Kilenc éves voltam, amikor megkaptam az első egyesemet az iskolában. A mai napig emlékszem, hogy amikor kézhez kaptam a lapomat a rajztanár kezéből, elkezdtem sírni és kirohantam a teremből, és meg sem álltam hazáig. El akartam mondani anyának, hogy a "kövér és csúnya tanár néni" elégtelenre értékelte a rajzomat, mert nem tetszett neki, hogy Hófehérkének tetoválásai voltak és az almából, amibe bele akart harapni, sötét füst szállingózott az ég felé és koponyára emlékeztető alakzatban ért véget. Az egész tervemben csak ott volt a hiba, hogy amikor hazajöttem, anyámat éppen apám méregdrága bőrkanapéján kefélte a kertészünk, aki a maga tizenkilenc évével akár a bátyám is lehetett volna.
Annyira el voltak foglalva egymással, hogy észre sem vettek; jó ideig álltam a nappali ajtajában, és akkor fogtam fel, hogy a szerető család képe csak egy illúzió volt és az igazság az, hogy ez az alma a fénylő vörös héj alatt rothadó belsőt takar. Nem emlékszem, mikor rohantam ki onnan; de arra emlékszem, hogy a rajzom ott maradt a padlón, és ugyanott találtam rá, amikor két nappal később hazahozott a rendőrség, koszosan, éhesen, átfagyva.


Tizenöt éves Delia a sitten, első felvonás.
- Neve?
- Luke Skywalker. - Úgy bámul rám, mintha még életében nem látott volna tinédzsert. Terpeszkedik az asztal túlsó felén, kétajtós szekrény méretű hátsó fele kétoldalt lelóg a székről, és fogadni merek, hogy pont arra gondol, hogy ha nem kéne most itt ülnie a tizenöt éves, hullarészeg énemmel, most biztos a feleségét kefélné a konyhaasztalon.
- Szórakozol velem? - A halántékán lüktet egy ér, elvörösödik, tudom, hogy kegyetlenül dühös rám. Vajon szép felesége van?
- Maga az apám? - Ignorálom a kérdését, tovább húzva ezt a játékot, amibe már akkor belekezdtem, amikor összeszedtek a bevásárlóközpont parkolójából. Egyik kezem a zsebeimben matat a cigim után, de azt is elszedték, a hamis személyimmel és a diákigazolványommal együtt. Idegesen morranok fel, homlokom az asztallapra támasztva.
- Szerencséd, kölyök, hogy nem, mert már rég kaptál volna tőlem néhány atyai pofont.
A szavaira felkapom a fejem, ajkaim fagyos mosolyra húzódnak, ahogy végigfürkészem az arcát. Elég lenne csak provokálni és meg is ütne, itt és most...
- Üss meg, ha akarsz. Csak te járnál szarul. - A nevetésem betölti az apró kihallgatószobát, a rendőrtiszt pedig feláll a székéről, hátrarúgva a bútordarabot, ami hangos csattanással ütközik a falnak. Már emeli is a kezét, hogy megüssön, amikor nyílik az ajtó és egy fej jelenik meg a résben.
- Engedd ki, Dirk, az apja letette érte az óvadékot.
Vigyorogva állok fel az asztaltól és kerülöm meg a kétajtós szekrény méretű fazont.
- Legközelebb aztán cigi és kávé várjon.
Vállon veregetem, majd távozok, és fogadni merek, hogy még a folyosón is hallom a morgását, miszerint legszívesebben kitekerné a nyakam. Még mielőtt elválnának az útjaink, apám még biztosít arról, hogy legközelebb nem fizet értem; a képébe röhögök és azt mondom, úgyis meg fogja tenni. Nem is tudom akkor még, mekkorát tévedek.


Tizenöt éves Cora a sitten, második felvonás.
Ugyanaz a rendőrtiszt ül velem szemben, aki legutóbb, dülledt, varangyos békára emlékeztető szemei alatt sötét karikák húzódnak, bőre szürke, és egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy akár el is mehetne statisztának a Zombieland következő részébe. Szinte éget a vágy, hogy megkérdezzem, hogy alakulnak a dolgai a feleségével, de látom, hogy az ujjáról hiányzik a gyűrű és rájövök, hogy valószínűleg azóta elváltak. Vagy szeretője van.
Nem, határozottan elvált.
- Ki dugta még rajtad kívül?
A toll megáll a kezében, halk koppanással esik az asztallapra, amikor rám néz. A tekintetében gyűlölet és düh lángol, de újfent csak nevetéssel reagálok, mint mindig. Valamit sziszeg arról, hogy semmi közöm a magánéletéhez, és egy ideig ezzel ugratom; egészen addig, amíg fel nem ugrik (a súlyához képest kifejezetten gyorsan mozog) a székéről és fel nem ránt engem is. Ujjai a torkomra kulcsolódnak és a falhoz szorít. Hörögve kapok levegő után, nem is figyelve arra, amit mond, egészen addig, amíg el nem enged.
- Ne hidd, hogy ezt elfelejtem... Apám úgyis megint kivisz, beperellek, te beteg állat.
Akkor már nem figyel rám; befejezi a papírok kitöltését, leveszi az ujjlenyomataimat, majd még mielőtt távozna, visszaszól az ajtóból:
- Apád nem fog jönni.
És hogy rohadjon meg, igaza van.
Három napot fonnyadtam a sitten, mire édesapám volt oly' kedves hogy mozdítsa a hátsó felét és kiszedjen a rácsok mögül. Egy szó nélkül vezetett ki a parkolóba a kocsijához, és csak akkor méltatott észrevenni a jelenlétem, amikor hazaértünk.
- Remélem, tanultál ebből valamit.
- Persze. Vodka után nincs tequila.
Az arckifejezésén látom, hogy nem ezt a választ várta.


Helló, a nevem Cordelia Aidela Lynch, tizennyolc éves vagyok, fotográfia szakos, elsőéves egyetemista és nem, ez itt nem a Jackass. Ha most feltetted magadnak a kérdést, hogy mégis mi a fenét keresek én az egyetemen ilyen múlttal, mint ami nekem van, megsúgom, hogy fogalmam sincs. Valahol mindig is érdekelt a fotográfia és a modellkedés, talán ezért is kaptam az alkalmon, hogy azt tanulhassam, amit szeretek. Ja, hogy ezt talán nem a legbalhésabb házban kéne tennem? Who cares. Amíg apám pénzeli a tanulmányaimat, nincs miért aggódnom.

Üdv, a nevem Cordelia Aidela Lynch, 19 éves vagyok, 1995. március 15-én, Chicago-ban láttam meg a napvilágot. Nemzetiségem amerikai. Jelenleg diák vagyok és a Mather house csoportba tartozom. Biały Wilk arcát vettem kölcsön.