A világon három nagy hazugság van. Egy - "már átutaltuk a pénzt a bankszámládra". Kettő - "ígérem, hogy nem élvezek a szádba". Három - ...na igen, bármennyire is próbálom ezt felidézni magamban, kurvára nem megy. Pedig ezen gondolkodok már három napja, amióta csak Ellie megjelent a szüleim házának ajtajában és közölte, hogy az ünnepeket nálam tölti. Fogalmam sem volt, honnan szerezte meg a szüleim Bordeaux-i rezidenciájának címét, de elég ijesztő volt... Minden esetre nem dobhattam ki. Sajnos.

Igazából utálom a karácsonyt; amikor anyám közölte, hogy sajnos ebben az évben sem csapódott meteorit Charlotte nénikém házába és idén is meglátogatnak minket a családi hagyománnyá vált karácsonyi vacsora keretein belül, egy ideig azon is gondolkodtam, vajon hogy tudnám úgy megmérgezni őket, hogy senki se jöjjön rá, hogy én voltam. Vagy csak elég lett volna nekik megmutatni Ellie-t a tonnányi mennyiségű sminkjével együtt, de ettől a traumától inkább megkíméltem őket végül. Mondjuk, ha úgy nézzük, találkoztak vele - ez az ostoba a karácsonyi vacsora kellős közepén közölte az egész famíliámmal, hogy összeházasodunk, miután befejeztük az egyetemet. Apám majdnem belefulladt a vörösborba, anyám leájult a székről, Charlotte nénikém meg elkezdett kérdezősködni, hogy fogjuk elnevezni a gyerekeinket. Ellie készségesen válaszolt minden kérdésére, amíg én azon gondolkodtam, vajon mi a fene volt ebben a lányban, hogy én valamikor vele akartam leélni az életem.

Az előző éjjel a diszkóban felszedett lány közben felállt az asztal alól és a száját törölgetve kezdett el papolni nekem valamiről, amit nem is igazán hallgattam. Unottan kavargattam a tálamban lévő müzlit, ami jobb híján már szétázott a tejben, és ez csak még jobban elvette az étvágyam, meg az életkedvem is. Egy hosszabb pillanatig még arra is vetemedtem volna, hogy felnézzek az előző éjjeli programomra, de végül inkább mégsem tettem (nem akartam korán reggel tizenegykor szívbajt kapni, ha esetleg a lány mégsem lenne olyan szép, mint amilyennek láttam másfél üveg vodka után. Igazából kurva másnapos vagyok, és mindegy is lenne, de... nem.
Csapódik az ajtó, én pedig magamra maradok a csendben a müzlis tálammal, amit legszívesebben a lehető legmesszebb tolnék az asztal lapján, de mégsem teszem. Nem lehet - az egész tele van szórva különböző papírfecnikkel, kisebbekkel - nagyobbakkal, és mindegyiken telefonszámok, amik nagy része már ki sem csörögne, ha tárcsáznám őket. A halom legtetején állott zöld névjegykártya, amin pszeudobarátságos halványkék betűkkel ott áll, hogy "WE CAN HELP", meg hogy drogsegélyvonal. Haha. Kurva jó vicc.
Remegő kezem a cetli után nyúl, majd miután megbizonyosodok arról, hogy ez itt tényleg nem a Jackass, eltépem a névjegykártyát, majd a maradékait ledobom a földre. Nem ártana itt feltakarítani. Azt persze már most tudom, hogy ez sosem fog megtörténni, mert amióta két lábbal rúgtam ki az életemből Ellie-t, nincs még egy olyan eszement nő, aki engem elviselne pár óránál tovább.

A kanapén heverek, előttem a kávézóasztalon injekciós tű, amit ezelőtt már kétszer használtam, és amit ideje lenne kidobni, de annyira lusta vagyok mozdulni. Várom a szokásos pörgést, az adrenalinlöketet, de már a metadon sem adja meg azt, amire vágyok. Úgy zuhan vissza a fejem a párnák közé, mintha a gravitáció hirtelen háromszorosára erősödne, és hirtelen kedvem támad kidobni a tévét az ablakon, mert az Idol ismétlésében megint valami orbitálisan tehetségtelen nőszemély vinnyog. Mindjárt szétszakad a fejem.
Pár perccel később már a vécékagyló fölött görnyedve próbálom összeszedni magam, de a gyomrom nemet mond, és a következő néhány órát a fürdőszoba hideg padlóján töltöm, miközben a telefonom szüntelenül csörög valahol a kinti káoszban.

Fogalmam sincs, miért hívtam fel Ellie-t, de már nem dobhattam ki, ha egyszer bejött. Nem tudom, mi a francért öntöm ki neki a szívem, kezdve a drogproblémáimtól
(- nekem nincsenek problémáim!
- lófaszt nincsenek, majdnem túladagoltál!
- ne oktass ki, nem vagy az anyám!)
egészen addig a bizonyos barna szempárig, ami rabul ejtett. Látom Ellie-n, hogy tudja, kiről beszélek, és hogy pont Ő az oka annak, hogy őt ejtettem. Mégsem dühös. Csak figyelmeztet arra, hogy vigyázzak, mert a kiszemeltem nem olyan, mint ő
(-még csak az kéne, hogy olyan legyen, mint te!
- miért, milyen vagyok?
- ostoba, hogy az exed lelki világát ápolgatod, ahelyett, hogy szimplán kielégítenéd.)
és ha őt ugyanúgy kettétöröm, mint annak idején Ellie-t, akkor a szöszi saját kezűleg kaparja ki a szemem. Ezt nem igazán fogom fel, de megköszönöm neki a lelki támaszt és elküldöm melegebb éghajlatra. Azt mondja, nem megy el, amíg ki nem takarít - ezt rá hagyom, amíg a jelenléte nem fog kínosan zavaróvá válni.

Eltelik pár óra. A kanapén fekszem még mindig és maszturbálni próbálok, de semmilyen gondolatra nem áll fel a farkam. Rágyújtok, és mikor megégetem magam az öngyújtó lángjával, végre eszembe jut a harmadik nagy hazugság: "szeretlek".

Üdv, a nevem Francois Martin Bellefleur, 22 éves vagyok, 1992. január 2-án, Bordeaux-ban láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem francia. Jelenleg diák vagyok és a Winster house csoportba tartozom. Vinnie Woolston arcát vettem kölcsön.