hihetetlen nagy hülyének nézne a csaj…amit mondjuk nem csodálnék.
- "Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy nem illettem oda?" – költői kérdés. Tudom, hogy az, mert tényleg nem is illettem oda egyáltalán. – "Nos, hogy a buliba hogy kerültem, az hosszabb és vontatottabb történet, mint amit kedved lenne végighallgatni. Egyszer ha még kíváncsi leszel rá, elmesélhetem, de addig is, zömében annyi a lényeg, hogy elegem lett a dolgok rendjéből és kicsit ki akartam töri.
Azonban ahányszor megpróbálkozom ilyesmivel mindig rájövök, hogy még az önpusztításhoz is béna vagyok."
– megengedek magamnak egy keserű mosolyt, a nagy önfeledtség után. Ez tényleg így van. Behisztizek, bulizok, rosszul leszek és végül találkozom valakivel akivel inkább nem is kellett volna soha. Még szerencse, hogy elég türelmes természetem van és ritkán akadok ki. Azért remélem Becca kivétel lesz. Egyelőre úgy érzem, ő nagyon is kell az életembe. Bár lehet, hogy csak az este zsúfolt eseményei tettek ennyire szentimentálissá.
- "IDE, pedig úgy kerültem, hogy meguntam azt a kuplerájt. Eljöttem, mert el kellett jönnöm. De séta közben elkezdett felszívódni a szervezetemben az a sok cukor és rosszul lettem. Ja, igen. Cukorbeteg vagyok. De semmi gond, kidobtam vagy kétszer a taccsot és már jó minden, csak kicsit meg kellett nyugodnom."
Az mondjuk még számomra is rémisztő kicsit, hogy a hányást olyan hétköznapi módon kezelem, mint a bulimiások. Remélem nem gondolja ezt. Még a saját meglátásom szerint is vagyok olyan vézna, hogy elmennék egynek. Vicces lány vagyok én, de tényleg. – "Engem is igazán érdekelne ugyanez téged illetőleg. Bár jobban el tudlak képzelni egy ilyen eseményen. mint magamat, azért mégis csak mérföldekkel normálisabb vagy mint bárki aki az ilyen bulikat részesíti előnyben."
Persze lehet, hogy valami ismerőse hívta meg, és akkor, ha már csak udvariasságból is, de el kellett jönnie. Igen ez egy elég ésszerű magyarázat.
- "Komolyan az Elliott-osok azért ennél elitebb helyekre járnak tudtommal. Vagy ez csak pletyka? Én sajnos csak a sztereotípiákra építhetek, nincs túl sok házon kívüli barátom."
words; 881|| note; Hát babám, ez rövid, béna és NAGYON megkésett. Ne haragudj rám nagyon.♡



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott

Elliott
Csatlakozott : 2014. Jun. 26.
Posztok száma : 130
Age : 23 Titulus : becca for president Foglalkozás : khaleesi Play by : emilia clarke
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   2014-10-27, 9:50 pm

-why are we so unpopular?
-because we hate everyone.




Igazából meglepően tündéri lányra találtam, döbbenek rá, amikor ragaszkodik hozzá, ohgy velem jöjjön, és nem akarja hogy egyedül hagyjam. Mármint... A világ nem rendelkezik túl sok olyan élőlénnyel a földön, akik ennyire ragaszkodnak pont hozzám, mert túl nagy mennyiségben káros vagyok a szervezetre, és az emberek egójára. Arra meg aztán végképp nem számít az ember lánya, hogy majd pont egy buli után, a kihalt buszmegállóban, egy adag hányás és ugyanennyi égő utcai lámpa mellett találkozik ezzel a ritkasággal. Mert hát Ledán és Marcin kívül nem igazán tudnék mondani olyan embert, aki foggal körömmel ragaszkodik hozzám, még úgy is, hogy ismerik a sajátos módszereimet a szeretetem kifejezésére, és velük még csak nem is hányásszagban, lestrapáltan, fájós lábbal kommunikáltam életemben először. Úgyhogy őszinte, és levakarhatatlan mosoly költözik szám csücskébe, miközben segítek eltántorogni Carának a vízig.
Gyors mozdulattal lecsavarom a kupakot a flakonról, életemben talán először nem bajlódva azzal, hogy melyik irányba is kel tekerni, megtöltöm hideg vízzel, és Cara felé nyújtom. Bár az arca színe nem lett kevésbé sápadt, de gyanítom hogy én is hasonlóan festek a közvilágításban, ami egyenlő egy-két reménytelenül villogó lámpával, melyek néha zümmögő hangot adnak ki, mintha bármelyik másodpercben széteshetnének, szóval inkább leállok az aggodalmaskodással, és bízok benne, hogy nem "csak a hecc kedvéért" mondogatja, hogy mennyivel jobban érzi magát. Mondjuk nem úgy tűnik, mint aki most bármit heccből csinál, szóval van egy olyan sejtésem, hogy tényleg jobban van. Mondjuk az is lehet, hogy már előre félek a fejemben kialakult jövőképtől, melyen az országúton cipelem haza őt a vállamon, hagyva hogy a kapucnimba hányjon, és a hajamba kapaszkodjon.
Miután ismét kényelembe helyezzük magunkat és én megállás nélkül bizonytalanul pislogok felé, hogy ha bármi baj van, akkor legalább a haját foghassam, ismét harsányan felnevetek.
- Akkor lehet, hogy mostantól kávézóba megyek barátkozni - ugratom, de valójában tényleg elgondolkozok az ötleten. Tény, hogy a kávézókban mostanság feltűntek a műpicsák, akik IPhone fingomnincshánnyal fotózgatják a már kihűlésnek indult kávéjukat, és nyomják fel instagrammra, csak azért, mert menő ha kávézol - az eszem megáll egyébként, ki a szart érdekel hogy kávét iszol? -, de ennek ellenére lehet, hogy ha többet járnék kávézóba mostanában, és nem a szobámban kuksolnék, hogy mindenképpen elkerüljem Felix-et, várva arra hogy talán majd Leda megszán egy pohárka kávéval, akkor sokkal jobb lenne a szociális helyzetem, mint jelenleg. Na nem mintha bármi problémám lenne a kapcsolataimmal. igazából az egyetlen dolog, ami miatt sírni támad kedvem, az Felix, de köztünk lévő valami már nem is nevezhető kapcsolatnak, tekintve hogy elrontottam.
Keserűen elmosolyodok megszólalásán, és a fejemet csóválom.
- Nem vagyok szakértő, de ez egészen úgy hangzott, mintha nem lennél megelégedve magaddal - grimaszolok szomorkásan. - Mármint félre ne értsd, nem azt mondom, hogy bár sikerülne az önpusztítás, mert hála az égnek, hogy ebben béna vagy, de már eleve baj, hogy kipróbálod magadat benne - locsogok a fejemet csóválva, mint azok a szőrös műanyagkutyák, akiknek mindig bólogat a fejük.
A cukorbetegség hallatára majdnem leesek a székről, de ehelyett sikerül csak valami rettenetesen gusztustalan arckifejezésbe öntenem minden véleményemet, és ijedelmemet, mert Cara gyorsan ecseteli, hogy nem gáz, mert már jobban van. Ennek ellenére nem érzem magamat nyugodtnak egy cseppet sem. Simán feküdhetne most az ölemben eszméletlenül. Tök simán. Emiatt még bizonytalanabbul sandítok felé, miközben beszélgetünk.
- Hát... khm... - köhintek egyet, miközben próbálom lenyelni a cukorbetegség gondolata okozta megdöbbenésemet, és jó pár pislogás után analizálom, hogy mit is mondott nekem. - Alapvetően fogalmam sincs, hogy az Elliottosok milyen bulikba járnak. Mármint... - megvakarom a fejem búbját és emlékezni próbálok, hogy tulajdonképpen Leda és én hova, és mikor szoktunk bulizni menni. - ... igazából a legjobb barátnőm, Leda és én mindenfelé eljárunk bulizni. Ez meg - biccentek a falu halvány fényei felé - csak egy kitérő volt hazafele menet. Hétvégénként, meg néha hét közben is önkéntes munkát végzek az állatkertben, és útba esik ez a hely. Meghívtak én meg gondoltam jobb egy buli, mint az egyetemen ücsörögni a szobámban, és szegény Ledának elbőgni minden nyűgömet. Úgy érzem kicsit túlzottan is ragaszkodom hozzá mostanában, és nem akarom ennyire lestrapálni a hülyeségeimmel - vonok vállat, aztán fáradtan az órámra pislogok. Csak én érzem úgy, hogy tizenöt perc késés nem egészséges egy távolsági busznál?






kicsit nyomorék, de szívből jött <3 :333
Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   2015-07-21, 1:28 am



Becca & Cara



A lány felém nyújtott kezéből átvéve az üveget, tartalmát mohón iszom ki. Mintha csak a kiszáradás fenyegetne, és nem egy fél órával ezelőtt lett volna, hogy mindenfelé folyadékot a számhoz emelgettem. Bár vicces hogy pont ennek az akciómnak és a fantasztikusan béna szervezetemnek köszönhetem az ismét dehidratált állapotomat.
Egyszer komolyan kinyírom magamat ezekkel a manővereimmel. Nem mintha nem ez lenne mindennek a vége. Mármint a halál. De szerencsére annyira elborult még nem vagyok, hogy sürgessem az elkerülhetetlent. Meg kell próbálnom a legjobbat kihozni a helyzetből. Csak azért jó volna, ha erre időnként valaki más is emlékeztetne magamon kívül, mert amúgy hajlamos vagyok megfeledkezni róla.
Ezen való mélázásom eredményeképp arra kellett eszméljek, hogy az utolsó cseppig kiittam a hűs vizet. Szótlanul hajolok le, hogy gondolván az előttünk álló hazaút kiismerhetetlenségeire újra telitöltsem a flakont. Ilyen lenne, amikor feltámadnak a létfenntartó ösztöneim? Utólag persze könnyű elővigyázatosnak lenni.
- Köszönöm szépen! – őszinte hálával pillantok felé újra az előttem álló lányra. S, most persze nem a vízre, vagy a tényre célzok, hogy nem rohant el, amikor felfedezte mindent kétséget kizárólag rémes hajléktalan mivoltomat. Vagyis, miket beszélek. De. Én most pontosan arra gondolok.
A társaságának köszönhetően végre egy pillanatra nem érzem a lelkemben azt a jeges szorítást, ami abba a mocsok házibuliba is elüldözött. Meg előtte a Mather ház hátsóbejárata előtti bokrok mögé. Meg Korfura. – A kávét nem felejtem…tudok egy helyet ahol fantasztikus melange-t főznek. Persze minden más is isteni…

Látszik Beccán, hogy még ő sem érti igazán, hogy mi ez. Miért kezdeményezett beszélgetést egy teljesen idegen, látszólag kattant lánnyal. De én is hasonlóan érzem magam. Mármint a kattant részét leszámítva. Igazság szerint egészen kedvelem a lányt, már így első benyomás alapján is.
- Az a vicces tudod, - igazából tutira nem is fogja viccesnek találni – hogy még negyed annyit sem mondtam neked magamról, amennyit bárki valaha első beszélgetés folyamán megtudott, s mégis te vagy az első aki leszűrte, hogy nem jövök ki jól magammal.
Gondolom ez a tetoválásaim miatt van. Mindenki azt hiszi, el vagyok telve a saját művészetemmel, meg hogy tökéletes az életem.

Vállat vonok. Nem áll szándékomban most hosszan nekiállni, és azt ecsetelgetni, hogy milyen szörnyen rossz is nekem. Ha tényleg átlát rajtam, ahogyan azt sejtem akkor azt is érezheti, hogy a vállrángatásom nem épp azt jelképezik, hogy tojok az egészre. Csak az az igazság, hogy abból adódóan, hogy utálok mások terhére lenni, a saját panaszom elnyávogását is próbálom a legminimálisabbra leredukálni.
Amint megpillantom a betegségem hallatán arcára ülő grimaszt majdnem el is nevetem magam. Holott nem hogy a helyzet abszolúte nem vicces, de az előbb még akár csettintésre könnyekben tudtam volna kitörni. Tudhat valamit ez a lány.
Igazából én már megtanultam annyira együtt élni a testem törékenységével, hogy meg sem kottyan már, ha valami veszély közeli helyzetbe kerülök. Persze mindenki óva int, hogy azért ennél egy kicsikét lehetnék óvatosabb, mert egyszer csak arra eszmélek majd, hogy kórházi ágynemű szagban fuldoklom. Ami persze engem egy cseppet sem rémiszt meg, ellenben azokkal akik először értesülnek az állapotomról – komolyan némely ismerősöm rosszabbul fogadta a hírt, mint én magam. Pont ezért érzem azt, hogy illene mondanom valamit, nyugtatóul Beccának.

- Komolyan mondtam, hogy aggodalomra semmi ok! Megnyugodhatsz, nem fogok váratlanul összeesni. Volt már pár évem kitapasztalni a határaimat és hidd el, ma még csak a közelében sem jártam. – Akaratlanul is eszembe jut pár perccel ezelőtt folytatott mentális csetepatém saját magammal. Nem vagyok öngyilkos jelölt vagy valami…
Bíztatásképp küldök felé egy – bízva remélem – meggyőző mosolyt. Ahogy visszabotorkálunk a megállót jelző táblához, előveszem a telefonom. A busznak már legalább 10 perccel el kellett volna indulnia velünk vissza a városba… Nem tetszik ez nekem. Persze egészen biztosan nem késhettük le, hiszen én a tarkavirágos ég sem tudja mióta ültem itt és egy lélek sem, nem hogy egy egész busz járt volna erre. Francos tömegközlekedés. Kéne végre jogsit szereznem. Na nem mintha ilyen szituációban egy papír sokat segítene rajtunk.
- A barátnőd, Leda… ő is Elliottos ugye? Ismerősen cseng a neve, csak azért. – Meglepetésként érnek a szavai. Mintha csak én mondtam volna ki őket. Azaz, akár az én számból is kieshettek volna. Kevés dolgot utálok annyira, mint teher lenni másoknak. Talán ez az egyik oka annak, hogy nincs is olyan személy az életemben, akit a legjobb barátnőmnek mondhatnék. Persze sok háztársamra mondom azt, hogy barátok vagyunk, de egy sem tölt be kiemelkedő szerepet az életemben. Senki sincs, akinek minden bajomat elsírhatnám bűntudat nélkül. Már senki.
Egyébként is nevetséges Ash-re legjobb barátnőmként gondolni – és nem csak a nemi eltérések miatt. Mindketten tudtuk jól, hogy nem barátot látunk a másikban. Ugye?
Bár a jelenlegi helyzet alapján azt mondanám, hogy ő leginkább senkit az ég világon nem látott bennem maga mellett. Különben most nem kéne ezen tépődnöm.
- Gondolom sokan kérdezik, hogy miért nem vagy Dunnant-os nagy állatkedvelő létedre. Találkoztam már én is ezekkel a sztereotípiákkal.
Most már tényleg hihetetlenül kezd idegesíteni…hol van már az a rohadt busz? – Becca? Mondd, neked kényelmes az a csodás magassarkúd?
words; 811|| note; Have no words...♡



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down

Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."   

Vissza az elejére Go down
 
Cara & Becca - "I think this is the beginning of a beautiful friendship."
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Cara Delevingne
» Nini-Well, a tévelygők és megtérők városa

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Welcome to Gravesend :: Külváros-
Ugrás: