offline   Hozzászólás link2012-04-23, 21:08 Hozzászólás idézése Hozzászólás szerkesztése Hozzászólás törlése Tag IP címe << STÉPHANE ARTHUR LAROUX >> ❝Till I was safe
upon the other side
Of the international
dateline❞ Születési hely és idő.Clunie, Fr. 1994. November 23. Kor. 17. Szexuális orientáció. Maga se tudja. Szociális állapot. alsó-közép osztály. (ösztöndíjas) Csoport. fiúdiák - Spoiler:
becenév.Stéphane. Nem szereti, ha becézik.különleges ismertetőjegy. --- nem. férfi osztálya. 11
Family:Anya.Egész pontosan melyikre gondolsz? Aki megszült engem, aztán lerázott, hogy apám neveljen egyedül hat éves koromtól? Aki utána lett az anyám három éven át? Aki nem is az anyám volt, csak apám takarítónője? Az, aki igazából férfi volt? Vagy akit már lassan két egész éve tartott apám ágymelegítőként, mire kiderült, hogy voltaképpen, menyasszonynak is jó a nő? Szóval, öhm… hogy is mondjam? Kínos és furcsa ügy ez. Szerintem nincs anyám. Legalábbis az, hogy lassan fél éve nem kaptam egy kibaszott képeslapot se tőle – ő pedig nem kapott tőlem már négy éve – nem sokat tesz hozzá, hogy tényleg anyunak hívjam a személyimen megnevezetett Carla Ramos nevű nőszemélyt. Ah, ne, most ne sajnálj. Voltaképpen mélységesen leszarom.Apa.Gérard Paul Laroux a. k. a. az apám, aki úgy negyvennégynél többnek soha nem vallaná magát, szóval a valós koráról nekem illetlenség lenne beszámolni. Egy olyan parfümös cégnél dolgozik, a megrendeléseket szervezi, vagy öhm… nem tudom. Egyébként róla és rólam az a kapcsolatszerű valami… aaaaz… öhm… hm. Hát, igazából szerintem egyikünk se gondolkodott még el rajta.Testvér.Carla Ramos újraházasodott, és született rajtam kívül két gyereke. Marie, kilenc éves, cuki kis iskolás, illetve Louis, aki azt hiszem, négy, vagy öt éves, és nem tudom, mit csinál. Ami azt illeti, soha életemben nem láttam még egyiküket sem.Egyéb hozzátartozó.Hát… biztos van.Like,Dislike:Like: Szeretem magamat – egy egoista vagyok. Szeretem a barátaimat, kevés van, de értük a tűzbe tenném a… nem, a kezemet azért nem, de az I-podomat biztosan. Ha már itt tartunk, imádom a I-podomat is. Meg szeretem Portugáliát, és így utolsónak a Coca-Cola-t. Ha nincs sör, ez is megteszi. Dislike: Csúnya dolog, tudom-tudom, de sosem rajongtam különösebben a családomért. Utálom a tényt, hogy francia vagyok. Nem szeretem a várost és az iskolát sem, bár az örökös angliai hideggel egész megvagyok. Nem úgy a jégkirálynőkkel. Ki nem állhatom, ha egy lány, hiába puhítod, nem engedi, hogy megadd neki a kegyelem döfést… Ja, csalódni se szeretek nagyon, kell nekem a sikerérzés, és, már megvolt az öt, nem? The Story.....
Magamba töltöttem a harmadik whisky-kólámat is. Ez a jó az ilyen helyekben, senki nem kérdezi, elmúltál-e már huszonegy éves, csak adják, amit kérsz, azt pedig gond nélkül megihatod. Egyedül voltam, a bárpultnál ültem. Chuck, egy barátom, meg egy másik közös haverunk úgy tíz perce léphetett le. Azt mondták, korán kell keljenek holnap, és amúgy is későre jár. Hívtak engem is, hogy menjek, de nem volt kedvem. Éjfélre sem járt még, nem a legalkalmasabb időpont, hogy hazakeveredjek, nem?
Amúgy eléggé le voltam rohadva, nem tudom, pontosan miért. Illetve talán több oka is volt, de egyik sem jut hirtelen eszembe. Egyszerűen csak rossz kedvem volt. Olyasmit éreztem, mintha épp az előbb rúgtak volna gyomorszájon, nem teljes erővel, de azért jó sokat beleadva. Öregem, látnod kellett volna! Ott könyököltem a pulton, közben a másik kezemen a mutatóujjammal köröztem a pohár szélén (láttam egyszer egy filmben, hogy valaki ezt csinálta, és ilyen tök jó hangot adott ki a pohár, bár kételkedtem, hogy nekem sikerülhet…), és így összességben elég szánalmasan hathattam.
- Hello, ne haragudj! Nincs véletlenül egy cigid? – valaki a vállamra rakta a kezét, közben fölém hajolt. Nagyon szorosan, a mellkasa a hátamhoz simult. Elfordítottam a nyakamat, pont úgy állt meg, hogy más mozgásra ne is legyek képes. Hirtelen mindössze annyi ugrott be: ez meg ki a fasz lehet? Mindenesetre elkezdtem a zsebeimben kutatni, közben az alak egy fél lépéssel hátrább állt. Így legalább már levegőt kaptam.
- Nincs mázlid. – vontam meg a vállam a kutatás befejeztével, majd elfordultam a széken, úgy, hogy az arcom vele szemben legyen. Végig mértem, harminc körüli pasas volt, a haja rövidre nyírva, olyan tipikus borotva frizura. Egyébként jól ki volt nyalva, mintha valami tárgyalásféleségről jött volna. Öltöny felsőt viselt, nyakkendő nélkül, farmerral. – Sajnálom, igazán. – Nem értettem pontosan, miért is szabadkozok neki, amiért nincsen nálam az a rohadt cigarettám, de ez látszólag bejött neki. Szélesen, bizalom gerjesztően rám mosolygott, közben valamit megpiszkált a haján. Ismerem az ilyesmit, nyílván szívdöglesztő az irodai titkárnők körében.
- Semmi gond. Egyébként Alfred vagyok. – kinyújtotta a kezét, én elfogadtam, és mondtam mellé, hogy az én nevem pedig Kyle. Franc fogja az igazi nevét ilyen esetekben elmondani. Elsütött valami poént rá, hogy így hívják a South Park egyik szereplőjét is, vicces volt. Egy ideig még dumáltunk. – Egyébként jut eszembe – mondta egyszer csak – az autómban van a cigarettám. Ha már neked úgy sincs, nem jössz ki érte velem? Adok szívesen. – rám kacsintott, fél kezével meg végig simított az államon. Csak úgy egy ujjával, alig ért hozzám, mégis fura volt. Ha viccnek szánta volna, másesetben biztos nem találnám olyan mérhetetlenül mókásnak a dolgot, de most valahogy begerjedtem a dolog totális egyértelműségére. Mondom, fura volt. Nagy, barna szemekkel nézett rám, az alsó ajkát beharapta, az orrcimpái pedig mintha egy leheletnyit kitágultak volna. Majd’ égetett a tekintete…
***
Hülye vagyok. Orbitálisan elcseszett egy hülye. Akartam is, meg nem is. Nem sok minden futott át a fejemen, leginkább csak arra gondoltam, hogy nincs kedvem visszamenni a koleszba. Egy tanár biztos, hogy ébren vár még. Szinte látom magam előtt, ahogy belépek az ajtón, ő pedig egyből rám támad. Hol voltál? Kivel voltál? Mit csináltál? Mindig ilyesmiket kérdeznek. Mintha a tulajdon szüleink lennének, vagy nem is tudom… De nem, ma este nem megyek vissza. Ma este pokolra megyek.
Sejtheted, hogy ment a dolog. Nem telt el öt perc, már a kocsija oldalának dőltem. Bagóztam, ahogy ő is. Az előbb még a házfalnak támaszkodott, de most elrugaszkodott onnét, majd lassú léptekkel, büszkén, mint egy vonuló oroszlán elindult felém. Beleszívott a cigarettájába, majd mikor közvetlenül elém ért, mikor már tényleg csak tizenöt centi lehetett az orrunk között, kifújta a füstöt. Egyenesen bele a pofámba. Nem tettem semmit, csak figyeltem az arcát. Kicsit zavarban voltam, nem tudom, mi ebben a helyzetben a normális viselkedési forma. Közben kinyújtotta a kezét, a nyakamra kulcsolta és leküzdötte még azt az utolsó lépést is, ami kettőnk között volt. Összesimult a mellkasunk, a csípőjét az enyémnek nyomta, egyszerre volt bizarr és izgató. Simogatni kezdett a tarkómnál, a hátamat, de én még ekkor sem mozdultam. A kezeim lomhán lógtak mellettem, a szemeim pislogás nélkül figyelték az ő szemeit, és… kicsit talán berezeltem.
Majrés egy alak vagyok. Ha iszok, akkor ez nem látszik rajtam nagyon, de három whisky-kóla úgy tűnik, nem volt elég. Amikor először megcsókolt, csak valami furcsa bizsergés lett úrrá rajtam. Másodszorra már tisztán éreztem, ahogy remegnek a térdeim. Harmadszorra még visszacsókoltam, de amikor a kezei a hátamtól elkezdtek lecsúszni a fenekem felé, szabályosan pánikba estem. A karomat a vállára raktam, úgy próbáltam elnyomni magamtól. Erősebb volt nálam, így ez nem sikerült. Előbb félhangosan, majd inkább ordítva követeltem, hogy engedjen el.
- Nyugodj meg, – suttogta nekem, a mutatóujját a szájamra rakta, hogy hallgassak el. – mindkettőnknek jobb lesz, ha ezt megtörténik. Te talán nem akarod? - Nem, addigra már egy cseppet sem akartam, de egyszerre támadt kedvem az egész esettől sírni és röhögni. Fél kezét leengedte, és ez volt a tökéletes pillanat, hogy kitörjek öleléséből. Amennyire tudtam, ellöktem, el nem esett, de kissé talán hátrahőkölt. Ameddig ez tartott, az pont elég idő volt arra, hogy elkezdjek futni. Halálosan gyorsan – legalábbis nekem halálosan gyorsnak tűnt. Úgy rohantam, mint még soha, utcából ki, sarkon be. Nem néztem hátra, hogy követ-e, csak minél messzebb akartam kerülni tőle. A városi parkba értem, ahol rohadtul kimerülve dőltem el a fűben. Itt helyben fogok meghalni, az egyszer fix.
***
Kapkodtam levegő után, a mellkasom vadul hullámzott, mégis úgy éreztem, mentem megfulladok. Végem van, isten bizony végem van. Ha utánam jön, nem fogok tudni menekülni. Jó vicc, gyakorlatilag az oldalamra se tudok átfordulni. Ember, esélyem sincs! Alapvetően az univerzum egyik legpocsékabb futója vagyok, sőt a többi sportban is jócskán átlagon alul teljesítek, ami miatt egyedül testnevelésórákon szenvedek némi hátrányt, és mint most kiderült, az ilyen helyzetekben.
Remegtem. Nem volt hideg, illetve a pulcsimban simán elvoltam, de belül a gyomromban, az agyamban, meg mindenhol kocsonyamód remegtem. Féltem talán? Nem, azt nem hiszem… Vagyis, csak talán. Alfred képe lebegett előttem. A barna szemek, a borzasztóan rövidre nyírt haj, és hogy milyen deltái voltak! Így második blikkre jellegzetes módon arra a figurára emlékeztetett, akik miatt nem mersz levetkőzni a strandon. Napbarnított is, izmos is, tehát csak hülyén nézhetsz ki mellette a nyeszlett karjaiddal, meg az egész évben fénytől elzárva tartott bőröddel.
Azon kívül próbáltam valami indokot keresni, ami meggyőzött volna engem arról, hogy tényleg jól tettem, mikor a lelépés mellett döntöttem. Mert az egyszer biztos, bemajréztam. Ezt már mondtam, tiszta sor, nem? De az is kétségtelen, hogy ezek után irtó nagy idiótának néz engem. Idáig még meg is éri, ugye? Mármint, ha nem rohanok el, akkor most szexelnék vele. Egy vadidegen pasival. Vagyis, nem is az, hogy vadidegen, hiszen a nevét tudom. Alfred. Fred. Freddy… De akkor is: egy férfi.
Tudnod kell rólam, máig csak és kizárólag lányokkal feküdtem le, azok közül is olyanokkal, akikkel azelőtt elég hosszú ideig jártam. Az egyéjszakás kalandok… egy nap tuti, hogy kipróbálnám, milyenek, de egyelőre nem volt rá alkalmam. Inkább csak az, hogy egy-egy buliban találkozok egy csajjal, akivel aztán jól elvagyok egész este. Bemegyünk egy félreeső helyre, ahol kettesben lehetünk, de ott is csak csókolózunk, és talán egy-két ruhadarab lekerül rólunk… olyan is volt már, hogy tényleg csak egy kevés választott el attól, hogy megtörténjen az, de aztán leálltunk. Ránk nyitottak, vagy csak valamelyik résznél elbizonytalanodtunk, és inkább nem kísérleteztünk. Tök mindegy. Lényeg az, hogy egyébként úgy fiúkkal még nem voltam együtt. Soha. De sokakkal ellentétben nem vagyok biztos abban, hogy ez nem is fog változni. Nem ez volt az első eset, hogy egy férfinak hagytam, hogy megcsókoljon. De ilyen téren szigorúan csak csókig jutottam, ha meg szükség volt rá, véletlenül egy kis fogdosás. Ha bárki többet akart, hátraarcot nyomtam. Pont, mint most.
Én nem tudom. Egyszerűen tényleg megijedek. Sokat agyalok ezen. Például, ha egyszer felébrednék meztelenül valami ismeretlen fószer mellett, azt hiszem, semmi másra nem menne gondolni, minthogy akkor én most buzi lennék? De az nem is lehetek, hiszen lányokkal járok elsősorban, és olyannyira biszexuálisnak se nevezném magam. Mármint, valamennyire szexuálisan talán vonzódok a pasikhoz, de szexelni nem szexelek velük. Ja, tehát olyan nyolcvan százalékban heteronak nevezhetem magam… De szexelnék velük. És ez a százalék ezzel lecsökkent legalább hatvannégyig. Ha pedig Alfred-ra gondolok, igen csak elmerengek, kell-e még egyáltalán a százalékokat számolni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy úgy hét perc erejéig még nagyon is akartam, hogy megtörténjen. Különben minek mentem volna a kocsihoz ki vele? Miért fogadtam el a cigijét? Miért nem ellenkeztem, amikor a nyakamba karolt? És egyáltalán mi a fenéért engedtem, hogy megcsókoljon? Nem, akárhogy is próbálkozom, nem megy ezt feldolgozni egymagam. Ezekről a gondolatokról soha, senkinek nem beszéltem még. Őszintén megvallva ember nem létezik, akivel ezt szívesen megvitatnám. És amúgy is, utálok beszélgetni. Egy szociális katasztrófa vagyok. Egy terrorcselekmény az emberiség ellen.
És az előbbiektől teljesen függetlenül, eszméltél már arra, hogy úgy érzed, megint kapsz levegőt? Változatlanul eléggé ziháltam, de sikeresen elgondolkodtam ahhoz, hogy elfelejtsem, épp megfulladni készültem. Amennyit tudtam, lassítottam a légzésemen. Le akartam nyugodni. Azt nem tudnám pontosan megmondani, minek, de örültem volna, ha mondjuk… nem, nem is tudom, minek örültem volna. Csak ekkor vettem észre, a remegés is elmúlt.
Hallgattam a csendet, azt a semmit, ami körül vett. Lehunytam a szememet is, közben mélyeket sóhajtoztam. Fogadkoztam magamnak, még tíz percig így maradok, aztán meg… elmegyek Chuck-hoz. Csak a hétvégéket tölti a városban, de akkor is az egyik haverjánál van albérletben, aki ráadásul ilyenkor sosincs otthon. Szóval a haverom alighanem egyedül van, és szívesebben verném fel őt még mindig, minthogy a koleszba menjek. Még most sem akartam tanárokkal találkozni. Nem akartam én senkivel sem találkozni, de egy bizonyos valakinek ezt nem sikerült tiszteletben tartania.
Valaki rám kiáltott egy egészen hangosra sikeredett hét. Nem tudom, hogy kimondtam-e, vagy csak gondoltam rá, de mintha motyogtam volna valami ahhoz hasonlót, hogy kérlek, ne bánts, vagy hagyjál békén… nem is tudom, de kicsit megrémültem. Azt hittem, Alfred mégis utánam jött, ezek után meg gondolom, mondanom sem kell, mekkora megkönnyebbülés volt, mikor láttam, hogy nem ő, hanem egy lány áll a helyén. Kérdezett valamit, de olyan dolgot, amiről fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet.
- Lesz itt koncert ma este? – a hangom nyúzott volt, hiába próbáltam valamicske erőt belegyömöszölni. Felültem, hátul a karjaimmal megtámasztottam magam. – Én nem tudok semmiről. Sajnálom. – már megint ez a sajnálkozás… komolyan, ha valaki megpróbálna lelőni, de elvétené, akkor is én kérnék elnézést. Rémes… Ah, mindegy.
|
|
