HomeHome  WidgetsWidgets  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 
Cara & Ash;; rajzterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Mather

Mather
Csatlakozott : 2012. Jun. 06.
Posztok száma : 169
Motto : we are the diamonds that choose to stay coal Titulus : vulgar picture Foglalkozás : ügyeletes fogtündér vagyok Play by : Oliver Sykes
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Cara & Ash;; rajzterem   2014-08-27, 6:03 pm




Olyan kitartóan róttam a fel-alá köröket a folyosón, hogy még a legkitartóbb haverom is úgy döntött, hogy inkább visszavonul a szobánkba videójátékozni, mert már szédül, és a tény hogy tudom, ez alatt azt érti, hogy amíg nem vagyok ott, kiveri, csak még inkább arra ösztönzött, hogy rommá koptassam a folyosó… nos… ronda mintázatú köveit. Nem találtam rá szebb szót, mert ugyan lehet, hogy ez egy elit iskola volt, maximálisan felszerelve, csúcs szuper technikával, azért mégiscsak egy baromi régi épületben kapott helyet mindez, és ehhez hozzájárult az olykor nyikorgó ajtók és a ronda tapéták és padlólapok maradéka itt-ott, mert állítólag nem kis pénz ezeket mind lecserélni. Főleg úgy, ha az igazgató egy nullával többet rak zsebbe, mint a megengedett, ugye.
A telefonom sajnos már rég lemerült, így esélyem sem volt a fülesem az agyamig bedugni és valami zenével szabályozni a gondolataimat, szóval a szokásos összevisszaságban zúgtak a fejemben, amíg én az ujjaim tördeltem és belekezdtem az újabb száz méteres szakaszba, halk, szinte nesztelen léptekkel, hogy a rajztermet rejtő ajtó túloldalán még csak véletlenül se lehessen hallani, hogy valami idióta már lassan egy egész órája leskelődik utána. Ez egy kicsit perverz is igazából, ezért frankón fel is lehetne jelenteni. Amilyen mérges lehet rám most Cara, meg is érteném, ha megtenné.

Gyerünk Ash Skylar, legyél férfi, menj be!

Hiába állok meg, ismét csak addig jutok, hogy nézek be az ajtóba vágott vékony kis üvegen, és figyelem, ahogy nekem háttal valaki mélyen elmerül a munkájába, és egyszerűen nem tudtam berontani és kizökkenteni őt. Őt.

Rinyapina vagy, Ash…

Szerettem volna azt hinni, hogy azért, mert tudom, mennyire rossz, ha az embert megzavarják, és csak esélyt akartam adni a művészi énje kibontakozásának, de az igazság az, hogy tudtam, mennyire nem kívánatos személy lennék abban a teremben, és már csak a közénk feszülő kínos és kellemetlen csend, a rosszalló hallgatás gondolata is elég volt ahhoz, hogy menekülőre fogjam, megint.
Valamiért mégsem jutottam túl annál a kis száz méteres szakasznál, pedig mindkét irányba megpróbáltam már az elmúlt hatvan percben legalább ezerkétszázhúsz alkalommal. Volt egy határvonal, amit nem tudtam átlépni, és talán nem is akartam, de bemenni a terembe sem akartam, szóval kibaszottul megszívtam.
Miután újra lejátszottam a fejemben az esetleges lehetőségeket és a beszélgetés összes végkimenetelét, be kellett látnom, hogyha megvárom, amíg Cara kijön, esélyem nem lesz vele beszélni, sőt, igazából, ha én megyek be, még akkor is úttorlaszt kell csinálnom az ajtó elé, hogy még véletlenül se próbáljon meg elmenekülni. Remélem, az ablakon azért nem mászna ki, elvégre mégiscsak az első emeleten vagyunk.
Ennek fényében nyomtam le végül a kilincset, amin mondjuk előtte még vagy négy percig pihentettem a kezem, majd a terembe robbanva gondosan be is csuktam magam mögött az ajtót, és mindenféle szemkontaktus vagy helyzetfelmérés nélkül, a pillanatnyi zavar okozta átmeneti vakság és süketség miatt szinte belekiabáltam csak úgy a levegőbe.

- Beszélnünk kell!

Vehettem volna a fáradságot, hogy legalább köszönjek neki, sőt, arra is, hogy ne egy tornádó erejével jelenjek meg megint, mert ugyan hatásos belépő, kicsit azért úgy festettem, mint akit üldöztek. Túl sok volt az egyszerre összegyűjtött elhatározás. Minden esetre, ha normális ember módjára léptem volna be a terembe, akkor felmérhettem volna, hogy egyáltalán hallja-e amit mondok, vagy zenét hallgat és észre se vett, meg talán nem tűntem volna ennyire idiótának sem, de mindegy. Ash Skylar nem a jó döntések embere, ezzel kell együtt élni.
 

Carina  x  553  x ebben  x  erre  x  <33


Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2014-09-07, 2:07 am



Ash & Cara




Pár napja, a szobatársam megkérdezte; „Carina, te voltál már úgy, hogy azt kívántad bárcsak történne veled valami baleset? Vagy csak valami nagyon rossz. Annyira rossz, hogy elveszd az eszméleted s végül egy korházban ébredj?”
Nem vagyunk olyan közvetlen viszonyban, hogy további részleteket osztott volna meg velem az életét és őt foglalkoztató kérdéseket illetően, de a téma akkor igencsak meglepett. Utáltam mindig is a fájdalmat. Kicsiként is emlékszem ha bibis lett a térdem, - ami egyébként elképesztő ritka jelenség volt, mert példátlanul óvatos gyerek voltam – nem engedtem fürdéskor az adott részt víz alá tenni és rendesen megmosni.
Egészen addig a délutánig, soha eszembe sem jutott még a kórházba vágyakozás gondolata sem. Soha. Még a fertőtlenítőszer szagától is rosszul tudok lenni.
De abban a pillanatban, ahogy hetek óta először megütötte a fülemet az érdes hang, amely egyaránt kísértett ébrenlétemben, s álmomban mindez visszájára fordult. Az ajtónyitódásra is felfigyeltem ugyan, de nem éreztem a késztetést, hogy egyből odaforduljak. És milyen is tettem. ’Beszélnünk kell.’ Ez a két egyszerű szó azonban elég volt ahhoz, hogy leszorított szemhéjaim mögött csillagokat kezdjek látni. S akkor tényleg azt kívántam, bárcsak egy ismeretlen és steril szobában ébrednék, mikor újra kinyitom a szemeimet.
De nem így történt. Lelki szemeimmel láttam, ahogy állt ott, mint akinek anyját-apját, de még a plüssbáránykáját is elvették. Éreztem a jelenlétét, az illatát még ilyen távolságból is. Percekig csak hallgattam az agyam némaságában visszhangozni a szavait. A bénán összemázolt vászon árválkodott előttem továbbra is, meg egy színes festékpaca a földön. Tehát elejtettem az ecsetem is.
Nem nyúlok utána azonnal. S mivel nem látom hová gurult, leginkább egyáltalán nem nyúlok utána. Ha ciki, ha nem, egyszerűen nem merek megfordulni, hogy szemtől szembe kerüljek vele.
Eredeti elképzelés alapján, azért kértem a tanáromat, hogy had maradhassak itt egyedül óra után, mert nyugalomra, de legfőképpen inkább magányra vágytam. Egy kis időre magammal, amit mostanság egyre ritkábban kapok meg. Persze nagyra értékelem, hogy Becca rángat magával ide-oda, hogy ne legyek magamra a gondolataimmal, de akármennyire is hiszi, hogy tévedek, nekem erre van szükségem. Erre is.
Bár azt nem mondanám, hogy életem műve van megszületőben előttem, de egészen eddig kikapcsolt a mázolás és élveztem. Nevetséges a heves reakcióm. Legszívesebben bokán rugdalnám magamat, hogy észhez térjek. Nem adhatom meg ennyire magamat egy semmitmondó érzésnek, ami amúgy is el fog múlni, ha piszkálja senki.
Visszafojtom a kitörni készülő lélekszaggató sóhajomat és erőlködöm, hogy a légzésemet is visszaállítsam a rendes ütemére. A szívverésem nyugtatásával már nem is próbálkozom, tudom, hogy felesleges időpocsékolás volna vele vesződni.
Sejtettem, hogy előbb utóbb bekövetkezik az elkerülhetetlen és újra felbukkan körülöttem, amint megunja az alkoholmámort, – vagy az aktuális libáit - de azért reménykedtem, hogy mégsem lesz így. Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha hagyja, hogy éljem az életem. De nem, lám megint megtalált a semmiből, hogy összekuszáljon mindent. Ahogy mindig teszi.

Jesszusom, kit is akarok átverni?
Még magamat is képtelen vagyok meggyőzni arról, hogy nem hiányzott. Mi lesz így veled Carina?
Tartanod kell magadat!


Magabiztosságot sugallva állok fel a székről, hogy pakolni kezdjem a holmijaim anélkül, hogy egyetlen szóra méltatnám a mögöttem tartózkodó sárcot.  Lenne számára mondanivalóm természetesen, de nem tudom elképzelni, hogy valóban kimondom hangosan is a gondolataimban cikázó szavakat. Akkor a káosz, hogy tulajdonképpen erősen kétlem még azt is, hogy értelmesen összerakott mondat hagyná el a számat amennyiben kinyitom. Éppen ezért szorosan zárom össze azt és egy instant menekülési útvonalat kezdek kidolgozni magamban.
Ha egy szó nélkül összepakolok és kimegyek mellette az ajtón az úgy korrekt nem? Már ha hagyja, hogy kisétáljak az orra előtt.
De jobban tenné, ha hagyná. Annyi biztos, hogy ha ezen az ajtón túlvagyok, utánam már nem fog jönni. Ash Skylar, nincs ennyire kitartó, hogy megállás nélkül fusson egy lány után.
Most még az sem zavar, hogy nincs kész a képem, egyszerűen csak ki kell jutnom innét mielőtt megfulladok. Nem vesződöm az ecseteim kimosásával. Egy pillanat alatt csavarom be őket egy szalvétába s dobom a táskám mélyére. Majd a szobámba visszaérve kimosom őket, azalatt a rövid idő alatt nem lesz bajuk. Vállamra kapom a hátizsákom egyik pántját és szorosam markolva kapaszkodok belé, mialatt másodpercnyi hezitálás nélkül megfordulok. Nem szabad kételkedne magamban, s a lelki erőmben, különben nem jutok ki innen soha.
- "Esetleg máskor. Most eléggé sietek."
Nem nézek a szemébe, nem is a rá nézek. Leginkább el mellette a zárt ajtót fixírozom. Nem vesződtem a köszönéssel. Hisz ő sem tette. Én minek erőltetném meg akkor magamat?
words; 724|| Set || note;  ♡



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down
avatar


Mather

Mather
Csatlakozott : 2012. Jun. 06.
Posztok száma : 169
Motto : we are the diamonds that choose to stay coal Titulus : vulgar picture Foglalkozás : ügyeletes fogtündér vagyok Play by : Oliver Sykes
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2014-10-10, 8:45 pm




A felturbózott adrenalinszintem, és az a fene nagy határozottság, amit olyan lúzer módon gyűjtögettem hosszú percekig a folyosón, egyszerre elillant. Nem tudom, hogy a helyzet, vagy maga Carina személyisége volt az, ami ennyire mélységesen elbizonytalanított, de hirtelen leküzdhetetlen vágyat éreztem a menekülésre. Óvatosan hátrapillantottam az ajtóra, és biztos voltam benne, ha nyitva találom, ismét az egyszerűbb opciót választom, és valami hihetetlenül szar indokkal, vagy akár szó nélkül, de kimegyek rajta. Tessék, ez voltam én, a rossz benyomások embere. Ez a lány, akit annyira keservesen próbáltam magam mellett tartani – elég tré módszerekkel, igaz – kihozta belőlem a legrosszabbat. Nem, mintha valaha is elrejtettem volna, hogy egy szörnyű ember vagyok, ez nyílt titokként lebegett a levegőben, ehhez lehetett alkalmazkodni, ugyanis én erre sem voltam képes. Meglévő huszonegy évem alatt sikerült porba tiporni az összes emberi kapcsolatomat, elérni, hogy a szüleim, akik elvileg feltétel nélkül szeretnek, inkább lemondjanak rólam, hogy nullára redukáljam a kapcsolatom a húgommal, és igen, elértem, hogy Maxxie, az egyetlen ember, aki valaha is egy kicsit legalább fontos volt a számomra, most idegenként sétáljon el mellettem a folyosón. Itt már nem csak a konfrontációtól féltem, egyszerűen tudtam, hogy egy ilyen érzelmi és idegroncs embert, mint Ashley Marcel Skylar, senki nem akarhat önszántából az életébe.
Mégis, ahogy apró alakja szinte elveszett a fölé magasodó festőállvány előtt, ahogy a vékony ujjai elengedték a kezében szorongatott, maszatos ecsetet, eszembe jutatta azt az aranyos esetlenséget, ami már az első találkozásunkkor megfogott. Most bármit megadtam volna, hogy újra abba a taxiba legyünk, hogy láthassam a rémült kék szemeket, ahogy a bágyadt arcából rám világítanak, amíg úrrá nem lesz rajtuk a fáradtság, és bizalmat szavazva egy idegennek, le nem csukódnak. Vajon Carina tudja, hogy nem a fán ragadt macskamentés volt az első hőstettem? Vajon érdekelné még egyáltalán? Mert hát lássuk be, ahhoz képest, hogy tényleg akartam, hogy akarjon, nem nagyon törtem magam. Vagyis konkrétan szar voltam, ebben is. Szar voltam a művészetek terén, szar voltam a zenében, a mai napig nem tudok fejben összeadni, nem kötnek le a regények, untat a történelem, nem értek a természettudományi tárgyakhoz, legalább annyira, mint ahogy az emberekhez sem. Egyetlen dologban vagyok jó, és az a beszéd. Amúgy sem volt sok választásom, vagy kidumálom magam a helyzetből, vagy elmegyek, de miután láttam, ahogy felemelkedik és szó nélkül csomagolni kezd, hogy minél előbb eltűnhessen innen, az a kettő is egyetlen egyre csökkent, ami nem sok, de legalább borzalmasan kevés. Már pedig a fene nagy becsületem nem engedhet meg magának egy olyan fene nagy luxust, hogy kivételesen őt hagyják ott. Ó, nem.
Maga a tény, hogy Ő legalább annyira nem akar velem egy légtérben lenni, mint amennyire én nem akarom ezt a társalgást, menekülés helyett inkább arra ösztönzött, hogy rákényszerítsem az akaratom, mert… mert egy igazi görény vagyok, erre nincs jobb magyarázat.
Óvatos mosollyal az arcomon figyelem, ahogy megpördül, a szoknyája puha anyaga pedig követi őt, pont csak annyira libben fel, hogy kicsit nagyobb rálátás nyíljon a formás combokra. Egy pillantásnyi időm volt csupán szemügyre venni a hófehér bőrét, ami csak még jobban világít a fekete anyag alatt, utána a szoknya visszasimult a helyére, nekem pedig ismét meg kell kérnem a vérem, hogy vándoroljon vissza szépen az agyamba, ott lesz most rá nagyobb szükség. Sőt, Carina tekintetét elnézve, ami egyszerre haragos, bánatos és zavart, na meg persze gondosan kerüli az én két, barna íriszem, biztos vagyok benne, hogy hosszú-hosszú ideig nem lesz szükség vérre ott lent délen.

- Nekem eddig nem úgy tűnt – felelem csípősen, majd képzeletben meg is rázom magam, hogy észhez térjek. – Bocs. Nem veszekedni jöttem, hanem beszélgetni.

Teszek néhány lépést felé, karjaimat lazán lógatva magam mellett, hogyha esetleg el akar szaladni mellettem, el tudjam kapni.
Itt tartanám erővel?
Igen.
Jó ötlet lenne?
Abszolút nem. Remélem nem is próbálkozik ilyennel, nem szeretném leteperni.
Jaj, dehogynem, mást sem szeretnék, csak leteperni.
Vajon tudja, hogy milyen nehéz megállni, hogy ne a csupasz hasát fixírozzam végig? Miért nem lehet garbót viselni, lányok, miért?

- Csak annyi időt adj, amíg összepakolsz rendesen. Elég az a pár perc, amíg összeszeded azt az izét, meg elrakod a többi izét. – a balommal teszek néhány kusza mozdulatot, mintha egy igazi lány cicaharc lenne, vagy csak undorodva hessegetnék el egy bogarat. Igazából csak az ecset felé mutogatok, ami még mindig a földön hever, festékesen, amióta Cara elejtette, vagy dobta. És igen, a tény, hogy az „ecset” szó nem jutott eszembe, tökéletesen bizonyítja, hogy mennyire nehéz koncentrálnom. De azért az zseniális, hogy az „izé” szó mennyi mindenre választ és egyben megoldást is jelent.

 

Carina  x  741  x ebben  x  erre  x  bocsánat, hogy eddig tartott <3


Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2014-10-30, 12:48 am



Ash & Cara





Amikor a vállamra kaptam a táskám egyik talán túlságosan is hosszúra engedett pántját, még megrendíthetetlen magabiztosságot éreztem. Kurta szavaim is mélyen megmártottam öntudatban, hogy egyenesen álljanak a helyükön, Ash lábai előtt, pontosan ahová szántam őket.
Nem volt nehéz dolgom, a védekező funkció automatikusan kapcsolt be, hiszen az én személyes démonom a legnyugalmibb állapotomból zökkentett ki. Még csak gondolkodnom sem kellett, minden tettem jött magától. Pár tizedmásodpercnyi néma csend után azonban ismerős sajgás költözött a végtagjaimba és egyszeriben nagyon fáradtnak éreztem magam. Védekezni. Kerülni a tekintetét. Egyáltalán hozzá szólni. Mind akkora erőfeszítést igényeltek, hogy egy pillanatra azt hittem helyben összeesek.
Ez lett volna a rövidebbik út. Tulajdonképpen lehet jobban jártam volna, ha ez egyszer hagyom, hogy gyöngeségem eluralkodjon felettem. De nem adhatom fel ilyen könnyen. Még nem.
Engedem méltatlankodásomat egy artikulálatlan szájhangban felszínre törni, de semmi egyebet. El jut az agyamig, hogy tulajdonképpen meg vagyok lőve. Akármennyire is próbálkoztam tartani magamat, pontosan ezzel fogott meg. Heves tiltakozó, szinte öntudatlan reakcióm, többet árult el rólam, mint azt valaha szerettem volna. Mégis hogy nézhetett már ez ki kívülről? Teljesen igaza van. Ha valaki elmerülve békésen alkot, nem pattan föl, hogy azon nyomban elviharozzon a helyszínről nyomós ok nélkül. Ha magammal már meg sem próbálom elhitetni, hogy nem zavar – azt már a megismerkedésünk másnapján feladtam - vele legalább megpróbálhattam volna.
- Hát nekem eddig nem úgy tűnt… - összesűrítem a bennem megbújó maró gúnyt, úgy ismétlem meg alig pár perccel ezelőtti szavait. Bár vele ellenben, én nem csak a most kitörni látszó veszekedésre gondolok. Az elmúlt hetekre, hónapokra. Minden átkos másodpercre, amiben magasról tett a létezésemre.
Haragom teljesen szürreálisnak hathat kívülről tekintve. Nem ő nekem senkim, hogy számon kérhetném. Nem is volt és nem is lesz.  Talán pont ez borít ki ennyire.
Mivel gyáva mód megfutamodtam, hogy kitartóan fixírozhassam a padlót, látni nem láthattam, de biztosan éreztem magamon fürkésző tekintetét. Az érzéstől egy gombnyi csomóba zsugorodott a gyomrom.
Ha az előbb fáradtnak éreztem magamat, akkor most már tényleg nem tudom, hogy állok még a lábaimon. Le is nézek a fekete creeper-be bújtatott lábfejeimre, s érzem ahogyan megremeg a térdem. Szét fogok zuhanni. Ideig, óráig még tudom húzni a remegést. S ha a nem létező szerencsecsillagom is mellém szegődik, talán kibírom addig, míg megszököm előle. Habár jelenleg erre vajnyi kevés esélyt látok.
Első lépésként veszek egy nagy levegőt, ebben összegyűjtve minden maradék erőmet hogy végre ténylegesen rápillantsak. Mikor aztán felemelem eddig lefelé lógatott fejemet, tekintetem rögvest az övét keresi és amint megtalálja már nem is ereszti sehová. Az ismerős, barna melegség átjár. Legszívesebben pofon vágnám magamat, hogy észhez térjek. Vagy nem is. Sokkal inkább őt. A számos indok egyike, amiért mégsem teszem, hogy félő elveszteném az uralmat a kezeim fölött is, ahogyan szép lassan mindenem szétesik. A csattanás mérséklődne, vagy el sem hangzana. Kezem a levegőben lassulna le, ahhoz azonban nem eléggé, hogy meg is álljon. Érezhetném feszes bőrét a folyton hideg tenyerem ellen, hüvelykem kitapinthatná álla éles vonalát…
Két gyors pislantással szakítom meg mégis a szemkontaktust amint ráeszmélek mi játszódott le imént lelki szemeim előtt. Az elveszettség, amit az elmúlt percekben éreztem egyszeriben halványodni kezd, míg teljesen köddé nem válik, hogy csupán izzó dühöt találjak a helyén.
- Miért? Miért engedjem, hogy ismét kidumáld magad? Hisz annyiszor megtetted már ezelőtt is, nem igaz? – Kíváncsi vagyok, erre mivel tud felelni. Piszkosul kíváncsi. Nem adom meg neki a szóbeli felhatalmazást, de automatikusan elfordulok újra az irányából, s a hanyagul széthagyott dolgaim után kapok. Ha nem állna már alapjáraton is így a helyzet, könnyen fogna el rosszullét a bomlásnak indulni hagyott kellékeim láttán. Nem engedelmeskedem neki… azt amúgy is meg kellene tennem. Pár percet kapott, de nem többet, s ezzel ő is pontosan tisztában kell legyen.
- Egyébként – a szorgos pakolás közben megállok, s keserűen felnevetek, még egy utolsó pillanatra mielőtt hagynám, hogy valami hihetetlenül fantasztikus kitalált mesével kápráztasson el. Van még egy kérdésem, amire azóta választ szeretnék kapni, mióta csak összegabalyodtunk a bárban. – Miért én? Miért pont engem kellett kiválasztanod erre az undorító játékra?
words; 660|| Set || note; Hát ez igencsak vérszegényre sikeredett. ♡



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down
avatar


Mather

Mather
Csatlakozott : 2012. Jun. 06.
Posztok száma : 169
Motto : we are the diamonds that choose to stay coal Titulus : vulgar picture Foglalkozás : ügyeletes fogtündér vagyok Play by : Oliver Sykes
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2014-12-27, 9:49 pm




- Most őszintén, mégis mit vársz tőlem!? – kérdeztem a kelleténél talán kicsit nagyobb hangerővel, sokkal ingerültebben, mint ahogy egyébként indokolt volna.

Az az igazság, hogy rá kellett jönnöm, hogy a rosszfiús imázs nélkül mennyire bántóan átlagos és hanyagolható valaki vagyok, és ez a felismerés, ami olyan erővel vágott mellkasba, hogy majdnem hátráltam is egy lépést, a lehető legrosszabbkor jött. Most lett volna szükségem minden erőmre, minden magabiztosságomra, arra a sunyi kis mosolyra, a helyes pofira, és a kis hajkócolós mozdulatra, ami megnyeri magának az embereket, ami után már nem akarnak velem veszekedni, de Ash Skylar, a lázadozó, nem törődöm határozottsága nélkül egyszerűen csak egy szokásos arc a tömegben, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Továbbá a helyzettel sem tudtam mit kezdeni, a nem is igazán létező kapcsolatunkkal sem tudtam mit kezdeni, sőt, az egész nyomorult életem úgy, ahogy van, felesleges volt, egyszerűen már nem érte meg aggódni tovább. És ha Ash Skylar nem magabiztos, akkor bizony ideges, ez a két opció van, ezen a borzalmasan egyszerű és primitív egyenes két végpontja között mozgok.

- Ha? Mit szeretnél, mi a szart csináljak? – kérdeztem tovább kiabálva, mintha amúgy bármi jogom lenne nekem eljátszani a sértett félt. – Mondjam, hogy sajnálom? Sajnálom, szar ember vagyok! Egy igazi fasz. Mindent elbaszok, mindent tönkreteszek, mindenki csak szenved miattam.

Széttártam a karjaimat, és úgy szobroztam ott a terem közepén, szinte már kiabálva, hátha így majd rám emeli végre a jeges-kék szemeit, mert jelen pillanatban az a hideg kékség volt az egyetlen, ami kicsit lehűtötte volna a forró fejemet. A terv, hogy beszélgetni jöttem, nem vitázni vele, valahogy annyira távolinak és lehetetlennek tűnt, nem is értem, hogyan gondoltam, hogy tudok majd beszélni bárkivel is anélkül, hogy felhúzzam magam, szerintem még sosem sikerült komoly beszélgetést folytatni ordibálás nélkül. Egy főnyeremény vagyok.

- Mi kell még, Carina? Térdeljek le? Kérjek bocsánatot az egész iskola előtt? – nem törődve tovább a lehetséges menekülő utak őrzésével, tettem egy lépést felé, majd még néhányat, vészesen kicsire csökkentve a köztünk lévő távolságot. – Ígérjem meg, hogy nem leszek többet barom? Te is tudod, hogy ezt nem tudnám betartani úgysem. Egy rohadt nagy kretén vagyok.

Ezt az utolsó mondatot leszámítva, nem volt semmim, amit felhozhattam volna mentségemként, vagy inkább mondjuk úgy, hogy akadt, de nem akartam megosztani vele a részleteket, mert ha eddig esetleg nem üldöztem volna ki a világból a jelenlétemmel, ezek után garantáltan menekülne előlem. Abszolút érthető, én magam vagyok a két lábon járó kibaszott őskáosz, és ki akarná ezt önként az életébe? Önző dolog, hogy én akartam, hogy akarja? Érdekelt valaha egy cseppet is, hogy önző vagyok?
Csak álltam ott előtte, már-már zavaróan közel, és maximálisan tisztában azzal, hogy hiába próbálna hátrálni, előbb-utóbb elfogy a terem, és nem tud már hová menekülni. Ökölbe szorítottam az ujjaim, és kényszerítettem őket, hogy szorosan az testem mellett maradjanak, csak így tudtam megakadályozni a kezem, hogy felfedezőútra induljon. Elvégre is, ez talán a lehető legrosszabb alkalom arra, hogy rámozduljak, nem?

- Nem dumálom ki magam. – csóválom meg a fejem – És, nem is játszom veled. Ez csak… ez bonyolult.

Hölgyeim és uraim, elhangzott az évezred legszarabb magyarázata, ezzel maximálisan tisztában voltam én is, de egy kicsi részem valahol ott mélyen remélte, hogy ez elegendő lesz. Lehet ez egy jó kifogás bárkinek is?
Vettem egy nagy levegőt, mintha csak füst lenne, lent tartottam a tüdőmben az oxigént, ameddig csak tudtam, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében, a plafon felé fordulva kifújtam az egészet. Ez segített lenyugodni, rendet tenni abban az őrületben, ami a fejemben zajlott, ám ezek után sokkal nehezebb volt újra ránézni. Féltem, hogy a magamra erőltetett nyugalom nem fog sokáig tartani, hogy elég egy aprócska gesztus, vagy egy gúnyos hangsúllyal elsuttogott szó, és én őrjöngeni fogok, annyira, hogy eddig még nem, ezek után biztosan halálra ijesztem szegényt. Annyira nehéz volt uralkodni magamon, mikor akartam, hogy értse, hogy lássa, micsoda őrület zajlik a fejemben, hogy mennyire zavarosak a gondolataim, mindezt anélkül, hogy nekem el kelljen mesélni őket. Akartam, hogy ismerjen, de leginkább azt akartam, hogy ezekkel együtt, és ennek ellenére ő is akarjon.

- Nem akartam szórakozni veled. – nyögöm ki halkan, bánatos kiskutya szemeim rá emelve – Tényleg, én egyszerűen csak mesterien elbaszok mindent.


Carina  x  683  x ebben  x  erre  x és megint, bocsánat, hogy eddig tartott <3


Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2015-06-23, 1:55 am



Ash & Cara





Egy szavam sincs. És mégis ezer tombol bennem. Láthatatlan féket kötök a nyelvemre, s csak reménykedem benne, hogy később nem megbánással ülök majd a ki nem mondott gondolataim fölött. Pedig ó, mennyi minden kikívánkozik ebben a percben belőlem.
Meg akarom kérdezni, hogy hol volt az elmúlt hetekben? Mit csinált? Arcába üvölteni, hogy én is ott voltam Korfun. S míg, amíg estéről estére végignéztem, ahogy elázva, világát sem sejtvén túrja a homokot a parton semmi másra nem vágytam, mint hogy velem legyen.
Elmondani, hogy mennyire feszélyez most is a közelsége. Hogy akármennyire is gyűlölöm őt, akkor sem akarom, hogy most elmenjen. Hogy még egyszer itt hagyjon.
S bár már a büszkeségem régen elhagyott, azért a józan ítélőképességem mégsem engedi mindezt szabadjára eresztenem. Egy ilyen féltékenységi kirohanást akkor sem engedhetnék meg magamnak, ha tényleg lehetne a kettőnk kapcsolatáról, mint létező dologról beszélni.
Így azonban fojtott dühvel és a torkomat szüntelen kaparó érzéssel állok meg a mozdulat közben, ecseteimmel a kezemben végighallatva mondandóját. Minden egyes kiejtett szóval egyetértek, mégsem adok hangot neki.
Mit vár? Hogy fejemet rázva helyeseljek? „Igen Ash, tényleg egy utolsó tahó vagy.” Nyomatékosításképpen húzhatnék egy ikszet a homlokára a maradék festékkel. De minek is tenném, hiszen ő is tisztában van vele; leírta magát. Mégis érzem, piszkosul zavarja, hogy némán állok előtte. Nem tudom, meddig feszíthetem még ezt az idegtépően régóta nyúzott húrt kettőnk közt, de képtelen vagyok félretenni egyébként jogos dacomat. Bizonyította már, hogy sok gerinctelenségre képes, - talán többre, mint az emberiség nagy százaléka. Azonban bízom benne annyira, hogy elhiggyem, soha nem ütne meg. Azt már, hogy ezt a vak magabiztosságot honnan nyerem, nem az épelméjű emberek hatásköre megérteni.
Majdnem elnevetem magamat, ahogy eszembe jut mennyire elcseszettek vagyunk mind a ketten, ám ekkor tesz felém egy óvatos lépést. Majd lassacskán még egyet. Mintha csak az űzött vadat próbálná nesztelenül becserkészni. Remélem elkerüli a figyelmét, ahogyan ennek hatására alig észrevehetően megremegnek a térdeim. Nem számít, hiszen úgysem fogok összeesni. Ugye? Bár most is olyan biztos lehetnék az igazamban, mint egy perccel ezelőtt. Csakhogy korábbi alkalmakkor is tapasztaltam már, Ash fizika közelsége nagyon szokatlan dolgokat tesz jóformán az egész lényemmel. Ismét képtelen vagyok a szemébe nézni, s hogy némileg enyhítsem a kialakult remegésem arcomat a parkettának mutogatom. Ha jóban lehetnénk, mint régen – ami nagyjából 3 hete volt, bravó Carina. Vastapsot érdemelnék. Szóval akkor most a fejéhez vágnám, hogy ne használjon rajtam fekete mágiát!
Így azonban nem tehetek mást, már megszokott, meleg némaságba burkolózva nézem magam előtt ezt a fiút, s ebben az új megvilágításban látok valamit, amit eddig nem. Ő is ideges. Nem mintha ez változtatna a tényen, hogy magamra hagyott. De ezek szerint őt sem hagyja hidegen ez a veszekedés. Vagy csak jobb színész, mint azt valaha sejteném.
- Ha ilyen az, amikor komolyak a szándékaid, mérhetetlenül sajnálom azokat a lányokat, akikkel játszani szoktál. – ennyi hozzáfűznivalóm volt a dologhoz, ezt azonban már mégsem tarthattam magamban.
Muszáj felnéznem a szemébe. Meg kell erőltetnem magamat, ha fel akarom méri a reakcióit és jelen pillanatban ez az egyetlen, ami alapján tájékozódhatok afelől hogy mi játszódhat le benne. Ha már magától egy mukkot nem képes szólni. Vagy legalábbis értelmes mukkot.
- Nézd én nem akarok veszekedni. – újból elfordítom egy kicsit a fejemet, s hosszan hunyom le a szemem, anélkül hogy láthatná. Utálom, hogy a könnycsatornáim az én akaratomtól független, önálló életet élnek. Percekkel ezelőtt még majd kirobbant az agyam a helyéről, beterítve gyűlölet teljes gondolatokkal az egész szobát, most pedig el akarok pityeregni magam. Fantörpikus. Többek közt ebben is rejlik egyik fő gyengeségem. Képtelen vagyok sokáig haragot tartani, még olyanokkal sem, akik megérdemelnék. – Nem tudom kitalálni, hogy miért jöttél. De ahogy látom, te sem nagyon. Mind kettőnk dolgát megkönnyítenéd, ha annyiban hagynád… ezt. – Még mindig ecsetet szorongató kezemmel hadonászok a köztünk lévő csekély üres téren. - Ha folyton vissza, visszajössz sosem foglak tudni elfelejteni.  Bár amúgy sem garantált, hogy elakarlak.
Az utolsó mondat már csak motyogás formájában hagyja el a számít. Egyszerre félem és  remélem, hogy hallotta. Ha nem hallotta, és itt hagy most, akkor végem. Ha pedig igen, hát akkor utánam a vízözön.

words; 670|| Set || note; Sajnálom ♡ //minden egyéb PM-ben//



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down
avatar


Mather

Mather
Csatlakozott : 2012. Jun. 06.
Posztok száma : 169
Motto : we are the diamonds that choose to stay coal Titulus : vulgar picture Foglalkozás : ügyeletes fogtündér vagyok Play by : Oliver Sykes
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2015-09-09, 11:24 pm




„Ha ilyen az, amikor komolyak a szándékaid, mérhetetlenül sajnálom azokat a lányokat, akikkel játszani szoktál.”

Majdnem kiszaladt a számon válaszként, hogy „én nem” de szerencsére még időben észrevettem magam, és visszanyeltem, mielőtt tényleg kicsúszna, mert ez egy olyan érdektelen kijelentés lett volna, ami után félő, hogy végképp nem akar majd szóba állni velem többet.
Egész eddigi életemben úgy gondoltam, hogyha egy lány elég buta ahhoz, hogy higgyen a szép szavaknak, vagy ha egy pohár vodkanarancs elég ahhoz, hogy egy mosoly kíséretében megszabadítsam a ruháitól, az bizony megérdemli, hogy másnap egyedül ébredjen, és többé ne is hívjam fel. Aztán persze voltak olyanok, akik ennél sokkal nehezebben adták magukat, de a legtöbbjük még így is gyorsan megtört, beadta a derekát, én pedig büszkén és diadalittasan elsétáltam a végén, hogy megint nekem lett igazam, megint én győztem, ismét az van, amit én akarok. Szép lenne most azt mondani, hogy Carina nem egy ilyen próbálkozás volt az elején, azt hazudni, hogy egy undorító, nyálas, rózsaszín romantikus vígjátékban élünk, ahol megpillantottam az elbűvölő kék szempárt a klubban, ezer másik közül rám ragyogni, és tudtam, hogy Őt kell feleségül vennem, de nem lenne igaz. Játszani akartam vele, és nyerni a menet végén, nem törődve a károkkal, amiket okozok, pont, ahogy máskor. Magam mellett tartani, aztán elüldözni, hogy végül újra elmondhassam, engem mindenki elhagy úgyis, ezzel csökkentve azt a kevés bűntudatot, amit olykor érzek. Ő volt az én női verziós Maxxie-m, azzal a különbséggel, hogy most én akartam irányítani, én akartam szó nélkül elszökni, és szíveket törni, hátha az enyém így majd megússza.
Hát nem úszta.
És ez mind ráadásul olyan dolog, amit nem mondhatok csak úgy el szemtől-szembe a lánynak, akit, mint kiderült, sokkal jobban kedvelek, mint azt valaha is gondoltam volna, pedig ennél tökéletesebb magyarázat a hülyeségeimre igazából nincs is, még ha egy merő, kusza, szentimentális faszság is az egész.

- Én… - kezdek bele esetlenül, miután nyilvánvaló, hogy a kijelentés, miszerint tudom, miért jöttem, igazán nem állná meg a helyét most. – Nézd…

Idegesen emelem a kezeim egyszerre, mind a tíz ujjaim a korábban gondosan a helyükre igazgatott hajtincseim közé fúrom, és csak némi mentális győzködés után tudom rávenni magam, hogy ne markoljam meg, és tépjem ki őket marékszámra.
Túl gyenge voltam engedni, túl erős ahhoz, hogy feladjam, túl önző, hogy elengedjem, túlságosan makacs, hogy elfogadjam, ez sosem tudna működni.
Nem is csak ez.
Semmi.

- Nagyjából egy hónapja, a fa alatt állva az udvaron azt mondtad, hogy szereted a kihívásokat. – váltok hirtelen, és kicsit még én sem tudom, hová is akarom terelni ezzel az egész beszélgetésnek csúfolt, kurvára kellemetlen szituációt.  – Hát itt van egy, amit imádni fogsz.

Elengedem a koponyám, magamra mutatok, mintha csak egy kihagyhatatlan lehetőséget kínálnék számára, majd hagyom a karjaim visszahullani az oldalam mellé, és remélem, hogy rá is tudom venni őket, hogy ott is maradjanak.

- Fejts meg, ments meg, szelídíts meg! – emelem fel a hangom kicsit talán jobban, mint indokolt lenne – Kedvelj meg!

Észre sem veszem, mikor indulok el, csak a testsúlyom érzem, ahogy egyik lábamról a másikra nehezedik, közelebb lépek hozzá, lecsökkentve azt a kevéske távolságot, ami eddig közénk feszült. Az ecset, amivel az előbb még hadonászott, kifestve dühös, szomorú szavait, a mellkasomhoz ér, és maszatos foltot hagy, ahogy beleakad a fekete pólóm fehér feliratába.

- Vagy ez már túl nagy kihívás számodra? Nem lepne meg.

Próbálok annyira csiszolni az indulatos szavakon, amennyire tőlem telik, de csak jobban bosszant, hogy a közelsége teljesen megőrjít. Nincs jogom dühösnek lenni rá, mégis az vagyok. Nem kötelezhetem, hogy akarjon az életébe, hogy hunyjon szemet minden hülyeségem felett, de mégis elvárom, bár én sem tudnám megmondani, mire fel.
Szóra nyitom a számat, az ajkaim kis híján súrolják az övéit, és ez belém folyt minden óvodás hisztit, amivel még rontani tudnék az amúgy is szétbaszott helyzeten. Érzem a leheletét az arcomon, a fagyos kék szemeit a bőrömön, az ecset végén száradó festék szagát vegyülni az őt körüllengő illattal, és csak most tűnik fel igazán, mennyire közel is vagyunk valójában egymáshoz. Egy kicsi kellene már csak, hogy… tényleg csak egy fél lépés.


Carina  x  668  x ebben  x  erre  x ennek a számnak annyira jó a dalszövege, hogy majdnem csak azt kontrolcé-kontrolvéztem be ide ehelyett az izészarvalami helyett. bocsihogycsakmost <3


Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2015-09-10, 11:30 pm



Ash & Cara






„Nem kellene közelebb jönnöd.” – Nem kellene, tudjuk mind a ketten. Mégis képtelen vagyok hangosan is rászólni felém egyre csak közelítő alakjára. Gyorsan hátat kéne fordítsak neki, mielőtt még jelenlétével teljesen be nem kebelezi józan valómat. Vagy akár le is guggolhatnék, elkerülve hogy szembe kelljen vele néznem ismét.  Azonban sajnos, ezen sebtében kiötlött varázslatos lehetőségek közül képtelen vagyok választani. Tény, hogy egyik sem venné ki magát idiótábban, mint a másik. De mégis, legalább megmenekülnék attól, hogy közelségétől megrészegülten csináljak valami sokkal nagyobb idiótaságot.
Mire mindez végigfut a fejemen, már régen elvesztem. Bezárva azt az utolsó fél lépésnyi helyet is kettőnk között elvágta az egérutam. Nem fizikai értelemben, hiszen a hátam mögött a szertár ajtó ennél már nem is lehetne szimbolikusabb menekülési irány.
Emlékeztetem magamat, hogy ezt az információmorzsát jól raktározzam el, még mielőtt teljesen elvesztem az eszemet. Pontosan arra az esetre, hogy ha ez megtörténne, legyen hová menekülnöm. Előle. El.
Pillantása szorosan tartja fogva az enyémet, s ekkor már tudom, hogy az amúgy is kocsonyaként remegő térdeim abban az estben sem vinnének innen messzire, ha valahogy sikerülne felülkerekednem az elmémre szállt ködön.
Bár a gondolataim fénysebességet megszégyenítő ütemben cikáznak oda-vissza a fejemben, kívülről olyan lehetek mint egy elcseszett szobor. Szavai elérték a fülem. Próbálnám kitalálni, mégis milyen választ vár, de pechemre sosem voltam jó az ilyesmiben.
„…imádni fogsz.”
Ó, ha csak sejtenéd Ash.
Tudom , hogy csak provokál, bármilyen őszintén és egyben sértően hangzik is. Kizárt, hogy komolyan gondolná. Tisztában vagyok a dolgok tényleges valójával, nem vagyok egy naiv liba. Mégis… semmire sem vágyom jobban, mint rábólintani az ajánlatára. Tudni akarom, hogy milyen az igazi lénye. Mit gondol, amikor a szeme sarkából felém sandít, mert azt hiszi, éppen nem figyelek festés közben. Miért cselekszik úgy, ahogy.
Milyen érzés, amikor a tenyere a derekamra simul, hogy megtartson. Mindent.
S bár az utóbbit már tapasztalhattam, most mégis rájövök, nem az a bizonyos igenlő mozdulat a leghőbb vágyam.  Minden idegvégződésem csak az érintéséért könyörög. Egy pillanat alatt elfelejtem miket is kért tőlem az előbb.
- Ash. -  Neve zihálásként pereg le az ajkaimról és csak ekkor veszem észre, hogy jóformán kapkodom a levegőt. Mellkasom egészségtelenül gyors tempóban süllyed, majd emelkedik meg ismét. – Mit teszel velem?
Még erre az egyetlen kétségbeesett kérdésre futotta tőlem, mielőtt meghajolva testem akarta felett üres jobb kezemet az enyémhez vészesen közeli arcához emeltem. Bőre meglepően puhán üdvözölte az enyémet. Mozdulatom nagyon kétélű célokat szolgált. Hiszen egyfelől ezért az érintésért már egy egész hónapja epekedem, másrészt azonban, így talán megpróbálhatom, ha nem is távolabb tartani magamtól, de legalábbis az eddigi helyén. Nem sok választ el tőle, de tudom hogy ha az orrunk összeér, akkor vége.
Remegő kezem nagyujja, amely eddig tudtomon kívül simogatta Ash finom élű állának a vonalát, most elérte alsó ajkát, ezzel mintegy akadályt képezve közöttünk. Nem tudom meddig álltunk így, minden esetre én egy utolsó pillantás után földöntúli erőt véve magamon mielőtt elhajoltam volna, még a szájára suttogatm; – „Ments meg.”
Ezzel pedig megmakacsolva a lábaimat, hirtelen fordultam meg és masíroztam be abba a bizonyos szertárba, ám az ajtót nyitva hagytam. Direkt használtam az ő szavait. Ezzel a két őszinte szóval krátert ütött a lelkembe és hinni akartam neki. Annyira mocskosul hinni akartam, bár tudtam hogy aligha jöhetek ki én nyertesként a dologból. Nem érdekelt. Sem a védekező mechanizmusom, sem az józan eszem nem tarthatott vissza. Már nem.
Gyorsan az első kezem ügyébe akadó vizespohárba dobtam az eddig görcsösen szorongatott ecseteim, a táskámat pedig nemes egyszerűséggel lehajítottam egy festékeket rejtő kartondoboz tetejére. Egy színpadias mozdulattal végigsöpörtem a szoknyámon, mintha csak ez segítene újra összeszedni a jelenleg darabokban a földön szanaszét heverő lélekjelenlétemet. Tudtam, hogy még mindig ott van kinn, alig másfél méterre tőlem, ahol olyan csúnyán magára hagytam, s tisztán hallja minden szavam.
- Ezt szeretnéd? Ha megpróbálnám?
Igaz, hogy még a saját életemmel sem vagyok tisztában, de gondolom a kettőt együtt is lehet fejtegetni. Bár ez túl szépen hangzik hozzánk. – Megengednéd?
Hajlandó lennék, mindent megtenni, hogy megbízzon bennem. Megkapjam a válaszokat a kérdéseimre, amik nem hagynak nyugtot amúgy is békétlen lelkemnek.
Megfordulok, mert látni akarom az arcát. Mozdulatom közepében azonban megfagy a vér az ereimben egy kattantó zár hangjára. Ash már megint csupán alig pár méter távolságra áll tőlem, mögötte a bezárult ajtóval. Az összes vér kifut az arcomból és egy hajszálnyin múlik, hogy ne kezdjek el kocsis módjára káromkodni.
- A tarkavirágos édes életbe! Ash! Az az ajtó csak kívülről nyílik!


words; 720|| Set || note;Már nem divat bocsánatot kérni, amiért bénuska lett, szóval ide nincsen mit írnom. ♡



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down
avatar


Mather

Mather
Csatlakozott : 2012. Jun. 06.
Posztok száma : 169
Motto : we are the diamonds that choose to stay coal Titulus : vulgar picture Foglalkozás : ügyeletes fogtündér vagyok Play by : Oliver Sykes
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2016-03-31, 10:27 pm




- Nem szeretném, akarom! – dobom tomboló nyolcéves sértettségét idéző szavaimat Cara után, aki szélsebesen eltűnik a szemeim elől, és a másodperc töredéke alatt elnyeli apró alakját a szertár. – Próbáld meg és bukj el te is, mindig ez a vége.

Olyan sértetten vágom hozzá ezeket a szavakat, mintha Ő egyébként tehetne arról, hogy nekem… nos mondjuk úgy, hogy nehéz a természetem, mások meg nem elég kitartóak. Persze, nem tehet, ezt mélyen belül valahol én is tudtam, de akkor és ott, még mindig a bőrömön érezve a vékony, puha ujjait, valamiért elvártam tőle, hogy helyt álljon, hogy ne meneküljön el többet. Fel lehet nőni egy olyan feladathoz, ami még szintén nem nőtt fel magához? De tényleg, miért is vagyok én olyan a nap folyamán már sokadszorra, mint az óvszerreklámokban elrettentő példaként szereplő, hisztis kölykök?
Úgy trappolok be utána, mint egy tornádó, megragadva a fém kilincset, akkorát taszítok az ajtón, hogy az fájdalmas reccsenéssel nekicsapódik a falnak, zajos csörömpölésre késztetve a mögötte lévő szekrényen sorakozó üvegeket a bennük lapuló ecsetekkel és ceruzákkal együtt.

-  Persze, hogy nem engedném meg – nyögöm a legkevésbé sem biztató szavaim válaszul – A farkasok kolibriket reggeliznek, és tudod…

Alapjáraton borzasztóan bosszant, ha valaki belém folytja a szót, és nem tudom befejezni a mondatot, de most, Carina rémült arcát látva megszólalt az én suta kis fejemben is a vészriadó, aztán pár perc csúszással összeraktam a kirakós darabkáit, és összepárosítottam a kattanó hangot azzal a ténnyel, hogy én bizony most kurvára bezártam magunkat ide. Egy röpke gondolat erejéig persze még reménykedtem, hogy csak csukódott, és nem záródott, de erre a rám szegeződő rémült kék szemek gyorsan rácáfoltak.

- Ohh – reagálok sokatmondóan arra a mondatra, amit ebben a helyzetben senki, de tényleg, senki nem akar hallani. „Az ajtó csak kívülről nyílik.” – A faszba...

Egy hosszú, ugrásnak is beillő lépéssel az ajtó elé vetem magam, és mint aki nem hisz abban, hogy ez egy szaros mozivásznon kívül máshol is megtörténhet, veszett iramban cibálni kezdem az ajtót.
Húzom, rántgatom, tépem, sokkal kevésbé szofisztikált kommentárok hadát szórva a tömör fára, mint amit az imént Carina szájából hallhattam, hiába.

- A kurva isten bassza meg ezt a szart. – ökölbe szorított mancsommal vadul ütni kezdtem az ajtót, ami csupán lustán elnyeli az összes zajt, tompa puffanásra redukálja minden igyekezetemet. – De gyűlölöm ezt a nyomorult iskolát, nyílj már ki, te szar!

Akaratomon kívül taktikát váltok. Csak a mozdulat közepénél tűnik fel, hogy mit is csinálok, de akkor már késő, a szakadt kis Vansbe bújtatott jobb lábam már túl nagy lendületet vett ahhoz, hogy megállíthassam a folyamatot, a cipőm orra hatalmasat dörren az ajtón, ami mind a hatvannéhány kiló tömör haragomtól tokostul beleremeg, de más nem történik. Az ajtó még mindig zárva, mi még mindig rossz oldalán vagyunk, Carára rá se kell néznem, hogy tudjam, hogy még mindig rémült, és legalább garantáltan összezúztam a nagylábujjamat is.
Végső elkeseredésemben nekivetem a hátam az egyetlen menekülési útvonalnak, utolsó próbaképp még megtapogatom a nadrágom mindkét zsebét, hátha mégis nálam van a telefonom, de felesleges is, tudom, hogy nem járok sikerrel. Lemondó sóhajjal csúszok le a földig, a mozdulattól halkan reccsenő térdeimet kinyújtva kényelembe helyezem magam a padlóm, a hátam továbbra is rendületlenül támasztva az ajtófélfát.

- Szerintem helyezd magad kényelembe, az iskolatakarító személyzet szorgos munkáját ismerve a holnap reggeli első óra kezdetéig itt leszünk. – ráemelem bánatos barna szemeimet, és az előbb elhangzott felhívást nyomatékosítva még meg is paskolom magam mellett a hideg földet.

Persze, terveim között szerepelt már egy ideje Carinával tölteni az éjszakát, de momentán ez a fajta lehetőség még csak fel sem merült az elképzeléseim között, ami megmagyarázza, hogy életemben először miért nem örülök, hogy egy csajjal fogok aludni.



Carina  x  599 x ebben  x  erre  x kis meglepetés, kis kedvesség, kis ajándék. c:


Vissza az elejére Go down
avatar


Pierson

Pierson
Csatlakozott : 2014. Feb. 24.
Posztok száma : 46
Motto : "Every wound will shape me, every scar will build my throne..." Age : 23 Titulus : The Hummingbird Foglalkozás : Tanuló Play by : Hannah Snowdon
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2016-04-16, 1:25 am



Ash & Cara






Ha eddig azt hittem tudom milyen megélni a legrosszabb rémálmomat, nos bártan kijelenthetem, hogy mérhetetlenül naiv liba voltam. Mert EZ a jelenlegi helyzet, most egyszerre mindennél keserűbbnek tűnik.
Amióta csak Ash-t megismertem, minden találkozásunk után egy bizonyos mondat motoszkált a fejemben; „ennél rosszabb már úgysem lehet…” – a jelenlegi lelkiállapotomban képtelen vagyok megítélni, hogy ez mennyire jó ómen kettőnk jövőjére nézve. Hiszen harminc másodperccel ezelőtt még arról volt szó nem? Hogy mi lesz velünk?
Egy dolog azonban biztos.
Ash Skylar ezúttal sem okozott csalódást.
Mondhatnám, hogy meglep, hogy mindig ilyen elbaszott szituációkba kerülünk, de a szarkazmusom helyett a hirtelen pánik hamarabb eluralkodik felettem, s érzem hogy pillanatokon belül felül is kerekedhet rajtam, ha nem teszek valamit. Bármit.
A lábaim az akaratomon kívül is saját életre kelnek és ösztönszerűen kezdenek fel alá járkálni azon a pici területen, hogy úgy tűnjön, csinálok is valamit a fejemben lezajló végeláthatatlan halál-elméletek gyártásán kívül. A háttérből tompán érzékelem a velem együtt csapdába esett fiú kétségbeesett és teljesen hiábavaló próbálkozásait, de nincs erőm rászólni, hogy feleslegesen püföli az ajtót. Majdcsak rájön…
Miért kerülök folyton ilyen szituációkba? És miért Vele?
Ez az egész annyira ironikus. Heteket töltöttem azzal, hogy minden lépésemet napokkal előre megterveztem, nehogy csak véletlenül is összefussak vele. És most bumm, itt tölthetjük az éjjelt. Aminek valószínűleg, rajtam kívül minden más heteroszexuális lány örülne ezen a bolygón. És minden bizonnyal az egyetem minimum ötven százaléka el is mondhatja magáról… Erre a gondolatra pedig, a pánikom mellé némi harag társul és erőlködnöm kell, hogy ne homályosodjon el a látásom a feltörni kívánkozó könnyek hatására. A franca már, hogy én mindenen sírok. Szedd össze magad!
- Ennyi volt? – fordulok felé, amint – véleményem szerint meglepően hamar – feladja a harcot a biztonsági ajtóval, s látszólag beletörődve a sorsába leül a földre. Az én lábaim azonban nem lelnek megnyugvást még az egyenesen rám szegeződő, szelíd, barna szempárban sem. Vagy pontosan amiatt.
Nagyon nem lenne jó most elbőgnöm magam. Megállok végül, vele szemben és gyorsan a homlokomhoz emelem mindkét kézfejem, hogy elbújva mögöttük kicsit rendezhessem az arcvonásaimat. Ha most engedem, hogy a félelem elborítsa az agyamat azzal csak azt érem el, hogy ő is kiboruljon. Bár nincsenek tapasztalataim, van egy olyan sejtésem, hogy Ash nem kezeli jól a síró lányok társaságát. Mondjuk nem tudom miért is foglalkozom azzal, hogy neki mi a jó. Ja igen, mert vele ellentétben én képes vagyok emberi érzéseket táplálni, mint például empátiát is.
- Csak egy percet kérek és összekapom magam. Ígérem. – válaszolom még mindig csukott szemekkel, majd a sarokban felszerelt mosdókagylóhoz sietek. Megnyitom a csapot és hosszú másodpercekig a folyó vízsugár alatt tartom kézfejeimet. Az egyiket onnan a nyakamhoz emelem és kiengedek egy mély sóhajt a torkomon. Nem tudom, meddig állok ott így ebben a pozícióban megmerevedve, de érzem az idegeim lassú csitulását. Nos, legalább szomjan nem fogunk halni…
A polchoz nyúlok a tiszta rongyokért, amikbe esetlegesen az ecseteket töröljük festés közben, és kettőt a víz alá tartok belőlük. Alaposan kicsavarom őket és az egyiket visszateszem a nyakamra, mit sem törődve azzal, hogy a felsőm már így sem mondható a legszárazabbnak. Valahogy most az sem tudna érdekelni, ha egyáltalán nem lenne rajtam a ruhadarab. A jelenlegi helyzeten nem sokat tudna rontani…
Ugyanezen a ’minden mindegy’ alapon végül lehuppanok az ajtó tövébe Ash mellé figyelve arra, hogy a szoknyám a helyén maradjon és hátradöntve a fejemet ismét lehunyom a szemeim. Megpróbálok a hűs, nyugtató érzésre koncentrálni a nyakam felhevült bőre ellen, s a másik rongyot egy szó nélkül felé nyújtom. Vagy használja, vagy nem. Különösebben nem érdekel, de ez egy olyan gesztus amit teljesen automatikusan bárkiért megtennék aki hasonló szituációba keveredik velem.
- Na hol is tartottunk az előbb? – Jobban belegondolva én már el is felejtettem. Az érzéseket, a haragot, a fájdalmat a tagadást nem. De a szavak teljesen elillantak, amiket az elmúlt fél órában egymáshoz vágtunk. – Azt hiszem elérted a célod. Most már kénytelen vagyok meghallgatni bármit, amit mondani szeretnél. – a hangomban nincsen semmi bántó, még egy félénk mosolyt is megengedek kiülni az arcomra, amikor végül újra kinyitom a szemem és oldalról ráemelem a tekintetem.
- Csak próbáljuk meg túlélni ezt az éjszakát egy újabb pánikroham nélkül. Kérlek.
Szeretném elhinni azt a dolgot a jövőről. Szeretném ha megengedné, hogy megpróbáljam. Szeretném, ha működne. Tényleg szeretném.
words; 699|| Set || note; Sugar we going down…♡



   
   
"Remember the moment you left me alone,

and broke every promise you ever made."

Vissza az elejére Go down
avatar


Mather

Mather
Csatlakozott : 2012. Jun. 06.
Posztok száma : 169
Motto : we are the diamonds that choose to stay coal Titulus : vulgar picture Foglalkozás : ügyeletes fogtündér vagyok Play by : Oliver Sykes
Felhasználó profiljának megtekintése

TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   2017-05-25, 11:13 pm




Az egész olyan rohadt szürreális is lehetett volna, olyan bántóan valótlan, ha épp nem velem történik, de így, hogy a saját bőrömön éreztem a helyzet kegyetlen realitását, egy idő után inkább tűnt rohadt kellemetlennek a szituáció, mintsem filmvásznas produkciónak. Mennyi a valószínűsége, hogy magadra zárod az iskola egy olyan ajtóját, amit nem lehet kinyitni belülről? A moziban sok, na de a való életben? Igaz, ez elkerülhető lett volna, ha valaha is megfordulok az egyetem bármelyik szertárában is, mert gondolom, mindegyikhez kulcs kell, hogy elkerüljék az olyan kis enyveskezű faszfejek viccesnek gondolt fosztogatását, amire az én gimnazista éveim során is nem egy példa volt. Buta kis tizenhat éves fejjel a legnagyobb királyság volt sötétedés után beosonni olyan helyekre, ahol  egyébként fényes nappal büntetlenül tartózkodhattunk, vastag, fekete filctollal felfirkálni a béna kis kódneveinket a létező összes sík felületre, és haszontalan tárgyakat összelopkodni, amiket aztán szanaszét szórva a szobánkban trófeaként őriztünk. De ez most teljesen más volt, kevésbé szándékos, kevésbé szórakoztató, és az egyetlen, amit ellopnék is túl becses ahhoz, hogy trófeaként őrizhessem.

- Minden időm a tiéd. – óvatos szavaimat alig lehet hallani a rendületlenül csobogó vízsugár morajlása mellett, de nem is igazán várok rá feleletet, csak amolyan jelentéktelen megjegyzésként engedem útjára, hogy még véletlenül se maradjunk beszéd nélkül.
Nem nézek rá, fáradt szemeim a szembe falat fixírozzák, veszettül próbálnak bármiféle érdekeset keríteni a polcokon gondosan elhelyezett művészeszközök áradatában, de végül csak lemondó sóhaj kíséretében megbékélek egy halom, szebb napokat is látott olajfesték összenyomorgatott tubusainak kesze-kusza körvonalával.
Nem próbáltam megnyugtatni, mindig is béna voltam az együttérzésben, megpróbálni sem lett volna értelme, csak csendben örültem, hogy a szédítően monoton fel-alá járkálást lecserélte a sokkal kevésbé monoton pancsolásra, amivel saját, személyes kis pánikrohamát igyekezett csitítani.

- Ugye legalább klausztrofóbiád nincs? – kérdezem már majdhogynem érdektelenül, ahogy mellém huppan, tetovált ujjaim a felém nyújtott, vizes rongy köré fonódnak, köszönöm helyett csak egy óvatos biccentéssel jutalmazom a gesztust.
- Nem szándékosan zártam be magunkat, a faszom gondolta, hogy ezek a szar ajtók egyirányúak. – húzom el a számat, ujjbegyeimmel rendületlenül gyűrögetve a nedves rongydarabot, amit az imént kaptam, amolyan mellékcselekvésként használva a mozdulatot, hogy még véletlenül se kalandozzanak más felé a kezeim – Egyébként, ha elértem volna a célom, most a szobám foglya lennél, az sokkal komfortosabb.  
A szavaimat egy rövid, párszótagos, feszült kis nevetés követi, ami szinte azon nyomban elhal a gondolattal együtt, hogy mi lenne, ha tényleg a szobámba lennénk bezárva éppen. A vigyorom viszont marad, kényelmesen elterül a buta kis arcomon, és alig észrevehetően szélesedik, ahogy Cara szavai elhagyják a csodás ajkait.
- Nem hiszem, hogy nekem gondom lenne vele, én elég gyakran vagyok összezárva magammal, már egy ideje nem ijeszt meg. – intézem a szavaimat a polcnak, amiről még mindig nem vagyok hajlandó elszakítani a tekintetem. Nem, mintha nem lennék tisztában azzal, sokaknak mennyire nem jelent örömöt a társaságom, és nem, mintha ez a legkevésbé is érdekelt volna valaha is, most viszont kivételesen örültem volna, ha az évek alatt sikerül legalább egy kicsit is szerethető jellemet összekaparnom magamnak, hogy ne legyen ennyire kínszenvedés velem lenni. Hihetetlen ez a nő, alig ismerem, és tessék, máris belém kényszerítette ezt a faszom megfelelési kényszert.

- Igazából, nem tudom, mit szeretnék mondani… – hazudom, mert valójában pontosan tudom. Azt, hogy mit szeretnék, pontosan tudom, de abban, hogy mennyi fér bele a realitás szűkös kis mezejébe, már nem vagyok biztos. Abban, hogy jók lennénk-e egymásnak, hogy működnénk-e, vagy csak megégetnénk a másikat. – Eredetileg bocsánatot kérni jöttem. Nem azért nem kerestelek, mert nem akartam, csak…

Csak? Csak miért? Miért vagy egy ekkora seggfej, Ash, magyarázd el neki. Dehogy magyarázod, ránézni is gyáva vagy, te fasz.

Ujjaim rendületlenül gyűrögetik a nedves rongydarab sarkát, a belőle suhanó sebes vízcseppek már teljesen eláztatták a nadrágomat, de mivel én az a fajta ember vagyok, aki amúgy is mindig a farmerjába törli a piszkos mancsait, egy kis víz sem fog igazán zavarni.
A polcot fixírozom, a festékes tubusokat, az égbe meredő, végtelenhosszú ecseteket, a nedves nadrágomat, a jobb napokat is látott, vizes anyagdarabot, mindent, amit csak tudok, csak Őt ne kelljen. Úgy tűnik a fene nagy magabiztosságom a zárt ajtó másik oldalán hagytam. Ez már csak azért is kellemetlen, mert ezzel a tutyi-mutyi Ash Skylarrel nem igazán tudtam én sem mit kezdeni, nem, hogy még Ő.

- Csak… ahhgrr. - morranok fel a mondatom befejezéseképp. Igen, az esszéimben is ilyen szépen fogalmazok, ezért álltam bukásra irodalomból minden egyes szaros évben a középiskolában.
Nem tudtam, mit mondjak, mert hát az, hogy „ez bonyolult” eléggé szar kifogásnak hangzott, mert hát velem szinte minden bonyolult, erre már egészen biztosan Cara is rájött. Gyakorlatilag bujkáltam előle, hogy ne kelljen találkoznunk, a tavaszi szünet alatt vakrészegre ittam magam, hogyha véletlenül látom, akkor se ismerjem meg. Erre most mégis milyen kifogást hozzak fel? „Bocsi, csak tudod Maxxie és köztem volt néhány zűrös ügy, és helyre akartam hozni. De nem sikerült, szóval akkor most itt vagyok megint.” Nem vagyok a szebbik nem szakértője, de azért még szerintem is rossz ötlet azt mondani, hogy lehet a szamár, mert a lóval nem működik már a dolog.
Jó, elbasztam, bocs. Számít ez még egyáltalán? Csak bocsánat, nem akartalak átbaszni, tényleg.




Carina  x  841 x ebben  x  erre  x olyan rég voltam már Ash, hogy el is felejtettem, hogy kell vele írni, bocsihogyilyen.


Vissza az elejére Go down

Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Cara & Ash;; rajzterem   

Vissza az elejére Go down
 
Cara & Ash;; rajzterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Cara Delevingne

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Abbey Mount School :: Welcome to Abbey Mount :: Földszint :: Első Emelet :: Tantermek-
Ugrás: