HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Reginald Granville

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Városlakók

Városlakók
Csatlakozott : 2014. May. 03.
Posztok száma : 5
Motto : Age : 28 Titulus : you better die young Foglalkozás : Ryan Gosling Play by :
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Reginald Granville   2014-08-26, 7:54 pm

Reginald Granville


Van ez a baromi unalmas, általános igazság, hogy mindenki fél valamitől, póktól, sötéttől, a nagyobb gyerekektől, az öregedéstől, az egyedülléttől. Egy közös van csak ezekben a félelmekben, az ember előbb-utóbb kinövi őket, elfelejti, megszokja, legyőzi. Így, vagy úgy, de megszabadul tőlük, ez ennyire egyszerű, nincs kivétel. Hogy honnan tudom?
Nyolc évesen halálosan rettegtem a békáktól. Ártalmatlan kis lényeknek tűnnek, igaz zöldek és nyálkásak, de azt leszámítva, hogy undorítóak, nincs sok hibájuk, nincs miért haragudni rájuk, főként nem félni tőlük. Ezzel én is így voltam sokáig, távolról figyeltem az akkor még a társadalom számára hasznosnak bizonyuló kis lényeket a Liberty Park tavának környékén, minden kedden és csütörtökön, iskola után, mikor anyukám lehozott engem és az akkor ötödik évét taposó öcsémet, Brennant, hogy kitomboljuk magunkat, amíg ő nyugodtan intézhette a válási papírokat és élete egyéb, fiatal fejjel még unalmasnak tűnő részletét.
A békáknak amúgy elég nyugis napirendjük volt, legtöbbször csak a part melletti köveken pöffeszkedtek, néhány bátrabb példány megpróbálta a víz felszínén úszkálva süttetni a hátát, de őket általában megrohamozta az aprónép és kavicsok, vagy olykor hétköznapi használati tárgyak, mint telefonok vagy bal cipők segítségével igyekeztek süllyedésre bírni. Hatalmas népszerűségnek örvendett mindenki, akinek sikerült eltalálnia egy-egy kis zöld fickót, teljesen megérte a leszidás és őrjöngés, amit utána a szülőktől kaptak az elvesztett kiegészítők miatt, hisz aznap ők voltak a játszótér királyai.
A göröngyös testű undormányok napirendjének legizgalmasabb pontja mégis az volt, mikor egy-egy lurkónak sikerült koszos kis mancsai közé ragadni a farkatlan kétéltűek egy darabját, és a sikításig vagy a sírásig idegesíteni ezzel az ijedősebb lányokat. Ezt a mókának tűnő terrort öcsémnek sikerült a legtökéletesebb szintre fejlesztenie, mikor egy meggondolatlan cselekedetből fakadóan a béka úr, akit haza akart hozni, hogy neki is legyen háziállata, elhalálozott a hátizsákjában, a képes mesekönyv és az uzsisdoboz mellett közvetlenül. Erre viszont csak akkor derült fény, mikor én álomra hajtottam volna a fejem, de az arcom a puha párnám helyett a hideg, halott tetemmel találkozott, akit az öcsi lerakott az ágyamba aludni, hogy kipihenhesse a hosszú utat, amit a parktól meg kellett tennie. A sikításom olyan tizenkét perc után sikerült csitítani, a rettegésem viszont végigkísért egészen gimnázium első osztályig. De anyukám legalább megdicsérte Brent, hogy milyen ügyesen betakargatta.


Mire sikerült kinőni a béka-mizériát, és az addigra berögződött mániám, hogy lefekvés előtt ellenőrizzem az ágyam és környékét, sem hozta már a frászt anyukámra, annyira, hogy pszichiáterhez küldjön, egy teljesen új információval sokkoltak. Nyolc évesen az agy még nem képes megfelelő értelmet adni az olyan nagy, felnőttes szavaknak, mint például a válás, ám évekkel később, tizenöt évesen azért már világos, hogy mit jelent az „anyu új pasija” kifejezés. Egy kamasznak, aki imádta az apját, még ha nem is látta be, hogy mennyire nem kölcsönös ez a rajongás, egy ilyen információ minimum felkavaró. Ilyenkor előjön az összes ellenszenv az ismeretlen férfi irányába, mert hát kinek kell egy pótapa, ha van igazi, meg különben is, anyu már túl öreg ehhez, miért nem elégszik meg a romantikus komédiákkal, a Ben & Jerry fagyival és a női magazinokkal, mint minden normális, egyedülálló anyuka az ő korában. Miért nem temetkezik ő is a munkába?
Minden esetre, a félelmem a megszokott családmodellünk felborítása nem kevés ellenszenvet hozott felszínre, és mivel anyukám okos ember, tudta, hogy ezt csak egy módon lehet orvosolni…


Egy évig húzta ugyan, de végül csak rávette magát, hogy bemutassa nekünk az új kisszemeltjét, vagyis akkora már vőlegényét, Jonathant. Nálam már ott mínusszal indult az emberünk, hogy gyűrűt húzott anyám ujjára, mielőtt még egyáltalán megismert volna minket, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy anyám plusz kettője, ami engem és öcsémet takart, igazán semmiség volt az ő plusz kilence mellett, ami viszont Jonathan két feleségét és annak hét gyerkőcét takarta. Úgy bizony, helyesek az adatok. Hadd mutassam be Jonathan Carrelt, a legnagyobb mormon fanatistát, akivel valaha is találkoztam.
Habár a vallás alaptételeinek megfelelően lettem mind én, mind az öcsém nevelve, és a poligámia igazán nem volt új fogalom egyikünk szótárában sem, valahogy mégis olyan érzetet keltett, mintha a megszokott közegemből egy teljesen újba csöppentem volna. Jonathan és a meglévő két feleség, na meg a hozzá tartozó hét gyerek nem csak szimplán felborította, hanem egyenesen megsemmisítette az családról kialakult eddigi képemet.  És, ha vesszük azt a tényt, hogy a poligámia már a mormonok körében sem elfogadott nagyjából ezernyolcszáz kilencven óta, igencsak rossz fényt vet rám és a hírnevemre, ami egy gimnazista számára nem kis aggodalomra ad okot, ugye?


Minden hónapban egyszer az egyház szervez egy amolyan „táncos estet” a 14-18 év közötti fiataloknak, főként ismerkedés céljából. A mormonok szeretik, ha a fiataljaik nem kötelezik el magukat holmi párkapcsolatokkal húsz-huszonegy éves koruk alatt, hisz ez gátolja őket abban, hogy minél több emberrel megismerkedjenek, és ha engem kérdez bárki is, azért a húszak évek eleje a felső határ, mert baromi kevés ember hisz ebben a hülyeségben, így ennyi idő pontosan elég arra, hogy az összes vallásbeli megismerje a másikat. Ha önszántadból nem akarod, akkor majd a táncos esten rád kényszerítik.
Egy közösségben, ahol a fiatalok szigorú szabályok szerint élnek, a kamaszkori lázadás is teljesen más értelmet nyer. Vannak fiatalok, akik a végletekig mennek, füvet szívnak és rommá varratják magukat, csak, hogy végre kiszabadulhassanak ebből a skatulyából, ugyanakkor mások nem elég bátrak ahhoz, hogy ujjatlan felsőt vegyenek fel, mert kellemetlenül érzik magukat. Részemről megmaradtam a még vállalható lázadozás keretein belül, mikor is az volt a cél, hogy hogyan kerüljünk ki a szülői felügyelet figyelő tekintete alól arra a röpke időre, amíg a templom hátsó kertjében elszívunk egy szál cigit, hárman együtt, és elkortyolunk egy fél doboz koffeines energiaitalt, ami szintén a tiltólistán található.
Igen, mások attól rettegnek tizennyolc évesen, hogy terhesek lesznek, én attól féltem, hogy anyukám meglátja, hogy ne adj isten teát iszom. Nevetséges, mi?


Két egyetemi évet kellett elpazarolnom az életemből, mire rájöttem, hogy a család, amiben élek, az idő múlásával sem lesz kellemesebb számomra, és bár a hatalmas létszámnak köszönhetően remekül hozzászoktam a nyüzsgéshez és zűrzavarhoz, semmi más pozitívumot nem tartogat számomra. Ha sokszor háromszázhatvanöt nap nem volt elég arra, hogy az akkori tizenhat éves fejemben alkotott vélemény megváltozzon, felesleges is lett volna tovább próbálkozni. Az igazi problémát az jelentette, hogy huszonegy éves fejjel ott álltam anyukám hálószobájának ajtajában, és a legnagyobb gondomnak az bizonyult, hogy hogyan tálaljam a költözést a felsőbb hatalmaknak. Csak szimplán mondjam meg neki, hogy szeretnék más egyetemet kipróbálni? Vagy legyek őszinte, mondjam, hogy elegem van már a hat harminckor kezdődő reggeli hittanórákból? Közöljem, hogy elég nagy vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, ihatok-e reggel teát, vagy más koffein tartalmú italt, ami egyébként tilos? Mondjam meg, hogy már lassan három éve dohányzom, mert a kávé mellé illik? Hogy van egy tetoválásom? Hogy szexeltem házasság előtt? Végül is, ha ezeket kibököm, nem kell engedélyt kérnem, Jonathan és ő együttes erővel dob ki.
Végül a legférfiasabb megoldás mellett döntöttem, becsúsztattam egy Abbey Mount jelentkezési lapot az ajtaja alatt.


Az évek során rengeteg múló és tartós félelmem volt, kezdve a békától, érintve a különféle változásoktól való rettegést, de azért mindegyiken sikerült túllendülni valahogy, egyet leszámítva.
Most ott tartok az életben, hogy huszonhat évesen, az ölemben a ruhaneműket tekintve hiányos, más téren viszont igencsak felkészült titkárnőmmel, az íróasztalomon gőzölgő kávé és a hamutálban füstölgő arany marlboro között, a legújabb munkahelyi zaklatásról érkezett panaszlevélre hanyagul rádobott vezetékes telefon üzenetrögzítőjének piros lámpája, és a rögzítőről visszaköszönő anyám hangja az egyetlen, ami még mindig, ennyi idő után is a frászt hozza rám. Mielőtt dobtam volna a bosszantóan idegesítő életemet Salt Lake Cityben, még megígértem neki, hogy nem csinálok butaságot, és nem hozok szégyent se rá, se a család többi tagjára, de hát hihetően hangzik-e a „jó fiú vagyok, esküszöm” szöveg, mikor a frissen tetovált karom a titkárnőm mellét markolássza, és minden alkalommal rágyújtok szex után? Istenem, még teát is iszom!
Lesz vajon olyan, mikor már nem fogok félni anyukámtól?
Üdv, a nevem Reginald Lionel Granville, 26 éves vagyok, 1988. szeptember 19.-én, Salt Lake City-ben láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem amerikai. Jelenleg marketingmenedzser vagyok és a kívülállók csoportba tartozom. Ryan Gosling arcát vettem kölcsön.
Jellem

Képzeld el álmaid férfiját, aki kedvesen humoros, abszolút megnyerő személyiség, aki kinyitja neked az ajtót, és előre enged, aki kihúzza neked a széket az étteremben, virággal a kezében érkezik a randikra, és még a válladra is teríti a kabátját, ha fázol hazafelé sétálva. Aranyosan mosolyog, odafigyel rád, romantikus, na de nem olyan nyálasan, csak pont annyira, hogy még egy romantikus vígjátékba beleférjen giccs nélkül. Megvan, igaz? Na, ez egy az egyben az öcsém személyisége, a kis taknyosé, és mindezt csak azért osztottam meg, mert mi sem egyszerűbb, mint venni ennek a kis leírásnak az ellentettjét, és ta-dam, tökéletes képet lehet kapni ifjabb Reginald Lionel Granville személyiségéről.
Egyszer én is ilyen voltam, mint ez az önjelölt aranyifjú, de aztán az évek és az egy éjszakás kalandok kiölték belőlem a romantika legapróbb szikráját is, pusztán az a minimális tisztelet maradt, amit elvárnak a kulturált emberektől, és tőlem is, de tényleg nem viszem túlzásba. Flörtölök a titkárnőkkel, mialatt egy másik lány kezét fogom, és rendszerint nem emlékszem senki nevére reggelente. Ez így rendben is van részemről, csak anyukám meg ne tudja, tőle azért még így lassan harminc éves fejjel is tartok egy kicsit, de aki ismeri a családi hátterem, tudhatja, hogy nálunk mindenki őrült, teljesen jogos a félelmem.
Ha ezeket leszámítva nézzük a jellemem, egy borzalmasan egyszerű, ám ambiciózus férfiember vagyok, nagy egóval, koffein és nikotinfüggőséggel, munkamániával és maximalizmussal, és teljesen jogosan mondja mindenki, hogy bár párkapcsolati szempontból rossz választás vagyok, főnöknek még annál is szörnyebb. De, mivel vannak barátaim, ez arra enged következtetni, hogy valami jó tulajdonsággal is rendelkezem, viszont erről inkább őket kell megkérdezni, én sajnos még nem igazán fedeztem fel egyet se közülük.  
Külső

Mondanám, hogy valami félisten vagyok, hogy természetfeletti szépséggel, és leküzdhetetlen vonzerővel áldott meg az univerzum, de azt hiszem, hogy a különleges jelző kiérdemléséhez több kell azért, mint helyes pofi, meg némi izom, bár tény, hogy ezekkel rendelkezem. Disney hercegnek mondjuk elmehetnék, a megfelelően férfias magassághoz passzoló szőke hajhoz ugyanis kékes szemszín párosul, minden lány álma. Milyen kár, hogy az enyém olyan fakó árnyalatot vesz fel, ami egy egyszerű fekete vagy szürke színű öltönynek hála azonnal hamuszínűnek látszik, és ezzel elveszti azt a varázst, és bár szíves örömest mondanék le az öltönyről inkább, azt hiszem, hogy a munkahelyi protokoll csak megköveteli a viselését. Ha esetleg mégsem elegánsban pompázom, akkor is főként egyszínű, egyszerű holmikat hordok, és ott se nagyon mozdulok el a szürkeskáláról, meg kell tanulni együtt élni ezzel, ahogy én is megtanultam elviselni, hogy el kell bújtatnom azt az eszméletlen felsőtestet, amit nem kevés munkával sikerült felépítenem, és még több erőfeszítésbe telik megtartanom. Lényegében amúgy tényleg semmi említésre méltó nincs a megjelenésemben, az egyetlen, amit néhányan furcsállnak, az a hülyegyerek keretes szemüvegem, de ez családi örökség, nagy becsben tartom, és hát lássuk be, rajtam még ez is jól néz ki.
abbey mount
institute for higher education


 
Vissza az elejére Go down
avatar


Elliott ❅ logic princess

Elliott ❅ logic princess
Csatlakozott : 2012. Apr. 22.
Posztok száma : 488
Motto : living and existing are not the same thing. Age : 23 Titulus : sweet as cinnamon Foglalkozás : bolondgomba Play by : Emma Stone
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTéma: Re: Reginald Granville   2014-09-13, 1:12 pm

Elfogadva!
Abbey Mount Institute for Higher Education

Az a nagy helyzet, hogy megvettél kilora, és még csak nem is igyekszem, hogy ezt letagadjam : D Pedig néha azt hiszem nehéz az efféle pbkkel, az ember rájuk néz, megkérdezi mi a foglalkozása, és hajlamos azt hinni, hogy na, én már most tudom, belőled milyen karakter lesz, honnan jöttél, hova mész, és mennyire nem lesz benne voltaképpen semmi új, vagy semmi extra, mert eladod a fejével. Hát nem. Jó nagy NEM. Te fiam, te megcsináltad. Szóval amellett, hogy most már valószínűleg sosem rázol le (tudom, ez hatalmas traumát fog okozni) már csak annyit tudok mondani, hogy foglalózz, és várom a kezdőmet : DD <3

Avatar foglaló
Játékostárs kereső
Kapcsolatlisták
Instagram
Twitter
AbbeyBlog
Telefonok

abbey mount
institute for higher education



(lenyúlod, letöröm a kezed<3)
Vissza az elejére Go down
 
Reginald Granville
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Growing like a newborn :: Elfogadott karakterlapok :: Kívülállók-
Ugrás: