offline   Hozzászólás link2012-04-24, 22:39 Hozzászólás idézése Hozzászólás szerkesztése Hozzászólás törlése Tag IP címe << VIVIAN SEXTON BLANCHARD >> ❝ Vétkezz csak, gyónni ráérsz később is... ❞ Születési hely és idő. Pennsylvania, 1994. április 24. Kor. 17. Foglalkozás. tanulás. Szexuális orientáció. biszexuális. Szociális állapot. közép osztály. Csoport. lány/diák - Spoiler:
becenév.Viv; Sexy .különleges ismertetőjegy. pl tetoválás,anyajegy. nem. nő osztálya. 3. éves
Family:Anya.Emmaline Howard,58,háztartásbeli,nem tartjuk a kapcsolatotApa.Benedict Howard,64,pap,nem tartjuk a kapcsolatotTestvér.Adam Howard,36,nem tartjuk a kapcsolatot
Marc Howard, 34,nem tartjuk a kapcsolatot
Blake Howard, 27,nem tartjuk a kapcsolatot
Jon Howard, 26,nem tartjuk a kapcsolatot
Christopher Howard, 24,nem tartjuk a kapcsolatot
Bentley Howard, 19,nem tartjuk a kapcsolatotEgyéb hozzátartozó.Eric Blanchard,24,tanár,meggondolandó, hogy milyen a mi kapcsolatunk. Az iskolában kizárólag diák-tanár viszony, az iskola falain kívül barátok, otthon szeretők. Bogozd ki.Like,Dislike:Like:
:: smink
:: vadság
:: kiborítani a környezetemben élőket
:: férfiak
:: extrém sportok
:: rúdtánc
:: szórakozás
:: póker és különböző szerencsejátékok
:: fergeteges éjszakai élet
:: cigaretta
:: szexDislike:
:: érzelmek
:: édesség
:: múlt
:: prűdség
:: nem kapom meg, amire vágyok
:: valaki elveszi, ami az enyém!
:: elhanyagoltság érzése
:: nadrágok és hosszú szoknyák
:: összefogott haj
:: ostoba emberek, akik túl sokat kérdeznek
:: nekem szánt, személyes jellegű kérdésekThe Story..... :: erkölcseim valódi hitté szították ::
:: A szüleim amisok. Ebből kifolyólag pedig prűdek, teljes mértékben a Biblia szerint élnek, megvetnek mindent, ami új, elzárkóznak a technológiától és egy elzárt közösség tagjai. Az apám pap, ez pedig még inkább igazolja viselkedésüket, s kényszeríti a család többi tagjára is az erkölcsöket és az elveket.
:: Hat, idősebb fiútestvérem van. Név szerint: Adam, Marc, Blake, Jon, Christopher, Bentley. Mind annyian vallják apám elveit, és ragaszkodnak elzárkózott népükhöz. Rettegnek a változástól.
:: A szüleim apácának szántak, de miután apám kitalálta, hogy engem születésemkor megszállt az ördög, és felemésztette belsőmet, nem vagyok megfelelő az apácák közé. Hála az égnek!
:: Nem egyszer próbáltak erőszakos és szadista módszerekkel megnevelni.
:: nem akarok belegondolni ::
Valószínűleg hangosan felnevetnél, ha meghallanád első kérdésemet, mikor hat és féléves koromban átléptem a St. Jane nevezetű, bentlakásos gimnázium magas küszöbét, és csodálkozva vezettem végig tekintetemet a diákokon.
- Hol vannak a fiúk?
Igen. Ezek voltak azok a szavak, amelyekkel egy életre búcsút mondtam a tanáraim szimpátiájának. Egyszerre több hitetlenkedő szempár szegeződött rám, és ahogy rájuk pislogtam, még szájuk is elnyílt a csodálkozástól. Abban a pillanatban egyáltalán nem sejtettem, hogy ez milyen ostoba kérdés volt. Hozzászoktam már a hosszú évek alatt, hogy körül vagyok véve az ellenkező nem képviselőivel. Otthon – csak - hat bátyám volt. Velük játszottam a legtöbbször, főleg, miután rájöttem, hogy mennyivel megértőbbek és simulékonyabbak, mint a velem egykorú lányok. A testvéreimet bármire rá tudtam venni, nem volt szükség rá, hogy megcibáljam gondosan parkettába font tincsüket, vagy megbántva őket, kényszerrel leláncoljam őket egy játék erejéig. Velük szemben könnyebb volt. De itt… egyetlen olyan egyed sem volt, aki szimpatikus lett volna. Minden lány ugyan úgy nézett ki. Fejükön fehér mintás kendő volt, álluk alatt masnival megkötött rögzítéssel, ruhájuk a nyakukig felcsatolva, bőre eresztett anyaggal a derekuknál, s a bokájukig leérő bő szoknyával ötvözve.
A régebb óta itt tanuló lányok, még a fejüket is lehajtották, és nem keresték velem a szemkontaktust, kérdésemet követően. Nem mintha bántam volna, hiszen irigykedésük tisztán kivehető volt. Valószínűleg anyám még a kezét is tördelte – rossz szokásához méltón -, hiszen otthon, s az egész úton idefelé jövet, amit gyalog kellett megtennünk, azt próbálta belém erőszakolni, hogy még véletlenül se hozzak rá szégyent, ne kérdezzek, csak ha hatalmas szükségét érzem, s ne mosolyogjak, csak ha senki nem figyel. Hatalmas szükségét éreztem annak, hogy kérdezzek. Végül is… Ő mondta, hogy végső esetben megtehetem. Engem pedig felháborított a helyzet. Már hat évesen ilyen dolgokkal foglalkoztam. Mondja bárki, hogy nem voltam részletekbe menő.
:: csak egy karnyújtás a végtelen ::
- Neked hányszor kell elmondani, hogy ide nem jöhetsz ki? – hallottam meg magam mögött a szemrehányó hangot, s rögtön felismertem az érkezőben középső bátyámat, aki néhány perc múlva már ott ült mellettem, hátát neki vetette a villanyoszlopnak, s tekintetét abba az irányba fordította, amerre én is néztem.
- Nem tudom megfelelően értelmezni ezt a mondatot – jegyeztem meg flegmán, rá sem pillantva. Ha itt voltam, akkor minden percet kihasználtam, hogy gyönyörködhessek egy olyan világban, ami ellen neveltek. Amit tiltottak tőlem, s csak mocskolták. A szüleim, a tanáraim, a testvéreim, és mindenki más, aki a mi kis városkánkban lakott, Pennsylvania szívében. – Te nem látod, hogy milyen gyönyörű? – szólítottam meg néhány percnyi csend után, és térdemre írtam le apró köröket körmömmel, miközben csodáltam a színes világításokat, az előttem gyorsan elszáguldó autókat, a táblákat, melyeken számomra érthetetlen jelek voltak feltüntetve, a furcsa ruhákba öltözött emberek, és csilingelő nevetésük, mely annyira vonzott.
- Ez valami más. Érthetetlen, és ismeretlen. Ez a kettő pedig bizonytalan… amit pedig nem ismerünk eléggé, az veszélyes, és nem illő Isten gyermekéhez.
- Apa lánya vagyok, nem egy kitalált példaképé ott fönt – nyújtottam ki mutatóujjamat a kék ég felé, közben morcosan kaptam rá íriszemet Blake-re. Nem kellett volna, ugyanis rögtön elkapta csuklómat, és visszarántotta a homokba.
- Azonnal imádkozz Isten kegyelméért, hogy megbocsásson neked! Hogy ne orroljon rád heves kifakadásod végett… - próbálta megtartani nyugalmát, miközben erősen szorította bőrömet.
- Ha imádkozni akartam volna, akkor elmegyek Johnstone-ékhoz az istentiszteletre. De inkább ide jöttem ki. Ide nem ér el Istenetek keze… - meredtem ismét a távolba, ahol egy nagyváros épületeinek alakja rajzolódott ki. - Mert az ott valami olyan, ahol Istennek nincs hatalma. Ott az ember él. Ő épít, rombol, és tervez. Nem imádkozik valakihez segítségért. Képes éretten gondolkozni az életével kapcsolatban. Nem hagy mindent a véletlenre. Nem vallja, hogy rosszak az újítások. Mert talál benne pozitívumot, ami megkönnyítheti az életét – magyaráztam szenvedélyesen, és eszem ágában nem lett volna befejezni hosszas érvelésemet, ha nem hallom meg Blake-et, ahogy kétségbeesetten kántálja mellettem a „Bocsásd meg Uram vétkeit, tébolyodott szegény…” kezdetű imádságot.
- Hihetetlen vagy…
- Uram bocsáss meg neki! – dülöngélt tovább előre hátra, összetett kezekkel.
- Nem kérek a bocsánatból. Nem vétkeztem – nevettem el magam gúnyosan, és mielőtt még keresztet vethetett volna maga előtt Blake, vállba vertem.
- Aú! – szisszent fel, s kezével hosszan simított végig zsibbadó végtagján.
- Hallottad, amit meséltem?
- Azt kívánom, bár süket lehettem volna azokra a percekre…
- Menthetetlen vagy. Te, a szüleink, a testvéreink, és az egész Amis nép.
- Ne merd a szádra venni népünket. Éppen elég, hogy magadat kiátkozással sújtottad. Imádkozz magadért, különben kénytelen leszek szappannal kimosni a szádat!
- Nem teheted – rezzentem össze, de nem vallottam volna be neki, hogy mennyire utáltam, mikor ezt tették velem. Valamiért elhitték, hogy ha kimossák a szám szappannal, nem fogom olyan őszintén kimondani a véleményem, és visszafogom magam, hogy ne sértsem meg törvényeinket.
- De apánk igen – csattant fel, mikor már nem bírt velem. Míg ő engem figyelt, én újra az ismeretlen tájat fürkésztem, mely csábított magához, minden vadságával együtt. Nem bírtam betelni vele, s még közelebb akartam tudni magamhoz. Át akartam ölelni, s biztonságban tudni magamnál. Valami olyat akartam, ami hozzáláncol a nagyvároshoz, s elszakít innen örökre.
- Nem fogja megtenni, mert nem mondjuk el neki… visszamegyünk a misére – nyögtem ki egész halkan, s teljesen elbizonytalanodtam tetteimmel kapcsolatban. Nem akartam visszamenni. Sőt, magam mögött hagytam volna a föld porától habzó utat, és a betonra lépve elindultam volna az idegenbe.
- Te mondod három hétig az esti és a reggeli imádságot, hogy megtérj. Ha pedig hazaérünk, megmosdasz, visszaveszed fejkendődet, és kérsz az inasunktól tíz korbácsütést – kötötte ki eltökélten, és a lovas kocsihoz indult. Elveszve bólintottam egyet, nem gondolkodva rá, hogy mit csinálok, és mire vállalkozok. Belebolondulva a gondolatba, hogy távol kell tartanom magam a gyönyörű világtól, ültem vissza a kocsira testvérem mellé, hogy hagyjam hazavinni magam, ahol szerinte majd én megbánom bűneimet. - Amíg hazaérünk, tízszer – magadban - elmondod a Miatyánkot… - rántotta meg a kantárt, s a ló lomha léptekkel indult meg, magával vonva terhét. Összetettem kezeimet, lehajtottam fejemet, s még szemeimet is lehunytam, hogy elég hihetően tudjam megjátszani az imádkozót. Pedig gondolataimban egy dolog cikázott mind végig: milyen lehet ott.
:: játszd meg, tedd magadért ::
- Gloria! Kislányom, állj meg – kiáltott utánam apám kérlelően, de ahogy lábam bírta rohantam előle. A jól ismert utat tettem meg, ismét. Az utat, ami az új életemhez vezetett. Amin végigrohanva elhagyhattam a nevemet, az itt kapott keserédes emlékeket, a családomat, a fejkendőmet, s ezt az undorító göncöt, amit nap, mint nap hordanom kellett. Gyűlöltem!
Futásközben vágtam hátra a fehér kendőt, s hagytam, hogy a földre hulljon, bontottam ki hajamat, s téptem szét a kapcsokat a ruhán, hogy azt is elhagyhassam. Semmi nem kellett, ami erre emlékeztetett. Új életet csak úgy lehet kezdeni, ha a régiből mindent elhagyunk.
Annyiszor elgondoltam már, hogy itt hagyom őket. Csak talán nem egy veszekedéssel akartam lezárni, ami történt. Hiszen ott éreztem a számban a szappan jellegzetes ízét, ajkaim felrepedtek, s szememből alá folytak a könnyek, melyek kimosták belőle a szappan maradékot, ami belekerült büntetésem elvégzése közben. Nem éreztem semmit. Nem akartam visszafordulni. Határozott elképzeléseim voltak, amelyekben ők nem szerepeltek.
Anyám keserves sírása, testvéreim némasága és apám dorgáló szavai mindig velem fognak maradni. De nem tudok majd úgy visszagondolni rájuk, mint szeretteimre. Én nem ide tartozok. Tudom, érzem.
Harminc méterrel volt lemaradva mögöttem apám, a távolban pedig már láttam robogó lovas kocsinkat. Adam hajtott, egyre gyorsabban. Most, vagy soha. Levegő után kapkodva, rohantam tovább, egyre gyorsabban és gyorsabban. Már nem voltak olyan messze. Mezítláb pedig nem volt kellemes az égető betonon lépkedni.
Kiértem az elágazáshoz, ahol szabad perceimben ültem. Láttam fölém magasodni a várost, s a múltamat, akik felém közelítettek. Tudtam, hogy a határt nem fogják átlépni. Ők oda tartoznak, s a népüket sértenék meg, hogy ha meginganának. Elveik tiltották, hogy ide már kövessenek. Egy szál fehér, alsó szoknyában, ziláltan, kócos hajjal, vérző szájjal, vörösre csípett szemekkel és mezítláb álltam az út közepén. Eddig még soha nem merészkedtem el. Mellkasom szaporán hullámzott, s összeszorítottam ajkaimat, mikor megláttam egy autót közeledni felém. Megtöröltem arcomat, s szemeim megcsillantak. Meg kell állnia. El akarok menni innen, még tizennyolc éves korom előtt!
- Segítség, segítség! – kiabáltam a mozgó járműnek, és futni kezdtem felé. Eszeveszett tempóban közeledett felém, és csak annak köszönhettem testi épségemet, hogy a sofőr tövig nyomta a féket. Az ablakhoz rohantam és kopogtatni kezdtem az üvegen. A bent ülő férfi rögtön kinyitotta az ajtót, majd kipattanva, tehetetlenül nézett rám.
- Segítsen, kérem! Vigyen el innen. Meg akarnak ölni – böktem határozottan a közeledő apámra és bátyámra. Tudtam, hogy nem akarnak kárt tenni bennem, legalábbis ilyen szinten nem. Ha otthon maradtam volna, maximum egy heti éhezés várt volna rám a pincében. Már túléltem egyszer. Viszont most nem akartam.
- Szállj be – nyitotta ki előttem az autó hátsó ajtaját, én pedig rögtön tettem, amit mondott. Hát sikerült mindent magam mögött hagyni. Mikor elindultunk, felszegett állal, büszkén és önelégülten tekintettem vissza a lovas kocsira és a rajta ülőkre. Ennyi volt. Ide többé nem térhetek vissza.
:: a ma meglepetés, a múlt csomagolás ::
:: Egy idős házaspár vett fel Pennsylvania országútján anno, akiknek egy életre hálás leszek, amiatt, hogy kérdések nélkül segítettek rajtam. Sokáig éltem velük Kaliforniában, de a haláluk előtt Franciaországba küldtek a fiukhoz, hogy az ő gondjaira bízzanak, nála nevelkedjek tovább.
:: Alig voltam tizenöt, mikor találkoztam Erickel, aki hét évvel volt idősebb nálam. Nem volt benne semmi szégyenérzet, mikor megkért, hogy feküdjek le vele. Cserébe azt ígérte, hogy megmutatja az élet egyik szebb oldalát. Naivan elhittem, hogy betartja szavát, és olyat mutat, ami engem is érdekelhet annyi idősen. De kiderült, hogy nála a szebb oldal a piát takarta, a cigarettát, a drogot és a züllést. Ő vezetett be ebbe az életbe, miatta lettem az, akivé értem.
:: Két éve járok az Abbey Mount Private Schoolba, ahova ugyan csak Eric hozott el, hiszen tanárként dolgozik itt.
:: Egyáltalán nem gondolok már a családomra, nem hiányoznak, teljesen magam mögött hagytam őket. Ha kérdeznek a múltamról, hazudok. Szégyellem őket.
:: A hátamról soha nem múltak el a korbács nyomai, jól látszanak fehér bőrömön.
:: Hajlamos vagyok kimaradozni az órákról, s kellemesebb elfoglaltságot keresni magamnak tanulás helyett.
:: Benne vagyok az iskola három legbevállalósabb, legkirívóbb és legvadabb diáklányába.
:: Nem tudom, hogy vannak-e érzéseim, általában a gúny mar belülről, vagy a vágy. De ezeken kívül üresnek érzem magam és érzelmi csődtömegnek.
:: Gyerekkorom óta vékonyabb vagyok, és törékenyebb, mint az átlag. Próbálom magam mögött hagyni az anorexiát.
:: Gyűlöltem az eredeti nevemet, ezért megváltoztattam.
|
|
